Mottó: „A legszánalmasabb… a hullák mennyiségének számháborúja… Az efféle összehasonlítgatás káros voltát legjobban az mutatja, hogy – akarva, akaratlan – felmentést kap a révén bárki, aki már nem a szenvedések, hanem a gyűlölködés történetét írja”.

 

 

Az „efféle összehasonlítgatás” a „káros” – közli a Magyar Narancs, s ami azt (is) jelenti, hogy az afféle összehasonlítgatás nem káros.

Vagyis az olyan „összehasonlítgatás”, amelyet Heller Ágnesék, Ormos Máriáék, Révész Sándorék, Hack Péterék, Karsai Lászlóék, Ungvári Tamásék, Ungváry Rudolfék, Ungváry Krisztiánék, Kálmán C. Györgyék, Rainer M. Jánosék, Gerő Andrásék, Vitányi Ivánék, Gyurcsány Ferencék, Lendvai Ildikóék, Fodor Gáborék, Schiffer Andrásék, Kőszeg Ferencék, Eörsi Lászlóék, Földes Györgyék, Kukorelly Endréék… gyakorolnak.

Az „összehasonlítgatást” kárhoztatók „összehasonlítgatásai” nem károsak.

Miért?

Részint azért, mert ők „hasonlítgatnak össze” (egyesek cinikusan, mások észre sem veszik: az én komonistám a büdös, így hát én gyalázhatom, míg azok komonistája nem büdös, azok ne gyalázzák!), részint pedig azért, mert P. Szűcsék (szemben Schmidt Máriáékkal) általában nem mennek bele a „hullák mennyiségének” expressis verbis „számháborújába”. Maga Kornai professzor is hullaszámlálgatás nélkül állítja a Mozgó Világban, hogy az ő hajdani elfogultsága, bigottsága jellemzi a „marxistákat”, a „meggyőződéses kommunistákat”. Kornai professzor (hullaszámlálgatás nélküli vallomása szerint) „ellenségnek” (a „nép ellenségének”) tekintette annakidején a másik embert, amennyiben az a komonizmussal „szemben álló gondolatokat” fogalmazott meg. Kornai professzor nem titkolja: „semmibe vette” a „marxizmustól, a szocialista tanoktól idegen eszméket”, s e „szellemi állapotot” (amely egyébként nem szellemi, hanem lelki állapot!) ma „fanatizmusnak” minősíti, vagyis Kornai professzor szerint az ötvenes évek elején a „meggyőződéses kommunisták” (értsd: a Kornai professzorok) nem primitívek, hanem „karizmatikusak”, „műveltek”, „intelligensek”, ámde „fanatikusak” voltak.

 

Szerintem viszont egyszerűen csak primitívek voltak (egykét-két kivétellel).

Kornai professzor elvakultan, vakbuzgón, bigottan, eszelősen volt embrionális a Szabad Nép sajtómunkásaként? Ezt nem tudom. Nem tudhatom, nem ismertem személyesen (akkoriban még nem is igen éltem), a mai szövegeiből következtetek „vissza”.

Ami biztos: Kornai professzor ma nem fanatikusan primitív. Hanem szellemi helóta, elmebeli jobbágy. Ma persze nem a komonizmus, hanem az antikomonizmus lelki vazallusa. „Higgadtan, racionálisan érvelő” szolgalélek, vagyis olyan lakáj, aki ésszerűnek, célravezetőnek véli professzori mondandóját. „Higgadtan érvelve” „relativizál” a Mozgó Világban.

 

Szerintem Kornai a Rákosi-érában is megfontolt cseléd volt, ti. ügyesen megérte a korszak végét, noha a valódi fanatikusok a diktatúrákat, különösen a radikálisan zsarnoki rendszereket ritkán élik túl. A fanatikus egyik alapjellemzője a (legtöbbször) végzetes öntörvényűség. Jobbágyfanatikus éppúgy nem létezik, mint fanatikus jobbágy. Vagyis csak egy akadémikusan fanatikus filiszter keveri össze az eszelősséget az esztelenséggel, sőt az eszetlenséggel, illetve mindezt a puszta tekintély, az erő, a cipollai hatalom általi (pincér-mariói) megigézettséggel.

Kornai esete szokványosan egyszerű: ő valójában nem az „eszmének” adta oda magát (fanatikusan), hanem egy konkrét hatalomnak (karrieristán, eleinte mély jobbágy-alázattal), tehát nem arról volt szó, hogy „elhárította magától” a „szemben álló gondolatokat”, hanem arról volt szó, hogy nem is érdekelték a „szemben álló gondolatok”. Kornait nem érdekelte semmilyen gondolat. Marxé a legkevésbé, az ún. „marxizmusban” csak a pőre dogmát látta, előtte borult le engedelmesen.

(Itt annak bizonyítása zajlik, hogy Kornai professzor ma sem érti A tőke szövegét.)

 

Kornai nem gondolkodó, hanem elfogadó-elhárító típus; s ami éppen tőle tudható, csak hát ezt sem veszi észre a saját szövegében: „felmentve éreztem magam az alól, hogy a számomra elfogadható [kiemelés – gigászi] gondolatokat ütköztessem a szemben álló gondolatokkal”.

 

A gondolkodás a tűz, az elfogadás a víz. Vagyis a gondolkodó ember nem mások gondolatait „ütközteti” (egymással), hanem mindig a saját tudását szembesíti azzal, amit olvas. Hogy a saját tudás mások gondolatainak agyi adaptálása révén alakul ki? Igen, de nem didaktikus (sőt még csak nem is autodidaktikus) a leképeződés! Aiszkhülosz, Szophoklész, Szókratész, Platón, Arisztotelész, Dante, Shakespeare, Descartes, Goethe, Kant, Hegel, Kierkegaard, Lenin, Sartre, József Attila… gondolatai a Marxéval „szemben álló gondolatok”? Nem. „Számomra elfogadható” gondolatok? Nem. Gondolatok. Ha olvasod őket (és másokat is – Marxtól teljesen függetlenül), nyilvánvalóan csiszolódik tőlük az okosságod. Már amennyiben van született (von Vatersperma-Gebärmutter aus) okosságod, mert, ha nincs, akkor mindegy, akkor baszhatod az egészet, óhatatlanul közgazdász-, bölcsész-, esztéta-, filozófus- stb. professzor válik belőled. Például olyan közgazdász egyetemi tanár, olyan akadémikus, aki velőtrázó tudatlansággal, kétségbeejtő szellemi érzéketlenséggel (taplósággal) keveri a „hit” és a „meggyőződés”, illetve a „gondolkodó” és a „hívő” fogalmait, például így: „Ez a szellemi állapot [ti. az „elhárító”, „semmibe vevő” „elfogultság”] egyébként nemcsak meggyőződéses kommunistákra jellemző, hanem többé-kevésbé más fanatikus hívőkre is”.

 

Tehát a „meggyőződéses kommunista” „fanatikus hívő”. A Mozgó Világban.

 

Tegyük föl, én „meggyőződéses kommunista” vagyok: meggyőződésem, hogy Marx logikája hibátlan!

Fanatikus volnék? Ha az vagyok, akkor épp annyiban vagyok fanatikus, amennyiben Marx is elszántan rühellt minden buta embert, annak világnézetétől, eszmei beállítottságától, politikai hovatartozásától függetlenül.

Fanatikus vagyok? Lehet, tudniillik nemcsak az általában vett butaságot utálom, hanem a konkrét bornírtság antropológiai forrását is. Marxék ezt így fogalmazták meg: „minek nekünk egy ťpártŤ, azaz szamarak bandája, amely esküszik ránk, mert hasonszőrűeknek tart bennünket? Valóban nem veszteség, ha nem tartják többé rólunk, hogy ťigazi és adekvát tolmácsaiŤ vagyunk azoknak a korlátolt állatoknak, akikkel az utóbbi években összeverődtünk”.

 

Ez a vallomás fölfogható a fanatizmus határát súrolón durva intranzigenciaként? Fölfogható. Ám az efféle attitűd épp azáltal „szélsőséges”, hogy az eszelős korlátoltsággal, a rögeszmés ostobasággal, illetve a mindenkori lakájtudattal szemben radikális.  Nem tagadom, Marx kíméletlenül drasztikus („szamarak bandája stb.”), ami viszont nem eszmei, lelki irányultság, hanem pusztán ízlés kérdése.

 

A „meggyőződéses kommunista” szintagmában nem a kommunistaság, hanem a meggyőződés a meghatározó mozzanat. Akinek meggyőződése van (s nem hite, dogmája stb.), az szükségképpen jut el a kommunizmusig. És ott is „marad”, már amennyiben a kommunizmus nem valamiféle „rendszer”, s különösen nem „gazdasági rendszer” (szemben Kornaiék botor hiedelmével), hanem: egy (más) minőség.

Lenin meggyőződéses kommunista. Szerinte megvalósítható a kommunizmus. József Attila meggyőződéses kommunista, ám nála a „munkásság majd a sötét gyárra szegzi / az Ember öntött csillagát” vízió éppúgy „csak” metafora, mint az, hogy „Itt a lelkek / egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt / oly üresen várnak, mint ahogy a telkek / köröskörül mélán és komorlón / álmodoznak gyors zsibongást szövő / magas házakról”.

Lenin hisz a kommunizmus megszerkeszthetőségében, megalkothatóságában, József Attila nem hisz benne, míg a kommunizmus létéről (mint az értelemnél tovább mutató, más minőségről) mindketten meg vannak győződve.

Ez a hit és a meggyőződés közötti különbség lényege.

A kommunizmusnak van művészete, filozófiája, a liberalizmusnak, a konzervativizmusnak, a szociáldemokráciának, mint megannyi tákolt statútumnak, csak nyúlós-ragacsos apologetikája lehet, maximum politikai esetlegessége.

 

A dinamikus Marx ismert szavai merőben cáfolják a rendszerstatikus Kornait (csak a tanár úr erről sem tud!): „A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgást nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti”.

 

Vagyis Marx nem „visszavonta a fölvilágosodást”, hanem túllendült rajta. Először nyilván „az értelemig”, majd szükségképpen „tovább”. Marx szerint nem az absztrakt „cogito-homo” (még kevésbé a non-cogito inepta-professor) szünteti meg a „mai állapotot”, hanem a konkrét mozgás („nem én kiáltok, a föld dübörög”), s amely „mozgásban”, „dübörgésben” akkor foglalhat el megfelelő helyet, szerepet az ember, ha önmagát tekinti konkrétumnak („légy egy fűszálon a pici él”), s nem az eszményt, nem a megvalósítandó „rendszert”, a „fölépítendő komonizmust” stb.

 

A marxi fölfogás szerint a gondolat erejét a gondolat minősége szavatolja, nem pedig az, hogy hány öntudatlan lelket sikerül valamely eszme „támogatására”, „érvényesítésére”, „hozzá igazítására” egybebolsevizálni. Egyébként Lenin is így gondolkodott, a birka-demokraták éppen ezért átkozzák Lenin (bolsevizmusnak nevezett) gyakorlati elitizmusát.

Marx szerint „az elmélet anyagi hatalommá válik, mihelyt a tömegeket megragadja”. Vagyis nem a tömeg (a sok-sok Kornai professzor) ragadja meg a gondolatot (ez illúzió), hanem a gondolat ragadja meg a tömeget. Ekkor válik az „elmélet anyagi hatalommá”, s ami elvileg nincs kizárva, sőt gyakorlatilag sincs, legalábbis addig, amíg létezik az emberiség, amíg még nem pusztította el magát teljesen, visszavonhatatlanul.

Mármost ez a fölfogás a voluntaristák számára egyszerre sok is, kevés is. Sok, mert számukra megfoghatatlan, és kevés, mert a voluntaristák mindig „megvalósítható” (értsd: általuk megvalósíthatónak hitt) rendszerekben „gondolkodnak”. Azért az idézőjel, mert az már teljességgel kizárt, hogy Kornai professzort megragadja bárminő gondolat. Szerinte a meggyőződéses ember „fanatikus hívő”. Vagy pedig (s szerintem Kornai professzornak ez az elvi álláspontja, csak gyáva hozzá, hogy tisztességesen kimondja) a „meggyőződéses kommunista” nem ember. Kornai professzor eddig jutott el a tudós gondolkodásban: a „meggyőződéses kommunista” „fanatikus hívő”. Miért? Mert „Hasonló következtetésekre jut Amos Oz, a nagy izraeli író remek írásában: Hogyan gyógyítsuk a fanatikust?”

Vagyis manapság nem a fanatikus Marx, hanem a remek Amos Oz a remek „gondolatok” remek forrása. Ő az, aki ma a remek professzor úr „számára elfogadható”.

 

A professzorok gyógyítani akarnak. Kornai, a tudós bádogember és Oz, a remek varázsló. Fanatikust kívánnak gyógyítani. „Meggyőződéses kommunistát”.

Hogyan akarják gyógyítani a fanatikust? „Higgadt, racionális érveléssel”.

Lehet a fanatikust „higgadt, racionális érveléssel” gyógyítani? Kornai professzor szerint nem lehet. Dacára annak, hogy „Amos Oz, a nagy izraeli író remek írásának” remek a címe is: Hogyan gyógyítsuk a fanatikust? Ez a kérdés. A válasz (Kornai következtetése szerint): sehogyan. Legalábbis addig gyógyíthatatlan a fanatikus, még a remek Ozék „higgadt, racionális érvelései” által is, amíg a fanatikus meg nem gyógyult magától; s ez Kornai professzor megfogalmazásában így hangzik: a fanatikus „meggyőzhetetlen bármiféle higgadt, racionális érveléssel mindaddig, amíg a hit morális támasztékai erősek a saját lelkében”.

 

Ne legyen a fanatikusnak erős a hite, ne legyen morális támaszték a saját lelkében! – sugallja a remek Kornai professzor, majd csodálkozik, hogy a remek antiszemiták a remek zsidókat lelketlenséggel, haszonleséssel: „a hit morális támasztékainak” hiányával inkriminálják.

Tegyük hozzá: a „saját lelkében” szintagma freudi önminősítés, ti. épp erről beszélünk, Kornai professzor hitének „morális támasztékai” mindig más lelkében „erősek”. Ezért nem fanatikus. Hanem elfogadó-elhárító jobbágy.

 

Továbbá: a „higgadtságnak” a meggyőzéshez nincs köze. Üvöltözhet tőlem a debatter, fröcsöghet, toporzékolhat, tépheti a haját, verheti a nyálát, amennyire csak akarja, nem számít, ugyanis, ha logikus, amit mond, akkor az meggyőző. Míg, aki számára nem meggyőző a logikus érvelés, annak beszélhetnek „higgadtan”, szenvedélyesen, szólhatnak hozzá bárhogyan, semmit nem ért a szövegből. Márpedig a meggyőzéshez az értelemnek van köze. Míg a hithez az érzelemnek. Miközben Kornai professzor bárgyún keveri a meggyőződést a meggyőzettetéssel, illetve a meggyőzést az úgynevezett bolsevizálással.

Az ősi hiedelem szerint a meggyőzéshez szükség van érzelmi alapzatra, rokonszenvi megragadásra. Fals mítosz. Moldova teljes joggal helyezi a „közös”, ám valódi gondolkodásban a captatio benevolentiae elé a captatio malevolentiae-t. József Attila szerint is „Tündöklik, mint a gondolat maga, / a téli éjszaka. // Ezüst sötétség némasága / holdat lakatol a világra. // A hideg űrön holló repül át / s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet? / Összekoccannak a molekulák”. Ugyancsak József Attila írja egyik levelében: „A gondolat megöli az érzelmeket, az enyéimet is megöli”.

Merthogy a valódi gondolat ezüst-sötéten, tündöklőn kihűlt, benne „összekoccannak a molekulák”. Mindez persze nem azt jelenti, hogy a gondolaton kívül másnak nincs relevanciája, sőt a gondolat nem csak öli az érzelmet, hanem – meghatározott körülmények között – lényeggé emeli.

 

Az elme, ha megért, megbékül,
de nem nyughatik a szív nélkül.
S az indulat muló görcsökbe vész,
ha föl nem oldja eleve az ész.

 

Borzalmas ember vagyok? Az vagyok. Mindenki utál. Nemcsak a moderátor, hanem kivétel nélkül mindenki. Még azok is idegenkednek tőlem (éles „vitázótól”), akik, mint embert, egyébként szeretnek.

Meggyőző, amit mondok? Meggyőző. Mindenki számára? Mindenki számára. Egyetlen mondatom sem cáfolható.

Meggyőző a szövegem? Meggyőző. Hisznek benne az olvasók? Nem hisznek benne. Miért? Mert a meggyőzés nem elhitetést jelent!

Ha az volna a célom, hogy sok-sok gyarló lelket tudhassak magam mögött, magam mellett (politikailag stb.), akkor nem a captatio malevolentiae-re, hanem a captatio benevolentiae-re törekednék. Mondjuk, a Parlament előtt korgatnám a gyomromat kollektíve, ti. ha rokonszenvesen méregteleníti bűzös beleit a pártvezér, akkor az emberek simán elhiszik neki, amit mond, illetve mindenki megérti, mily káros az eltökéltségi cenzus a demokráciára nézve. Igen, csakhogy ez egy egészen más „műfaj”.

 

Egyelőre tehát maradjunk a captatio malevolentiae-nél, szögezzük le kedvesen, de roppant ellenszenvesen: Kornai professzor egy jókora marha. Ugyanis „akarva, akaratlan” „összehasonlítgat”. Így a mondandója kártékony. Szellemi szemét.

Kornai professzor szerint az „elhárító” „szellemi állapot nemcsak meggyőződéses kommunistákra jellemző, hanem többé-kevésbé más fanatikus hívőkre is. Az inkvizíció ügyésze vagy bírája, az öngyilkos merénylőket halálba küldő terrorszervezet funkcionáriusa, a hittérítő, a fundamentalista prédikátor vagy a megszállott karizmatikus politikus lehet művelt és intelligens, rendelkezhet jó intellektuális képességekkel, de a gondolkodását saját fanatikus hite mereven és áthatolhatatlanul elzárja az ellenérvek elől. Meggyőzhetetlen bármiféle higgadt, racionális érveléssel mindaddig, amíg a hit morális támasztékai erősek a saját lelkében”.

 

Vagyis a „meggyőződéses kommunista” olyan, mint az „inkvizíció ügyésze”, az „öngyilkos merénylő”, a „hittérítő, a fundamentalista prédikátor”.

Kétségtelen, Kornai professzor ezúttal a náci tömeggyilkost nem állítja párhuzamban a „meggyőződéses kommunistával”, ám ami a szöveg bornírtságán nem változtat, vagyis Kornai professzor Auschwitz (külön) említése nélkül is „relativizál”, „összehasonlítgat”. Ezért mondom, hogy kártékony ember.

Amitől persze a remek Amos Oz még nyugodtan lehet remek gyógyító. Noha nem az, mert a remek Kornai professzor (remek okossága) szerint akkor „gyógyítható” a „fanatikus”, ha annak „saját fanatikus hite” nem „zárja el a gondolkodását mereven és áthatolhatatlanul az ellenérvek elől”.

Magyarra fordítva: a remek Amos Oz (s a remek Kornai professzor) csak azt a fanatikust hajlandó meggyógyítani racionálisan, aki (már) nem fanatikus.

 

A minap kiderült (a remek Népszabadságból), hogy nemcsak a remek Kornai professzor kártevő, hanem – a tárgyalt vonatkozásban – az egész Európai Parlament. És ezt én nem akárkitől tudom ám! Hanem attól a Révész Sándortól, aki szerint „lehet képviselni színvonalasan és szenvedélyesen az emberiesség [sic!] elleni bűnök azonos normák szerinti megítélését. Erre Kőszeg Ferenctől Ungváry Krisztiánon át Schiffer Andrásig mutattak példát néhányan. Mögöttük ott van az Európai Parlament, mely a Molotov–Ribbentrop-paktum aláírásának napját a sztálinizmus és a nácizmus áldozatainak közös emléknapjává nyilvánította, többek között magyar szocialista és liberális képviselők szavazataival”.

 

Tehát (hálistennek) sokan „képviselik szenvedélyesen” az „emberiesség elleni bűnök azonos normák szerinti megítélését”. Rengetegen. Kőszeg Ferenctől Ungváry Krisztiánon át Schiffer Andrásig! És azért ez már valami! Még a Schiffer András is példásan szenvedélyes!!! Igaz, nem tudja, mi az „emberiség elleni bűn” és az „emberiesség” elleni akármi közti különbség (az „emberiesség” emberségességet, jóindulatot, segítőkészséget jelent), ámde példamutatón szenvedélyes.

Csak halkan jegyzem meg (nehogy meghallják az Európai Parlamentben a szocialista és liberális képviselők, még megsérülne szenvedélyesen emberiesség-párti lelkük): a „Molotov–Ribbentrop-paktumot” nem a sztálinizmus és a nácizmus, hanem két állam (a Szovjetunió és Németország) külügyminiszterei írták alá.

Később Sztálinnal az Amerikai Egyesült Államok elnöke is kötött paktumot, titkos egyezményt Churchill háta mögött! Nyilvánítsuk hát e megállapodás napját a sztálinizmus és az amerikai liberalizmus áldozatainak (illetve fölszabadítottjainak) közös emléknapjává! Persze csakis akkor, ha Schiffer András is szenvedélyesen „képviseli” ezt a „megítélést”.

Mindenki tudja (talán még Révész is), létezik Churchill–Himmler-paktum, ám, hogy mi áll abban konkrétan, senki nem tudja. Churchill senkinek nem mutatta meg, elégette a dokumentumot, nem tudni, mi valósult meg belőle, mi nem, még a pontos dátuma sem ismert, így azután, sajnos, az Európai Parlament szocialista és liberális képviselői sem tudhatják, mi alapján lehetne a Churchill–Himmler-paktum születését a polgári demokrácia és a Gestapo érintettjeinek emléknapjává nyilvánítani. Egyébiránt Karl Wolff SS-tábornok is Himmler képviseletében (s a megegyezés igényével) folytatott mélyreható, érdemi tárgyalásokat a demokratapárti Eisenhower megbízottjával, Allen W. Dullesszal.

 

Hadd kérdezzem meg: mi köze a nácizmusnak és a sztálinizmusnak egymáshoz (a bűnök tekintetében)? Egymás bűneit követték el? Mi köze Biszkunak és Csatárynak a másik vétkeihez? Ha voltak vétkeik. Tudniillik erről bíróság nem hozott ítéletet. Persze nincs is rá szükség, hiszen már kimondta a verdiktet maga Schiffer András. Szenvedélyesen. Sőt Révész Sándor is kimondta: „Nincs kétségem afelől, hogy Biszku Béla ellen el lehet járni, őt törvényesen el lehet ítélni jogállami normák szerint is. Nem tudok azonosulni azokkal, akik ez ellen tiltakoznak. De azokkal sem, akik ennek örülnek. Én csak viszolygok.”

Hogy ez hitvány, alattomos prejudikáció? Az. S ami voltaképpen mindegy, ugyanis a lényeg Révész kvázi arisztokratikus, parvenü „viszolygásában” rejlik. Rajta fordul meg a világ. Azon, hogy Révész Sándor manifeszt „viszolyog”. Révésznek nincs sajátsütetű esze (ő is elfogadó-elhárító-viszolygó jobbágy), s pontosan ezért hivatkozik Schiffer Andrásra, Kőszeg Ferencre, Gellért Ádámra, Ungváry Krisztiánra, mindenkire, aki épp a kezeügyébe akad. Hivatkozik és „viszolyog”!

 

Mi köze egymáshoz, nem Biszku és Csatáry, hanem mondjuk Képíró és Csatáry (föltételezett) bűneinek, ha már egyszer „törvényességet”, „jogállami normákat”, bírósági tárgyalást emlegetünk? Semmi. Így Biszku és Mácsik (föltételezett) vétkeinek is csak akkor lehet közük egymáshoz, ha Biszkuék jogilag bizonyítottan voltak tettestársak.

Nürnbergben „közös tárgyalást” tartottak, több vádlottal, de minden vádlott – szinkronban a jogállami normákkal – külön alanyként szerepelt a per során. Azt mondja a nürnbergi axióma: nincs kollektív bűnösség. Csak egyéni bűnök léteznek. Mármint Nürnbergben. De nem Magyarországon. Nálunk ugyanis Biszku (föltételezett) bűne kollektivizálódik, méghozzá keresztbe-kasul. Kádár „bűnével” is keveredik, a Rákosiéval is, a Szálasiéval is, a Csatáryéval is. Míg a sztálinizmusé a nácizmuséval. Vagyis a jogállamiság révészi apostolai „csak” a jogállamiság lényegét nem értik. Szerintük mindenki a másik bűneiért (is) felelős, a könyörtelen ávós zsidók például a zsidógyilkos nyilasok bűneiért is, így azután – értelemszerűen – a „viszolygó” Révész privát hülyeségeiért az „energikus” jogász-megalapozóember is felelősséget „vállal”; Révész megfogalmazásában: „a lex Biszku mögött álló első számú szakértő, Gellért Ádám hatalmas energiával dolgozik a ’44-es bűnös [nem gyanúsított! – gigászi], Csatáry László elleni per megalapozásán”.

És? Mi köze a két fazonnak egymáshoz? Hogy jön ide „Gellért Ádám hatalmas energiája”? Hacsaknem úgy, hogy Révészék az ítéletet is kimondják hatalmas energiával: „bűnös”; illetve „A kegyetlen megtorlás főszervezői közül ma már csak Biszkut lehet elővenni”.

 

Nem „elővenni”, bunkókám! Hanem: bejelenteni, gyanúsítani, vádolni (védeni), bizonyítani (pl. azt, hogy Biszku a „kegyetlen megtorlás főszervezői közé” tartozott), majd ítéletet hirdetni! Ha viszont nincs szükség jogi eljárásra, bírósági procedúrára, mert bőven elegendő, hogy néhány albüdösi, fütyülőbarackos lósuttyó „viszolyog” egy nagymorál-urbánusat az újságban, majd igyekszik a Biszkut „elővenni” (a publicista öregecskedőn szivárgó bőrhernyója helyett), akkor bizony nem szép dolog, stílszerűtlen gesztus egyszersmind „jogállami normákért” kiabálni. Tudniillik a polgári törvényességnek a bőgatyás-népi „igazságszolgáltatáshoz”, a vérhabosan hörgő, álviszolygó szuper-szar-publicista prejudikatív „ítélethirdetéséhez” nincs köze. Mert a jogállam már csak ilyen. Egyébiránt pedig sag’ schon, hogy mi a véleménye egy kis Révésznek a nagy Biszku kollektivista „kegyetlenségeiről”, sőt – megkockáztatom – még az is tökmindegy, hogy az orbitális Schiffer Andrásnak mi a véleménye. Vagy nem? Ilyet már ne mondjak, ez már túlzás részemről!?

 

A Magyar Narancs szerint „Az efféle összehasonlítgatás káros voltát legjobban az mutatja, hogy – akarva, akaratlan – felmentést kap a révén bárki, aki már nem a szenvedések, hanem a gyűlölködés történetét írja”.

 

És mi volna akkor – ne legyen félreértés, nem komolyan kérdezem, csak úgy, viccből! –, mi volna, ha nem a „szenvedések történetét” forszíroznánk szenvedélyesen, hanem egyszerűen csak – horribile dictu – az értelem „történetét” kezdenénk el, ha nem is mindjárt „írni”, de legalább megérinteni valamelyest?!

 

Azt mondom, ne tegyük! Mert, mihelyt nekikezdenénk, rögvest belehalnánk az erőlködésbe, nem vagyunk hozzászokva a szellemi terheléshez.