Sziasztok!
Pár napja jöttem haza Tiranából, leugrottam meglátogatni az én Zemer-em.
Most először voltam autóval és bátorkodnék összefoglalni a tapasztalataim, hátha valaki talál valami hasznos információt az írásomban. Útvonalnak a legegyszerűbb (ám nem a legrövidebb) Röszke – Belgrád – Nis – Szkopje – Struga – Qafë Thanë – Librazhd – Elbasan – Tirana irányt választottam.
A szerb határon az átjutás gyors, majd Röszkétől Belgrádig eseménytelen az út, itt viszont a jelenleg is tartó autópálya-építések miatt figyelni kell: ha a város előtt a Nis irányt követjük, akkor kikerüljük a várost az új elkerülőn, viszont ha letérünk jobbra, akkor Belgrádon átvágva időt és kilométereket spórolunk. Én is így tettem, és bár egy szakaszon az épülő úton kellett útgyaluk és dömperek között evickélnem, végül sikeresen átkocsikáztam a városon és az időnyereség mellett egy röpke pillantást is vethettem a belgrádi városközpontra. A városból kiérve csatlakoztak, akik az elkerülőt választották, majd beállítottam a tempomatot és utaztam Nis-ig. A pályán van pár igen komoly emelkedő/lejtő és a kanyarok is szűkebbek az itthon megszokottnál, nem véletlen 120km/h a megengedett sebesség errefelé. Nis után elhagyjuk az autópályát, de továbbra is az E-75-ös úton maradunk. Menet közben számtalan helyen zajlik építkezés, remélhetőleg rövidesen a Macedón határig végig elkészül az autópálya. Az útdíjak Szerbiában rendre 2,5€, 3€, 6,5€ (Belgrád után kártyát kapunk, ezt Nis előtt kell visszaadni), végül 2€. Szerb dínárban fizetni picit olcsóbb, viszont nem akartam időt húzni a határon a váltással és egyébként is volt egy cinveder apróm, amit így elsóztam. Megjegyzem, a kapuknál a néphittel ellentétben, ha Euróval fizetünk, Euróban adnak vissza.
A határátlépés Macedóniában is gyors, megnézték a személyim és a zöldkártyát, majd irány az ország belseje. Az első szakaszon 130km/h van kitáblázva, amin igencsak meglepődtem, de pöccintettem párat a tempomaton és még gyorsabban haladtam a hőn áhított célom felé. Sajnos pár perc múlva 120-ra csökken az engedélyezett tempó; sebaj, az út jó minőségű és a táj is egyre változatosabb. Szkopjéhoz közeledve megjelennek az első havas hegycsúcsok, az idő is kitisztult és nagyon szép látványban volt részem. Szkopje körül is elkészült az új elkerülő, Belgráddal ellentétben itt ezt választottam, ezért a város előtt az M1-es útról letértem az M4-esre (Ring Road-ként van kitáblázva), ezzel együtt búcsút intettem az E-75-ös útnak: innen az E-65-ösön haladtam. A Tetovo-Gostivar szakasz az utolsó gyorsforgalmi út, utána – bár továbbra is M4 néven emlegetik a macedónok – sima 2×1 sávos főúton haladunk. Ezzel véget ér a fizetőkapuk sora is; összesen hat helyen kellett megállni, Euróból csak bankjegyet fogadnak el és dínárban adnak vissza: én az első kapunál adtam egy ötöst, majd a visszajáró dínárokból fizettem a többi kapunál.
Ahogy haladtam a hegyek közé, az út egyre trükkösebb lett, megjelentek a kapaszkodósávok és a szűk kanyarok. Ezzel együtt a burkolat minősége is romlik, a kisebb kátyúk mellet vannak olyanok is, amit a találékony helyi közútkezelő díszburkolat-kockák behelyezésével próbál orvosolni. Természetesen így csak egy kicsit rosszabb, mintha hagyták volna a fenébe: észnél kell lenni és jobb kikerülni ezeket – ha lehet.
Ahogy egyre nehezebb a pálya, úgy váltottam vissza negyeikbe, majd harmadikba, megjelentek a 10%-os emelkedőre figyelmeztető táblák és a kormányt sem hagyom pihenni. Szerencsére a forgalom nem volt nagy, és a kapaszkodósávoknak hála, az esetlegesen felbukkanó lassabb járművek is kielőzhetők. Eddig a Pilisen átvezető Esztergom-Dobogokő szakasz volt a legtrükkösebb, amin valaha vezettem, nos, ezt itt sikerült űberelni...és ha tudtam volna, mi vár még rám!
A táj gyönyörű, számos híd mellett három rövidebb alagúton is áthaladtam, ahogy közeledett az Ohridi-tó. Az út mellett egyre szaporodnak a házak előtt kitűzött albán zászlók, amitől én is új erőre kaptam és a fáradtságot leküzdve nyomtam Strugáig. Itt jobbra letérve megkerültem a várost, majd elértem az utolsó néhány kilométert az albán határig. Az ország megadja a módját a vendégek fogadásának: az Ohridi-tó és a havas hegycsúcsok látványa lenyűgöző.
A határon csak pár autó várakozott, ennek ellenére itt volt a leglassabb az átjutás. Az albán határőr a személyim mellett alaposan megnézte a zöldkártyát és elkérte a forgalmit is, majd minden angol tudását összeszedve kellemes időtöltést kívánt. Ahogy visszakaptam a papírjaim, sebességbe kapcsoltam, és végre újra Albán földre értem! Csodás érzés volt ismét ebbe a meseszép országba lépni, csak úgy vert a szívem, és míg otthon hóbuckák között vergődve tudtam csak elindulni, itt az ablakot letekerve, ingujjra vetkőzve szippantottam a friss albán levegőből.
Pár perc után, a "Hotel Odessa" (miért pont Odessza? Miért nem Szocsi?) előtt az út elágazik, balra Pogradec, én jobbra megyek az E-852-es úton. A következő 2,5km-en több, mint 300 méterrel kerülünk lejjebb, kettesben haladok, a fülem bedugul a nyomásváltozástól, majd pedig kénytelen vagyok újraértelmezni a lejtőről és szerpentinről eddig kialakult elképzeléseimet. Beérek Përrenjas-ba, ahol egymást érik a lavazh-ok, a mosófiúk az úton állva próbálnak becsalogatni, a víz pedig magasra szökik a slagokból, egyfajta cégér gyanánt (itt ingyen van a víz, vagy lopják?). Ahogy haladok tovább a Shkumbin folyó mellett, egyre beszűkül a völgy.
Engedtessék meg, hogy pár szót ejtsek a párhuzamosan haladó pogradeci vasútvonalról. A pálya műtárgyai egymás érik, alagutak, galériák és hatalmas viaduktok váltakoznak, lenyűgöző kialakításban. Ilyen vonalkifejtések hazánkban abszolút nincsenek. A világ gazdagabb felén óriási attrakcióként adnák el ezt a csodálatos mérnöki teljesítményt, itt sajnos a sínek rozsdásak, jó ideje már csak Elbasanig van forgalom, pedig egyértelműen a legszebb vasútvonal, amit valaha láttam – mondom ezt jópár svájci vonatozás után.
A közút vonalvezetése is különleges, alagút nincs, de rengeteg hídon kell átkelni. Itt ajánlott koncentrálni, mert míg a burkolat meglepően jó minőségű, a hidak dilatációi katasztrofális állapotban vannak, igazi tengelytörő csapdaként belerejtve az aszfaltba. Közben beértem a kedves kis Librazhdba és egy röpke megállás után nekivágtam az utolsó szakasznak. Elbasant a déli elkerülőn kereszteztem, majd olyan hegymászás következett, ami túltett az eddigieken is. Hatalmas emelkedő, hajtűkanyarok láncolata; ismét újra kellett értelmeznem a szerpentinről frissen alkotott definíciómat. Lassan haladtam felfelé, nem csak a kihívásokkal teli pálya miatt, hanem mert fél szemmel az alant elterülő látványban gyönyörködöm: Elbasan haldokló ipari területe eszembe juttatta a miskolci Vargahegyről a Lenin Kohászati Művekre eső képet, csak itt a markánsabb táj sokkal hatásosabb kulisszaként teszi felejthetetlenné az élményt.
Jónéhány percnyi tekergés után felértem a tetőre, és a kínkeservesen összegyűjtött helyzeti energiát két kézzel szórtam el a Tiranába vezető lejtőn. Petrelë-nél komoly építkezés, új aszfaltszőnyeget kap az út, ezért fél pályás lezárások váltják egymást. A forgalmat irányítják, így komoly dugó nem volt. Amint beérünk Tiranába, egy körforgalomnál választhatunk, hogy az első kijáraton a régi Rruga e Elbasanit-on keresztül utazunk-e a belvárosba, vagy a második kijáraton, az új autópályán kerüljük meg délnyugatról a várost és haladunk tovább Dürres felé. Én jobbra mentem és pár perc múlva megkezdődött az egész út legnehezebb szakasza, a parkolóhelyért küzdött ádáz harc a belvárosban. A szállásom körül megtett harmadik körben már elegem lett és beszúrtam a kocsit egy akkora helyre, ahová itthon eszembe sem jutna benavigálni, node több, mint 1200 km-el a lábamban már alig vártam, hogy végre kiszálljak a kocsiból; a Miskolc-Tirana távot így végül bő 15 óra alatt teljesítettem. Ahogy pakoltam ki a motyóm a csomagtartóból, megjelent egy angolul beszélő pasas, és udvariasan felvilágosított, hogy ha ott hagyom a kocsim, akkor a rendőrök megbüntethetnek, ezért ő szívesen mutat egy zárt parkolót a közelben, ahol egy kis apróért cserébe őrzött helyen hagyhatom az autót. Be is pattant mellém és megmutatta a fullextrás helyet: a modern elektromos sorompót napi 24 órában nyitogatja alkarból a bakter, a parkolóban természetesen lavazh. Mindezt csak nekem, csak ott 300 lekért naponta. Szerintem megérte.
Ami az albán közlekedést illeti, eléggé be voltam rezelve, de a vártnál könnyebben vettem az anarchia okozta kihívásokat. Tapasztalatom alapján a szabályokat nem igazán ismerik, viszont mindenki figyel a másikra, vagy legalábbis a saját autóját nem szeretné összetörni. Eleinte zavart az állandó dudálás, viszont én is hamar rászoktam. Azt biztos, hogy egy óra alatt többet használtam a kürtöt, mint azelőtt egész életemben... Az utcákban vigyázni kell, sok a kapitális kátyú és néhol aknafedlapok is hiányoznak. A dürresi autópálya betonkorlátján átugráló és a kocsi előtt átszaladó emberek okozta heveny szívrohamot lábon kihordtam, de külső sávban imbolygó, jószágait terelgető pásztor látványát a mai napig nem dolgoztam fel. Ezeket leszámítva rengeteg pozitív élményt szereztem, és bár sokat változott az ország a legutóbbi látogatásom óta, nekem továbbra is az első számú célpont marad.
Az Albániában töltött gyönyörű napok utáni hazaút sem telt kevésbé eseménydúsan, viszont az állíthatom, hogy odafelé sokkal jobb érzés volt menni. Ráadásul Röszkénél befelé három órát vártam...
Összegezve a válasz a topikcímben feltett kérdésre: MENNI, MENNI, MENNI! ...és legszívesebben ott maradni.
