„(Ha valamikor éltem volna már, arra valamilyen módon emlékeznem kellene, nem? Csak úgy lenne értelme a több dobásos isteni játéknak.)”

 

Erre?

 

Emlékszel te erre, annyira, amennyire szükséged van rá, hogy emlékezzél. Mert amikor, újból és újból pld. ugyan azzal a problémában botlasz el, emlékezel. Akkor is emlékezel, amikor ismét olyan szituációkba keveredsz, ahol „mindig bántanak, miért pont engem, amikor nem csináltam semmit?”. Miért pont engem hagytak el, miért nem rám hallgatnak, akkor, amikor én csak jót akartam nekik?

Vagy ismered, egy-egy tantárgyból valamikor a tanár állandóan téged csesztetett, akkor is mi volt? Miért pont engem szúrt ki magának?

Tehát emlékezünk, emlékezünk azokban a problémákban, és azokban az élet helyzetekben, amelyekben a korábbi kudarcaink köszönnek vissza.

Most persze majd azt kérdezed, hogy de miért nem tudom, miért nem emlékszem erre konkrétan?

 

Igen, a kérdés jogos lenne.

Aki pedig hisz Istenben, az eltudja fogadni azt, hogy emlékezni előző életeinkre, csak annyira engedi meg az Isten, amennyire erre nekünk a szeretetben történő fejlődésben szükségünk van.

Szerintem igen nagy kegyelem az-az Isten részéről, az hogy csak ennyire emlékezünk (tisztelet a kivételnek). Jobb nem tudni arról, hogy miket csináltunk, és jobb, ha ezekkel a problémákkal küzdünk és nem a konkrét emlékekkel. Mert Isten nem tesz a vállunkra annál nagyobb terhet, mint amennyit elbírunk hordozni.