Minden csupa-csupa hófehér virág,
s mintha mécsesből állna az egész világ.
Lobogva világít a sok-sok gyertya,
elment lelkek szeretetének lángja.
Szülő, nagyszülő, gyermek, testvér,
lelkük most hozzánk visszatér.
Körülállják mind az emlékező lángot,
itt vannak, látják ők a sok virágot.
Gyertyafüst száll őszülő hajunkba,
mint ha szeretteink keze, simogatna.
Lecseppenő viasz mintha könnyük lenne,
összes fájdalmuk, szeretetük belerejtve.
Lelkük a miénkkel ismét összeér,
régi szép emlékeket velünk újraél.
Merengünk fájón, lelkünkből száll sóhaj,
imát mondunk értük alázatos szóval.
Emlékezünk, legördülnek könnyeink,
hiányoznak nagyon, elment szeretteink!