Nadányi Zoltán

ŐSZI DALOK

 

I.

Ilyenkor szoktak a lombok sárgulni,
Ilyenkor szoktak a levelek lehullni;
Ilyenkor szoktak a vándordarvak
Útnak indulni...

Ilyenkor szoktunk mi, megtört küzdők,
Merengve, szótlan' elborulni...
Ilyenkor szoktak a fájó könnyek
Szemünkbe tolulni...

II.

Az ég derült még, a nap is süt;
Sugára, mint nyáron, meleg.
De bár nyarat mutat az ég s nap:
Hervadnak már a levelek.

Én is szeretnék még nevetni
És kacagást erőltetek;
De már hiába, mert a szívem
Az már hervadt, az már beteg.

III.

Nincs már virág, nincs már madárdal,
Ki van már halva minden.
Ti sötét varjak, egyedül ti
Maradtatok csak itten.

A víg rigók, a csalogányok
Csapatja messze szállt már.
Ti itt maradtatok s sötéten
Kiabáljátok: kár! kár!

Lám, így van ez... Minden mulandó.
Ez az örök nagy átok...!
A szív is hervad s lassan elveszt
Színt, kedvet, dalt, virágot.

És nem marad egyéb a szívben
Nehány sötét madárnál...
Mik egyre a múltat siratják...
És sóhajtozzák: kár... kár...

IV.

Mért vágytam oly magasra, mért?
Most nem lennék így összetörve!
Az életemet még nem unnám...
Nem vágynék még a sírgödörbe...

Mért vágytam oly magasra, mért.
Meddő daccal, vad tűzben égve?
Ha nem vágytam vón' oly magasra,
Nem vágynék most le olyan mélyre...

 

 

Nadányi Zoltán

ŐSZ

Az ősz, az ősz már közeleg,
Hullonganak a levelek.
Ah, el kell mindennek virulni,
Mindennek el kell egyszer mulni...

Az ősz, az ősz már közeleg.
A ligetben járok-kelek.
Száraz levélke hull elébem
S én halkan sugom: értem... értem...