Zappa In New York, '76 december 28 - letöltés, Pipecnek (is)
Barryvel beszélgettünk két hete ezekről a letöltésekről úgy általában: "te tényleg meghallgatod mindet?!?!?…" - kérdezte szörnyülködve. "Nem" - vala a válaszom, mert tényleg olyan dömping van (ami persze egyáltalán nem baj), hogy az őrület, nincs, nem is lehet az embernek ideje mindent meghallgatni, pláne ha valami szar koncertről van szó, netalántán hallgathatatlan minőségben.
Nade: ezután a lélektani rávezetés után viszont ki kell bökjem: ezt a remek koncertet mindenképen érdemes meghallgatni, és akinek a fülét bántja a kalóz-minőség, az szaladjon megvenni az In New York lemezt!
Aki pedig kíváncsi, az ezen a felvételen (a hangminőséget leszámítva) a kiadott lemezhez képest egy kis bónuszélményt kaphat: ez részint a koncert teljességének élménye, a kiadatlan remek dalok művészeti csillagugrásának itteni ismételt megtapasztalása, illetve (a históriabarátoknak) pár olyas koncepciofolytonossági izé, aminek abszolút semmi jelentősége, de mégiscsak elmosolyodhat az ember, sétáljon bár a West Endben cipőt vásárolván, ha eszébe jut.
FZ, Ray White, Patrick O'Hearn, Terry Bozzio, Eddie Jobson, Ruth Underwood, Dave Samuels, Randy Brecker, Mike Brecker, Lou Marini, Ron Cuber, Tom Malone.
Amit elsőként ki kell emelnem e koncert kapcsán, az az alkalom egyedisége - ha az "alkalom" szót kicsit most tágan is értelmezem. A 76-os csapartól van ugye szó, ami egy remek zenészekből (O'Hearn, Bozzio, Jobson, White) álló rockcsapat, amit Zappa egy 76 decemberi tévéfellépésre (és persze erre a 3 fellépésről álló koncertsorozatra) bővített ki egy erőteljes fúvósszekcióval, és a régi társsal: Ruth Underwooddal. A fényképe a lemezborítón az állandó tagokkal egyforma méretben jelenik meg, de jelenléte sajnos csak átmenetinek mondható, többet nem lépett fel Zappáékal.
Ezek azok a "kis" eltérések a normál, szokásos programhoz képest, ami egy Zappa-koncertet mindig izgalmassá tett - a zenén túl. El tudom képzelni a közönség azon részének csodálkozását, akik látták a csapatot az október 31-ei halloween-koncerten, akik a szikárabb felállást ismerhették, és most, alig pár héttel később egy kibővül létszámú csapat játszik egy merészen kibővített repertoárt - a 73-as felállás gazdagsága idéződik fel az emberben. Hihetetlen munka lehetett ezeket a nem is egyszerű darabokat betanítani a vendégzenészeknek (is), ráadásul azzal a tudattal, hogy a beleölt energia pusztán három koncerten kelhet életre.
Az új dalok közt elsőként szólal meg - és talán fontosságában is első helyre kívánkozik - a Black Page. Két érdekessége is van a darabnak: a koncerten - a lemezen kiadottól eltérően - a "második rész" hangzik fel elsőként, mintha Zappa ezt szánná "A Darab"-nak, de a végén utal rá, hogy Bozzio (a születésnapos dobos) aznap este még lenyomja a nyers, az "egyes", a csak dobszerelésre írt változatot is. És lőn: a Black Page nr 1. a Pound For A Brown végéhez csippentve szólal majd meg.
A következő elképesztőség amúgy, hogy a Black Page nr 2. nemcsak hogy elsőként hangzik fel (a két változat közül), de rögtön kétszer is, egymás után! Az ok nem világos: Zappa talán nem lehetett elégedett az első próbálkozással? Ki tudja - a darabot mindenesetre kétszer meghallgatni nem rossz meglepetés.
Itt kell megemlíteni a koncert néhány egyéb instrumentális fénypontját: a nagyszabású felállás remekel, gazdag hangszerelésű változatokat szólaltatnak meg a korábban esetleg ismerős dallamokból: pompázatos a Cruising For Burgers; csodaszép a Sofa, szaxofonnal; feszes, izgalmas a Pound For A Brown; kicsit bolond, de szokásosan gyönyörűséges a Peaches.
Unikum a koncerten Don Pardo jelenléte - na de ki is ez a Don Pardo? Kultikus amerikai rádiófigura, akit - rádiós lévén - a közönség még soha nem is láthatott, a színpadi jelenléte ezért tényleg eseményszámba ment. Az ismeretség a Saturday Night Live című műsortól datálódik, amikor Pardo énekelte (?…) az I'm The Slime pár versszakát a zenekaral, és annyira jól érezte magát minden résztvevő ebben a helyzetben, hogy megállapodtak abban, hogy a karácsonyi koncerteken is beszáll. "Drámai narrációit" az Illinois Enema Bandit, a Punky's Whips című opuszokban hallhatjuk, és természetesen az I'm The Slime-ban.
Na és a szólók, Hölgyek és Urak! Zappa fúvós-szeretete tör itt ismét felszínre (valamiért ez a koncert, főleg a szólók miatt a Petit Wazoo turnét juttatja eszembe), a szaxi-szexió remekel (including The Brecker Brothers, ők nem sokkal később Bozzioval megcsinálják a Heavy Metal Bebop című lemezüket, azt hiszem 78-ban), és - ha már itt vannak - természetesen ki kell használni a szólisztikus képességeiket is. Erre a "normál dalokon" túl az egyik legjobb alkalom a Purple Lagoon, ami valójában Purple Lagoon - Approximate, és Zappa tobzódik az hangszerelési ötletekben: a két amúgy sem egyszerű dalt a zenekar egyszerre(!!!), egy időben játssza. Elindul a Purple Lagoon témája, majd az első pár ütem után a zenekar egy része már az Approximate-et indítja el a másik téma felett, és az idő előrehaladtával "győzi le" utóbbi az elsőt - és következnek a szólók, mintegy 34 percben! A sorrend: harsona, basszus, szaxofon, egy nagyon érdekes ütős-szóló (nem tudom, vajon Zappa nem szállt-e be ebbe?), ami után következik Randy Brecker a lemezre már "bionikusan modifikált" trombitaszólója. A lemezrekerült változat 16 perce jobbára a mai improvizációkból került ki - érdekes, hogy a kíséret szinte végig a Pound For a Brown páratlan lüktetésű alapja. (Hoppá: a Purple Lagoon utolsó perce sérült, hiányzik - vagy csak nekem?)
A koncert csaknem három órás, izgalmas, nagyon jó hangulatú műsor, és míg az erről megjelent CD is remek, a dolog megismételhetetlensége, az alternatív hangszerelések, a hangulat miatt azért kicsit sajnálhatjuk, hogy nem a teljes műsor érhető el CD-minőségben. Mert milyen jó lett volna hallani a Peachest ebben a hangszerelésben, vagy (a ma, 28-án nem elhangzó) Amerika Drinks And Goes Home rezesbandáját! Ugyanígy nagyon szívesen hallanám a (számomra) örök klasszikus Montana itteni verzióját CD-minőségben, a remek szólójával egyetemben.
balint, 2006, november 5 - 14:51
