Az írásbeli g ~ k változás mögött német nyelvjárási jelenség áll, így ezzel mindenképpen számolni kell. Adott esetben ez lehet hátraható zöngésségi hasonulás, vagyis a zöngétlen tz [ts] zöngétleníti az őt követő g-t. (NB. A magyarban éppen fordítva van: a zöngésségi hasonulás előre hat, így a g zöngésíti a [ts]-t [dz]-vé: ['mεdzgεr]).

Amire „nem számítottam”, az a [ts] hang nagyon modern magyaros c jelölése. Ez csak száz éve lett normatív, ezért van a magyar vezetéknevek többségében is cz betűkapcsolat ebben a hangértékben, mert a családnevek állam általi „befagyasztásakor” még cz volt az akadémiai norma. — Ezért gondoltam csak a szláv és a német helyesírási konvenciókból eredő etimológiákra.

Amúgy a névtanásznak gondolnia kell mindig a történeti helyesírási változatokra, mert csak az abszolutista polgári államok (errefelé) XIX. sz.-i megjelenésével alakultak ki az egységes nemzeti helyesírások. Addig végül is még érvényesült az írásnak az a legkorábbi funkciója, hogy nem a beszélt nyelvet jegyzi le, hanem „csupán” emlékeztetőül szolgál, amely alapján az olvasó rekonstruálhatja a beszédformát.