Terep 50

Első ultrám - első beszámolóm a fórumban. Bocs ha kicsit hosszabb lesz.

Tavaly indultam először terepversenyen, a Börzsöny Trailen, nagyon tetszett az egész, a pálya, a hangulat, az eredményem is - 4. lettem. A fokozatosságot betartva neveztem be a Terep 50-re idén, úgy kalkuláltam hogy a börzsönyi 33 km-ehez képest pont megfelelő ugrás lesz ez az 51 km. Hogy pihenten tudjak indulni, idén a megszokott tavaszi Krakkó maratonom helyett az egy hónappal korábbi pozsonyin indultam, (nagy fejreállás lett egyébként, de ez nem tartozik ide most).

A verseny előtt három részletben bejártam a pályát, fontosnak tartottam, hogy képben legyek, mi merre hány méter. Felmértem a frissítőpontok közötti kutakat, forrásokat, hol tudok majd plusz vizet szerezni, a 6 decis kézikulacsommal indultam, a Börzsönyben bevált, gondoltam itt is jó lesz. Kaját a maratonon már bevált két csomag Powerbar Shots gumibogyókat vittem, a pontokon pedig majd mindig izot fogok inni, meg olivát enni, valami sós is legyen.
Időtervet persze nem tűztem ki, a sik maratoni időimből hiába próbáltam volna tervezgetni, ugye a hegy mást tészta, meg ott van még az időjárás kérdése is.

Az előzetes cél, amivel odálltam a rajthoz, az ötbe kerülés minimum, de jó lenne dobogóra állni. Mivel nem ismertem senkit az ellenfelek közül, gondoltam a rajt után valahol elöl meghúzódom, próbálom felmérni majd a többieket, ha valaki nagyon elmegy azt hagyom, egyébként próbálom a pulzusra hagyatkozva belőni a tempót.
Így is történt, a rajt után ahogy kiértünk a faluból az erdőbe, a harmadik helyen találtam magam, ketten elmentek, azt a tempót már soknak találtam, nem is próbáltam velük menni, közben mellém ért két srác, persze akkor még nem tudtam, kik is ők (mint később kiderült Kopi Zoli és Áron), de a tempójuk nem tűnt annyira durvának, a pulzusom is rendben volt, gondoltam velük megyek, majd meglátjuk mi lesz. Ők ismerték egymást, beszélgettek is, óvatosan én is próbáltam pár elejtett mondattal bekapcsolódni, de éreztem rajtuk, hogy finoman szólva nem vesznek túl komolyan, amit Kopi Zoli így fogalmazott meg: "néha rácsodálkozunk harmadik társunkra" :) Még Visegrád előtt, közvetlenül az első emelkedő előtt tudtomra adták, hogy Zoli tartja a pályacsúcsot a régi pályán - na gondoltam egy kis lélektani hadviselés, semmi gond :), sőt még örültem is hogy kényelmesen tudok velük menni, a maratoni tempómhoz képest nem tűnt gyilkos sebességnek, ők meg csak tudják mit csinálnak, ezek szerint sokkal nagyobb tapasztalatuk van, jó lesz ha továbbra is próbálok rájuk tapadni. Persze csak addig míg rendben van a pulzusom meg jól érzem magam, tartottam azért a számomra hosszú távtól. A piros plusszos emelkedőn gond nélkül tartottam velük a lépést, majd lefelé is a frissítőig Visegrádon, nyomtuk rendesen, akkor éreztem először hogy meglepődtek kicsit hogy még ott vagyok.
Tetszett egyébként ez az első szakasz, a patakon keresztül a cikkcakkok, az átkeléseknél nem próbáltam ugrálni a köveken, inkább belegázoltam a vízbe, gondoltam inkább legyen vizes a cipőm, minthogy valahogy lecsússzak egy kőről és kitörjem a bokám. Meg jóval gyorsabb is volt így, nem kellett totojáznom. Nem is volt semmi gond, gyorsan megszáradt a lábam.

Előzetesen elhatároztam, hogy próbálok csak mindig a következő szakaszban gondolkozni, nem a teljes távban, a frissítőnél nyugtáztam, hogy az első etap megvan, jó állapotban vagyok, az időjárás is szuper, eddig minden rendben, most jöhet majd vissza Szentlászlóig újra a Kisrigó. A pontnál, mint Zoli is írta, két perc hátrányunk volt az elsőkhöz képest, gyors kulacstöltés, pár olivabogyó, majd újra csatlakoztam a többiekhez, jöhet a Kálvária meg a fellegvár. A bejáráskor ezt a részt barátokkal sétáltam le, jó meleg volt, rendesen megizzadtunk mire fölbattyogtunk, nem nagyon tudtam hogy a versenyen mennyit fussak majd bele meg mennyit gyalogoljak, úgyhogy most kapóra jött hogy nem kell agyalnom, megyek a srácokkal, és rájuk hagyatkozom, amikor sétálnak és is sétálok, amikor futnak én is futok. Az emelkedő alján Áron "udvariasan" előre akart engedni, vigyorogva mondtam neki, "persze, nem őrültem meg", szépen beálltam középre. Be is jött a dolog, gond nélkül mentem velük, Áron közben előrement, szépen meghúzódtam hátul és csak arra figyeltem hogy tartsam a tempót, közben rápillantottam a pulzusomra is, semmi gond. Ahogy fölértünk a fellegvárhoz, már készültem a falépcsőre meg a saras szakaszra, fordultam is arrafelé, látom a srácokat hogy a kövesút felé indulnak, szólok nekik hogy nem arra kéne, ők meg mutatják a jelet, hogy a kövesút felé mutat. Na ekkor adtam hálát először igazán hogy velük tartottam, simán benéztem volna ezt a részt, gondolkozás nélkül mentem volna a régi irányba. Meg persze az aszfaltnak is örültem a falépcső meg a sár helyett.

Ekkor kezdett el esni, nem tudtuk mi lesz belőle, én előadtam a jégesős parámat nekik, ők meg az aszfaltos cipőjuk miatt kezdtek aggódni, ha tényleg durván eleredne. Szerencsére se jég se felhőszakadás nem lett belőle, kellemes hangulatban haladtunk, itt már éreztem hogy kezdenek komolyabban venni, többet is beszéltünk, elmondtam hogy ez az első hosszabb hegyi versenyem, a Börzsöny Trailről meséltem, meg hogy síkon 2:51-es maratonom van, de hogy tudom, hogy az nem jelent semmit a hegyen, ha ötben vagyok az már jó nekem. Erre Zoli előadta az ő mindenhová győzni megy szöveget, de azért azt is megjegyezte hogy akkor a sebességem már megvan a hegyhez. Nocsak, nocsak, gondoltam, csak nem a tisztelet halvány lángja kezd el pislákolni éppen? :) (Persze a félmaratoni időmet nem kötöttem az orrukra, egyrészt ha megborulok, még nagyobb az égés, nem akartam arcoskodni, másrészt meg láthatták volna belőle hogy nincs arányban a két idő, az 1:17:35-ös félmaratonhoz jobb maratoni idő tartozna, ha az állóképességemmel minden rendben lenne.)

Kérdezgettem őket az előttünk levőkről, egy Levi nevű srácról beszéltek, azt találgatták hogy mikor fogjuk befogni, csak Lajosforrásnál, vagy már korábban, mert úgyis mindig elfutja az elejét. Hát korábban utolértük, már az Őr hegy felé. Nyugodt voltam, ezt a szakaszt egyébként is jobban ismertem a kelleténél, a hurok bejárásakor duplán sétáltunk le itt 4 km-ert, mert Évi telefonja egy technikai szünet (=pisilés) közben egy fa mellett kiesett a zsebéből és csak a Pálóczki rétnél vettük észre, nem volt mese, vissza kellett mennünk érte - egyébként imádom ha valami élmény köt az egyes szakaszokhoz, ahol futok, most is feldobott mikor elfutottunk az ominózus fa mellett.

Nem mindenki volt ilyen hangulatban azonban, Levit elkezdték froclizni a fiúk, én csak ráköszöntem, mindhárman elé mentünk, erre rendesen berágott, hogy elé mennek aztán belassulnak, ilyenekből lesznek az esések, fogta magát és újra előre ment, és elkezdte jobban nyomni. Azt láttam hogy ő nem biztos hogy bírni fogja ezt a tempót, azt viszont gondoltam hogy a fiúk igen, egyedül az volt a kérdés hogy rám hogy fog hatni. Úgy éreztem, ha még jobban nyomja, az már nekem sok lesz, nem fogom kicsinálni magam, még féltávnál sem vagyunk, akkor nem megyek már velük, kicsit visszaveszek majd. A Pap rétig mentünk így, ott az emelkedőn el is jött ez a pillanat, a srácok nyomták fölfelé, akkor döntöttem hogy itt veszek vissza. Kis duma Levivel, bemutatkozás, stb. ahogy fölértünk ő rögtön a fiúk után eredt, én kicsit lemaradtam, nem mentem vele, gondoltam úgyis találkozunk majd még később :)

Innentől egyedül. Ismerős érzés, sokszor kerülök ilyen légüres térbe maratonokon is, csak nem mindegy hogy az unalmas rakparton kell a hőségben nyomni az állandó tempót, vagy itt a fák között rohanni lefelé. Nem kicsit szabadabb érzés. Persze itt összehasonlíthatatlanul jobban is kell koncentrálni, egy pillanatra sem hagyhat ki a figyelmem, nem úgy mint az aszfalton, jól tudtam, de élveztem ezt az állandó feszültséget. 
Beértem a Kisrigóhoz, második szakasz teljesítve. Ötben vagyok, úgy érzem Levit el tudom majd kapni, és ha valaki elől nagyon megburul, talán majd őt is. Öt percre voltam az első mögött, a srácok másfél perccel voltak előttam, Levi kevesebb mint egy perccel. Olajbogyó, kulacstöltés, rohanás tovább. Jöhet Csobánka. Levit a Kék keresztes emelkedőn értem utol, még mindig dühös volt, most épp egy gyerekcsoportra, akik nem akarták elengedni az úton, szétszaladtak mint a birkák mikor rájuk kiabáltam, mondja. Jót nevettem, kicsit kérdezgettem, szerinte az első fickó hogy fogja bírni, megfogható-e, ő futott vele sokáig, mit látott rajta, azt mondta nem tudja megítélni, de különben se foglalkozzak ezzel, csak nyomjam meg nézzem a tájat, lesz ahogy lesz. :) Gondoltam igaza van, otthagytam, és reméltem hogy nem fog föléledni és legközelebb majd csak a célban találkozunk.

Megvolt az emelkedő, gyorsabb séta belekocogásokkal, rendesen izzadtam, jó párás volt az idő az eső után. Lajosforrásig pont kitartott az ital, kulacstöltés, szerencsére nem volt senki a víznél, gyorsan tovább. Ezt a részt Csobánkáig Csanyával sikerült bejárnom, pont akkor csinálta csütörtökön a jelölést, mikor én is a bejárásomon voltam, jól eldumáltunk, ezúton is köszönöm hogy csatlakozhattam hozzá, szóval ezen a szakaszon is megvoltak a plussz élmények. Bölcső hegy, a két Csikóvár, mind megvan, viszont a vizem vészesen fogy. Csobánka még odébb van kicsit, addig lehet nem lesz elég, a Gyopár forrásban meg nem bízhatok, mert alig csordogált csütörtökön, mondtam is akkor Csanyának, na itt nem állok majd meg mert egy óra míg megtelik a kulacsom. Valami sugallat hatására mégis benézek a forráshoz, hátha megindult és szerencsém lesz. Hát volt. Egy kétliteres üveg volt odatámasztva a kőhöz, tele vízzel. Nem haboztam, megtöltöttem a kulacsot, ha valaki frissítésként készítette ki magának a versenyre ezúton is elnézést kérek tőle, de én voltam a gyorsabb :), be is nyomtam majdnem fél kulaccsal egyből, jól esett. (Persze maradt bőven víz az otthagyott üvegben, remélem nem okoztam ezzel senkinek ténylegesen gondot.)

Megyek tovább, Csobánka is kipipálva. A ponton mondják hogy tíz perccel vannak előttem, kérdezem együtt hárman? Mondják igen, ezek szerint a srácok befogták az elsőt, a 10 perc rengeteg, na a dobogó ugrott gondolom, a negyedik hely a realitás, ha nem lassulok be katasztrófálisan, meglehet. Jöhet az utolsó etap. Kis meglepetés: a ponton mondják, hogy nem kell lemenni a faluba, mondjuk ennek örülök. A Kevély-nyeregre már lassabban megy fölfelé, kevesebb belekocogás, inkább több gyors séta, de valami nyugalom szállt meg, se nagyhalálnak, se fenevadnak nyoma sincs, élvezem. Lefelé a köves szakaszon óvatoskodom, nem tudom annyira nyomni, de nem is akarom igazából, kicsit féltem a lábam, nehogy így a vége felé érjen valami. Ehhez kell gondolom a több tapasztalat, hogy ilyen szakaszon is bátrabb legyen az ember. Pilisborosjenőig kitart a víz, ott a Köves-bérc előtt kis kitérő a kúthoz, lefelé megint óvatosban a köveseken, megvan a bérc is, majd le az útra már gyorsabban, pont semmi forgalom, gyorsan át, majd a patak mellett a földúton nyomom, pulzus rendben, a tempó is egész jó, már csak a Csúcs hegy nyerge és megvan. Fölfelé veszem észre, hogy a bejáráson nem a jó útvonalon mentem föl, hosszabban kicsit, a jelölt rész ugyan kicsit meredekebb, de rövidebb is, ennek megint csak örülök. Fölérek, itt már minimális kocogással csak, de a gyors séta jól megy. Lefelé tudom nyomni, a sík szakaszra érve először pillantok az egész versenyen az órámra nem a pulzus, hanem a tempó miatt (maratonon folyamatosan nézem), 4:20 p/km körüli tempó megy, elkap a megelégedettségérzés, valahogy egyáltalán nem bánom most a dobogót, megfutom az emelkedőt az iskoláig, be a célba, nem találom el a kolompot, de előbb a dugóka, aztán visszalépek kolompolni is a tisztesség kedvéért. Egyszer csak elém lép Évi és Gábor, na szuper, még szurkolótáborom is van, gondolom. Megköszönöm nekik hogy kijöttek, póló felvesz, dugóka lead, kész vagyok. 
A célban Áronnak gratulálok, megtudom mi is történt előttem, elmondja a részleteket. 17 percet kaptam tőlük, az elsőtől meg 25-öt. Közben bejön Levi is, 8 perccel utánam. Gratulálok neki is. Tényleg légüres térben voltam, se előrébb, se hátrébb nem tudtam volna nagyon kerülni, konstatálom.

Mennék a csomagomért, hogy lezuhanyozhassak, mondják a lányok, hogy Csanya még nem ért vissza a velük, mert valakit közben menteni kellett. Na szuper, újabb skalp begyűjtve, a csomagomat még úgysem sikerült soha legyőznöm. Sebaj, addig Éviéknek részlesen elmesélem mi volt. A csomag még mindig nincs, saras meg izzadt vagyok mint egy varacskos disznó, de éhes is. Akkor jöjjön a gulyás. Repetázom, közben megjön Csanya is. Megvan a csomag, zuhany, irány haza.

Otthon kis számolgatás, valahol, már nem emlékszem hol, olvastam hogy száz méteres szintemelkedés síkra vetítve 1km-es plusz távnak felel meg, ezek szerint 17,7+51 = 67,7 km, az időm 4 óra 45 perc lett, ennak az átlaga 4:08 perc/km, az meg maratonra vetítve 2:55-ös maraton, szóval körülbelül a helyemen végeztem. Az órám szerint ugyan csak 49 km lett a táv, de ezzel az értékkel számolva is kijön a háromórás maraton. Ez végképp megnyugtat, már csak az a kérdés, mennyi idő kell majd a regenerációhoz.

A verseny szervezése profi volt, semmibe sem tudok belekötni, a jelöléstől kezdve a pontokon dolgozók hozzáállásán keresztül a pálya vonalvezetésén át minden stimmelt, ehhez jött a szinte tökéletes időjárás, szóval minden szuper volt.
Köszönet a szervezőknek, a segítőknek, a versenytársaknak, nagy élmény volt veletek futni az első részt, nomeg Évinek és Gábornak hogy segítettek a bejárásban meg szurkolni is kijöttek elém. Adrinak meg a közös edzéseket, hogy a maratoni kudarc meg a sérülés után így fölhozott.