Tavaszi Széll Creative Commons License 2012.10.09 0 0 38178

2012. 09. 29-30.

 

Bódvaszilas – Aggtelek – Putnok (OKT)

 

„Drágám! Hogy hívják azt a német urat, aki eldugdossa a dolgaimat? Alzheimer, életem, Alzheimer.” Ismeretlen szerző

 

A túra előtti napokban kettőre redukálódott a résztvevők száma, szucsatira és szerénységemre. A logisztika diszkrét báját az adta, hogy túratársamnak a Bánkút – Aggtelek, míg nekem a Bódvaszilas – Putnok szakasz hiányzott. Ennek következtében már reggel 8.30 körül búcsút vettünk egymástól Miskolc Tiszai pályaudvarnál. De ne rohanjunk ennyire előre, egyrészt lesz még rohanás ebben a leiratban, másrészt a vonaton is történt ez-az.

 

A Keletiben találkoztunk, a sátoraljaújhelyi sebesvonaton nem volt őrült tömeg, kényelmes beszélgetéssel múlattuk az időt, amikor Gödöllő magasságában megjelent a kalauz. Kényelmesen elővettem a nyakba akasztható (El ne veszítsd, Zolika!!) pénz- és irattárcámat, és nem volt benne a jegyem. A kalauz nyugtatgatott (Keresse csak nyugodtan!), de én egyre inkább pánik közeli állapotba kerültem. Szétszórtam az aprópénzemet, idegesen pörgettem a bankjegyeket, iratokat, semmi. És ekkor bevillant, hogy a péntek délután megvásárolt vonatjegy otthon lapul a „hétköznapi” pénztárcámban, és a vonat egyre inkább távolodik tőle. Megkerestem a kalauzt, és részletes beismerő vallomást tettem. Ő adott nekem jegyet, + 2600 forintos büntetést és néhány elismerő szót, miszerint ha sok ilyen eszement utazna a MÁV szerelvényein, akkor helyre billenne a cég gazdasági helyzete. :-) Na jó, ez utóbbit csak én találtam ki. A kalauz korrekt volt, én sem hőzöngtem, ez van. Azért ezután egy ideig nem voltam közlékeny kedvemben.

 

A vonatunk persze késett, szucsati kinézett egy villamost, amivel Diósgyőrig közlekedett volna, ahonnan autóbusszal Ómassára, onnan pedig gyalog Bánkútra. Ha felborult volna ez az ütemterv, egy órát csúszik az ómassai érkezés. Miskolcról felhívtam a feleségemet, aki megerősítette, hogy ne idegeskedjek, megvan a vonatjegyem az otthon hagyott pénztárcámban, majd azt kérdezte, kezdem-e már érteni, hogy miért nem szívesen enged el egyedül túrázni?

 

Ezek után a peronon kénytelen voltam egy nagyzsákos, hálózsákos, egyedül utazó lányhoz csapódni. Mint kiderült, ő nem túrázni indult, hanem az Alsó-hegyen megrendezésre kerülő barlangász Lakatos kupára. Érdekes beszélgetést követően, fél 11 magasságában vergődtem le a majomringatóról. A vasútállomáson kaptam a dátumos körbélyegző-lenyomatot egy nagyon szimpatikus vasutastól, ittam egy kávét az állomással szembeni kocsmában, és útnak indultam. Bódvaszilas főutcája és központja egyre rendezettebb, a cigánysorról – különösen annak széléről – azért ez még nem mondható el. Az utolsó házaknál szurtos gyerekek „Bácsi! Kérek csokit!” kérése hangzott el. Emlékeim szerint a fórumon is fellángolt e kérdéskörben az „Adni vagy nem adni?” diskurzus. Hát én adtam. Nem félelemből, mert ha nem adok, akkor rám támad az egész cigánysor, nem, erről már leszoktatott az OKT. Szánalomból. Ha egy éhező kóbor kutyának dobtam volna egy szendvicset, ezt a tettemet senki nem kérdőjelezné meg, ha cigánygyerekeknek adok csokit, az már egy megosztó cselekedet lehet. Ezt a jelenséget (is) nevezhette volna Konrad Lorenz szociális szodómiának.

 

A zivatartározón nagyjából nyílegyenesen átvágtam és megkezdtem erős kapaszkodásomat az Alsó-hegy fennsíkjára. Gyönyörű, mohával fedett mészkősziklák között, a Barlangkutató-forrást, a Pócsakői-víznyelőt és a Meteor-barlangot mellőzve, meglehetősen erős iramban, 1 óra (egész pontosan 62 perc) alatt értem fel a bódvaszilasi vasútállomástól a Szabó-Pallag erdészházhoz. A ház állapota a hat évvel ezelőttihez képest optimizmusra ad okot. A szellemi állapotom viszont aggodalomra, mert a 2005 februárja óta hűséges társamat, a bélyegzőpárnámat ott felejtettem a bélyegzőt rejtő dobozkánál.

 

„Trombita bődül, harsan a dal, hajtóvadászat hajnala van, nincs elég erdő, túl sok a vad, rendet csinálni indul a had!” HBB: Vadászat album; A vadászok bevonulása

 

Az Alsó-hegy fennsíkján, a szlovák-magyar határ közelében, hatalmas töbröket mellőzve, kicsit csepegő esőben masíroztam a következő szusszanási ponthoz, a Szádvárra. Az OKT első bejárása során volt itt feleségemmel egy rázós kis vadmalac-kalandunk, ezért akkor kimaradt a szádvári kitérő. Most nem. Szuszogtató emelkedőn kapaszkodtam a romjelzések mentén, senkivel nem találkoztam, csak egy holló rekedt, monoton Kró, kró! hozzászólása törte meg a csöndet és a szívem vad zakatolása. A kilátás fenséges, a várrom szépülget, és a közelben bőgni kezdett egy szarvasbika! Elégedett voltam a sorsom alakulásával. Visszakapaszkodtam a kék jelzésre, és Derenk felé indultam. Az országhatár felé kanyargó kövesút keresztezésekor találkoztam az első A4-es Audival papírral, miszerint bőg a szarvas, szeptember nemtom mikortól november nemtom meddig 9.00 és 16.00 között lehet csak csámborogni, de aztán coki, mert „Csodálatos kocsik jönnek, legendás férfiak érkeznek”. Természetesen ennél udvariasabb volt a felirat, de kissé szíven ütött és megszólalt a pánikoló énem: hogyan jutsz így el Aggtelekig? Csöndes válasz a higgadt énemtől: gyalog és gyorsan.

 

Néhányszáz méter múlva szemből érkezett két OKT vándor, akiket szintén nem lelkesítettek a vadászatra figyelmeztető táblák, és azzal bíztattak, hogy azok már Jósvafő óta kísérik az útjukat. Elköszöntem tőlük, és hamarosan az első néhai derenki ház emlékét őrző tábla mellé érkeztem. Miért is kellett Derenket felszámolni? Az első öt helyes megfejtő meghallgathatja a jutyubon a Vadászat albumot. Tudom én, hogy teljes kártalanítást kaptak a falu lakosai, de a lassan 70 éve történteket akkor sem tekinthetjük egy polgári demokratikus intézkedésnek. És vannak dolgok, amelyek soha nem változnak, legfeljebb enyhülnek. Éreztem a levegőben a nagytestű kérődzők jellegzetes szagát, és hamarosan két bika elkezdett felelgetni egymásnak.

 

Felkanyarodtam a derenki temetőhöz (a halott falu halottai, nem csak a hűvös idő, e gondolat miatt is lúdbőröztem), majd a bélyegző felé vettem az irányt. Két másik OKT vándor (valszeg apa és fia) ebédelt a dobozkát rejtő fa tövében, így nekik köszönhetően tudtam bélyegezni, mert számomra csak itt vált világossá, hogy elhagytam a bélyegzőpárnámat. Rövid beszélgetés után az egyre inkább lepusztult egykori gazdasági épületet mellőzve felcaplattam a kis kápolnához és a szépen felújított iskola épületéhez. A kiállítás tablóira most nem volt időm, így segítőimtől elbúcsúzva Szelcepuszta felé indultam. Hamarosan fenséges szarvasbika rohant át előttem, pompás látvány volt a tőlem alig 15 méternyire futó állat. Megérkezett a piros sávval jelzett piros jelzés és a szép patakvölgyben haladtam tovább. Szelcepuszta csendes, újra csendes, az óvatosságra intő, ósdi tábla figyelmeztetése már érvényét veszítette, hiszen nincs már medve (ami nem játék), nincs sör (ami nem alkohol) és …, nem folytatom, mert még az asszony (aki nem ember) is elolvassa. :-)))))))

 

Az aszfaltútról csak futó pillantást vetettem a lovakra és a fogságban tartott szarvasokra, és nekiveselkedtem. Szép erdei szakaszon meneteltem keresztül, a végén még kilátás is jutott az óriás szalamandra felé. Aztán kinyílt a világ. Mezőn, réten, kaszálón, legelőn, válasszon ki-ki ízlése szerint battyogtam, és a Nagy-oldalon bőgni kezdett egy bika. Lassan ráláttam a Szelce-völgyre, előbukkant a hucul ménes karámja, majd maga a ménes is. Ha az erdei szakasz szép volt, erre a részre nehéz jelzőket találnom. Kicsit elbambultam, és tovább gyalogoltam észak felé a kelleténél – talán éppen a legelésző ménes mellett kellett volna átvágnom, de nem bízom az elöl harapó, hátul rugó, felül rázó állatokban –, de gyorsan visszatértem a kék jelzésre. A Tohonya-patak kis szurdokán átvágva, a Kossuth-barlangot mellőzve értem Jósvafőre.

 

16.10 perckor rogytam le a pici templom harangtornyának a tövében, a kopjafáknál szerénykedő padokra. Ami a kezem ügyébe került, megettem. Szendvicsek, a következő napra betárazott csokik, banánok, féktelen étvágyam láttán egy kutya nagy ívben kikerült. Amatőr hiba, de kicsit eléheztem, és a nagy zsákkal egy meglehetősen feszes tempót mentem. Negyedórás kajaszünet után felcihelődtem, és a Tengerszem Szállóig gyalogoltam. Szimpatikus recepciós hölgy, jó minőségű bélyegző, tintapárna, néhány kedves szó. Nagyjából ennyire volt szükségem, és talán még egy sörre, de ez most elmaradt.

 

Reméltem, hogy a Jósvafő – Aggtelek közötti szakaszon nem cserkelik a vadat, így már kényelmesebb tempóban indultam tovább. Csendes erdei szakasz és az ördögszántotta hegy. Az ördögszántásról egy kedves monda, igaz, nem a térségből: http://www.vylyan.hu/hirek/146

 

„Már-már döntöttem a Szent György-hegyi mellett, de mikor megittam egy pohár badacsonyi rizlinget, melléje álltam; aztán esküdtem a Badacsonyira, de csak addig, amíg Szent György-hegyihez nem jutottam. Végül is mi akadályozhat meg abban, hogy görög is legyek meg kínai is?” Hamvas Béla: A bor filozófiája

 

Leereszkedtem a barlang bejáratához, sajnos már zárva volt, mint ahogy TOURINFORM iroda is, pedig még csak 17.45 volt. Betértem a teljes gőzzel üzemelő étterembe, de sajnos nem kapják meg a bélyegzőt a bélyegzőhelyek zárása után. A teraszon középkorú házaspár két felcserepedő :-) félben lévő gyermekkel a fiatal pincérlányt egrecéroztatta, mondván: gyanúsan setét a rozé színe, biztosan romlott. Jézusom! Nem akartam a héjon áztatás mikéntjéről okoskodni (egyre kevésbé jellemez a kotnyeleskedés), s hogy miért is lehet egy rozé színe a hagymahéjtól a pinken át a pirosig egy rakás árnyalat. Inkább kértem a Szeremley Rizlingből egy viceházmestert, a kislány hitetlenkedve nézett rám, hogy szódát kérek ebbe a borba, de megint csak nem kezdtem el magyarázni, hogy lelkecském, korrekt fröccs csak korrekt borból készül. Hihetetlenül jól esett, nehéz leírnom azt az érzést, ahogy a Baradla hatalmas falának tövében kortyolgattam az innivalómat.

 

Bejelentkeztem a Nomád Baradla Turistaszállóba, a születési évemhez először 1698-at írtam, de legalább a recepciós hölgy nem kérdezte meg, hogy az érettségi tablóm ugye az Altamira-barlangban van? A bélyegzőn kazincbarcikai cím, ezért a bejelentő lap példányaiból szépen kidaraboltam a nevet-címet, szalamandrástól-mindenestől. Remélem, a nagytekintélyű bizottságok elfogadják ezt a megoldást, mert négy helyre is (OKT füzetbe kettőt, Enciánba és túrajelentésbe egyet-egyet) ragasztottam belőle. Megfürödtem, átöltöztem és kisétáltam a Putnok felöl busszal érkező szucsati elé. Tapasztalatcsere, majd alvás. Olyan mélyen aludtam, mint akinek makulátlan a lelkiismerete.

 

Reggel fél hétkor ébresztő, némi reggeli, kávét sajnos nem sikerült kerítenem, és fél nyolckor már úton voltunk. Szinte forgalommentes országúti gyaloglás után kis kövesutazás, és a szlovák-magyar határhoz értünk. Anno még sorompó jelezte ezt, ma már csak turista útjelző táblák. Nekivágtunk a hosszú erdei szakasznak, amelyet a kiszámíthatatlanság jellemez. Kettes-hármas útelágazások, valószínűleg nagyrészt ugyanoda jutunk, akármelyiket választjuk. Három sporttárs érkezett Zádorfalva felől, egy kutyát próbáltak a gondjainkra bízni, mondván, jutassuk már valahogy vissza Zádorfalvára. A kutya gyanakodva battyogott előttünk, majd kicsit behúzódott a bozótosba, néhány másodperc múlva pedig, mint akit parittyából kilőttek, a trió után vágtatott. Már a kutya sem volt ránk kíváncsi.

 

Az országút nagy kanyarja előtt bukkantunk ki az erdőből, békés-lankás gömöri táj, imádom! Zádorfalva templomtornya volt a távoli irányadó. Szépen leereszkedtünk az országútra és bebattyogtunk a faluba, ahol még számos kisnemesi kúria őrzi egykori szépséget. A kocsmában a bélyegző rendben, a Pepsi-Cola decije 50 HUF, a kávéfőző pedig megadta magát. Kávé helyett kapok valami szrí in ván borzalmat, émelyítően édes, én pedig egyébként is cukor nélkül iszom a kávét. Lassan szedelőzködünk, kisétálunk a faluból, amely változatlanul a felszín fölött tartja magát – egyelőre.

 

A szuhafői országútról a majornál tértünk le és kezdődött a neuralgikus szakasz. Persze, ha egy szinte új GPS van a túratárs kezében, akkor a neuralgikus jelző bátran elhagyható. A vizenyős völgytalp volt csak kétértelmű, a GPS nyílegyenes átvágásra buzdított bennünket, míg a jelzések a térképen is észlelhető kis kurflit propagálták. Valószínűleg nagyban függ a csapadékviszonyoktól, száraz időben tökön-babon át, esős-sáros időben kikerülendő ez a vizenyős rész.

 

Gömörszőlőshöz közeledtünk már, ott, ahol az erősen benőtt, nem szeretem szakaszt a nyílt, kellemesen lankás nagyon szeretem szakasz váltja fel, midőn a Tompa teljesítménytúrán elkeveredő három bájos, fiatal hölgy jött velünk szembe. Gömörszőlősön nem találták a bélyegzőhelyet, szucsati teljesítménytúrázói rutinjának köszönhetően rögtön felvilágosította őket arról, hogy nagy valószínűséggel az OKT bélyegzővel kell igazolni (igaza volt). A hölgyek egyfajta megmentőként tekintettek túratársamra, és én a népszerűségének oldalvizén próbáltam evickélni. Hiába, előjöttek a sok évtizedes reflexek, mindig igyekezz a nálad sármosabb, okosabb, népszerűbb etc. ismerős oldalvizén maradni nagyobb hölgytársaságban. -:) A lányokkal együtt masíroztunk be a csöpp kis faluba, ahol a teljesítménytúrának köszönhetően nagy élet volt. A szabadtéri bemutatóhelynél bélyegeztünk, egy padnál elfogyasztottuk az ebédünket, majd ismerős teljesítménytúrázókat köszöntve a keskeny kis országúton kigyalogoltunk Gömörszőlősről és már be is gyalogoltunk Kelemérre. Kitérőhöz nem fűlött a fogunk, ezért a múzeum előtti vassal vertünk oda az igazolófüzetbe.

 

Lassan hagytuk magunk mögött Kelemért, és az egyre inkább jelentőségét veszítő kis országúton szerpentineztünk, majd kanyarokat levágtunk. Az aszfaltról való letérés után a Mohos-tavakra egészen szép rálátás jutott, majd ismét aszfalt és Putnok. A Serényi Béla utca valóban rendezettebb lett, sok a frissen festett ház, bár a színek, nos, vidámak. A kisváros centruma pedig valóban kezd érzékeltetni valamit egykori szépségéből. Elvonszoltuk magunkat a vasútállomásig, vásároltunk jegyeket, még IC-pótjegy is jutott, nem vesztettem el, bár erre esélyem sem volt, mert szucsati vigyázott rájuk. Az állomással szembeni kocsmában (a teljesítménytúra céljában) múlattuk kicsit az időt, egy sör is lecsusszant, majd két átszállással, eseménymentes (ez a szombat reggel ismeretében pozitívum) vonatúttal értünk a székesfővárosba.

 

Másnap, azaz hétfőn (10. 01.) este kicsit zavartan forgattam az igazolófüzetemet. 2007 augusztusa után azt mondtam, nem hiszem, hogy valaha is újra belevágok az OKT teljesítésébe. Két év múlva megszegtem ezt a meg nem fogadott fogadalmat. Ekkor még megmagyarázhattam azzal, hogy az Encián Emlékek túramozgalommal vannak közös szakaszok, és miért is ne vegyek akkor már egy OKT igazolófüzetet is. Aztán 2010-ben eldőlt a sorsom, egy remek kis csapattal hozott össze a jó szerencsém, akiknél prioritást élvezett az OKT. És most van egy OKT füzetem, amelyből a szerencsétlen szakaszolásnak köszönhetően maradt összesen egy 9,2 km-nyi „lyuk” Galyatető és Mátraháza között. Bő fél éve „őrizgetem” ezt a „lyukat” és a tervet, hogy záróakkordként feleségemmel végigsétáljuk ezt a szűk 15.000 lépést. Aztán kényelmesen megebédelünk vagy vacsorázunk, talán egy palack bor is búcsút int a parafának.

 

Fura érzések kavarognak bennem, mert nincs meg bennem az első OKT teljesítés „ájulás közeli izgalma”. Pedig valószínűleg egyszerű a magyarázat. Az első OKT teljesítés (ahogy Hobo Bobo tökéletesen megfogalmazta) a kamasz első szerelme: túlcsorduló érzelmek, óriási fellángolások, némi teatralitás. A második már az érett férfi szeretete-szerelme: semmi ostobaság, több figyelmesség, zéró színpadiasság.