T100 2013
Régi álmom teljesült az idei T100-on. 2010-ben Olivértől kértem segítséget ahhoz, hogy 14 óra körüli terepszázat tudjak futni. Akkor ez nem sikerült, részben a vihar miatt. 2011-ben, 2012-ben sem jött össze, szintidőn belül, de a 14 órától távoli eredményekkel értem be. Pedig más, rendszeresen teljesített futásokon - Írottkő70, Göcseji Galopp, Lővér40 - évről-évre javuló időket hoztam, itt nem látszott a befektetett munka.
A téli alapozás a szokásos mennyiségben alakult, bár ennyit még életemben nem futottam hóban. Az állapotfelmérő göcseji vályogvetés nehéz volt, minden idők legnagyobb sarában az előző évhez képest rosszabb időt mentem, vigaszként aranyéremmel távoztam (az idő nekem dolgozik). Aztán jött megint a hó...
Az utolsó két hétben szinte csak hegyi edzéseket végeztem, a szint mellett küzdöttem az új Salomon cipőmmel is, ami sehogy sem akart betörni, ellenben a bal kislábujjam rendesen kikezdte. Büntetésből otthon marad, versenyezni egy közel 2000 km-es aszfaltos Nike jöhet. A verseny miatt különösebben nem aggódtam, tudtam, hogy a szűkített szintidőn belül is biztosan meg tudom csinálni. A bizonytalan időjárás miatt 3/4-es nadrágot és hosszú ujjú felsőt raktam a rigócsomagba, némi zselét meg a lámpát, amúgy meg biztam a frissítésben. Órát, pulzusmérőt nem akartam vinni, ezt mindig az ajándékkör elején szoktam kézben feltölteni, most nem volt kedvem ezzel is foglalkozni, kamerát se hozok.
A nevezés rutinszerű már, ismerős arcok, pacsizások, duma. Aztán rajt, aszfalt, házak, majd végre erdő. Bár már szinte az elején elkezd esni, a hegynek felfelő kepesztő siklóernyős némi optimizmusra ad okot, hogy örökké nem eshet. Hamar átázok, hogy ne fázzak kicsit gyorsabbra veszem a szokásosnál. Valahol Piliscsaba előtt Korányi Balázs ér utol, félve kérdezem meg, hogy én vagyok ilyen gyors vagy csak ő lassú. Megnyugtat az utóbbiról, kicsit nosztalgiázik a régi K100-ról, cserébe elmesélem, hogy nem értem be időre 2009-ben, aztán elmarad. A Pilis gyönyörű, az eső után feszálló párában áll a hegy, a trópusi köderdők lehetnek ilyenek. Dobogókőn hatalmas ölelést kapok, ilyen se volt még. Dömös után az aszfalton korábban már be szoktam sétálni, most az erdőben futva is megy egészen a forrásig, innen persze megfontoltan haladok tovább. A köveknél gyors fotó, őszinte vigyor. A Rigónál taps, kereplő, leves. Gyorsan megtöltöm a zsákot büdösvizzel és megyek tovább. Soha nem szerettem a visegrádi aszfaltot, hát az új pont utáni betont se fogom. Fent összeverődünk néhányan, együtt megyünk tovább kényelmes, dumálgatós, kocogós tempóval.
A Rigóban kérdezem meg először hogy állok idővel, örömmel hallom, hogy akár még ma is beérhetek a célba. Gyors leves, magnézium, büdösvíz, zselé, lámpa, az éjszakára szánt meleg ruha marad, ha futok nem fogok fázni. A korábban összeverődött csoportban - Börcsök András, Horváth Péter, Kiss Attila, Lovas Mátyás - indulunk tovább spontán rotációs előlfutó rendszerben. A csobánkai pont visszaadja a hitem, hogy a nanotechnológiás űrzseléken és ropin kívűl létezik még valóságos étel. Házikolbász, sonka, vajas kenyér és igazi fröccs (érted, borból!) az asztalon, kulináris orgia. Hogy keretes legyen a történet, hegynek felfelé esni kezd megint. Most már előveszem a direkt ide vásárolt esőkabátom.
A 10-es útig csapatunk széthúzódik, itt már mindenki a saját tempóját keresi, Seek marad mellettem. A még előttünk álló szakaszt együtt tesszük meg. A célban kolompolok, vaku, dugóka, vége. A gulyás mellett kiszámolom, hogy kb. annyival vagyok a 14 óra felett, amennyivel hosszabb lett a pálya, ez jó, már kellett. Most kell abbahagyni, a csúcson :).
A keretekről:
Kinőtte a T100 a gyerekbetegségeit. Útvonal, jelölés, frissítés ok. A ritkább frissítés is javára válik, kevesebb a megálló, kevesebb a szüttyögés. A rendezők lelkesek és rutinosak. Igazából semmi sem hiányzott (na jó, a kecskesajt az olivabogyóból). Köszönöm!
