Az oszmán-törökök hagyományosan arab betűkkel írtak, a latin betűs írást Kemal Atatürk vezettette be 1928-ban. Ennek a mintája az 1922-ben Bakuban kidolgozott ún. „egységes török ábécé”, avagy „yeni yol” (új út) volt. Ez lett a Szovjetunió kis népei számára ekkor kibontakozó latin írásreform alapja is (amelyet rövid idő után eltörölt a cirill írásmódra alapozott újabb reform).

A kiinduló változat tartalmazta már a ç és ş betűket és a c-t [dʒ] hangértékben. Ez utóbbit azért mert a tervezők kerülték a betűkapcsolatokat, és a „felesleges” latin betűkhöz (így a c-nek is) a török nyelvekben gyakori hangokat kapcsolták.

A kiinduló változat azonban több sajátságos betűmódosítványt is tartalmazott, amelyeket nehéz volt kiszedni (kimetszeni), ezért az Ata Türk-i reform keretében ezeket lecserélték már „importból” beszerezhető betűkre. Így lett az vízszintesen áthúzott ɵ betűből a német hatására ö. A magyar /zs/-nek megfelelő áthúzott ƶ-t is nehéz volt kiszedni, így francia módra a j-t használták, emiatt azonban elindított egy kaszkádot: az /j/ hangot e helyett a y-re kellett „átenni”, amelyik addig /ü/-t jelentett: így végül bekerült a németes ü betű is (az új ö mellé). Az egységes ábécé ƣ jele helyett a g-re tettek egy ficakot, a c ~ ç, ill. s ~ ş pár mintájára, csak fölülre: ebből lett a mai ğ. A mélyhangú ı-nak valamiért nem volt jele a yeni yolban, és az o ~ ö, u ~ ü ékezet nélküli mély ~ ékezetes magas betűpárok analógiájára az ékezetes i mellé megalkották az ékezet nélküli ı-t [vagy kölcsönözték a görög iótát (ι)].