Nemsemlegesen!

 

 

Sándor Klára, foglalkozását tekintve, egyetemi docens. Lelkesedését tekintve antifaszista (feminista) nőbuzgalmár, aki nem azt tartja fő feladatának, hogy példázza: ő is ér annyit személyesen, mint bármely férfi a világon, hanem azt mondogatja, hajtogatja, bizonygatja, hogy általában a nő ér annyit mentálisan (sőt többet is!), mint általában a férfi. Miközben rigorózus, von Kochlöffel aus női-öntudattal kevergeti a „Galamuson” az etika, esztétika, logika, érzékiség, vérmérséklet, mentalitás fogalomköreit, kategóriáit.  

Sándor Klára szerint az „ép erkölcsű” ember „undorodik” az antiszemitizmustól, azt „ocsmány” dolognak tartja, legalább annyira, mint az „ép elméjű” ember. Vagyis a docensnő, egyrészt azért, mert nő, másrészt pedig, mert még docens is ráadásul, nem ismeri az „ép érzékűség” fogalmát, nem tudja, hogy az „undorító” nem etikai jelző, még kevésbé a „dögletes”, s mindez a legkevésbé sem tartozik az egészségügy (pszichiátria) kategóriarendszerébe. De egyébként is, csak a leghitványabb „debatterek” „érvelnek” azzal a „dögletes” közhellyel (mint ultima ratióval), mely szerint a „vitapartner” „elmebeteg”, „nem ép elméjű”, „orvosi eset”, „elgurult a gyógyszere” stb.

 

Személyesen nem ismerem Sándor Klárát. Annyit tudok róla, hogy létezik egy ilyen nevű politikus (úgy rémlik, parlamenti képviselő is volt valamikor), s léteznek általa jegyzett szövegek. Ennyit tudok. Vagyis föltételezésem szerint Sándor Klára „ép erkölcsű”, „ép elméjű” ember, valószínűleg az esztétikai érzéke is „normális” (értem ezalatt, hogy nem elfajzott stb.), ugyanakkor meggyőződéssel állítom: a docensnő tehetségtelen stiliszta, cca. negyedrangú intellektus. Ettől persze még nyugodtan lehet egyetemi docensnő, miként Heller Ágnes is lehet világbajnok filozófusnő. „Szalondebileknek” nevezi a pszichológia az efféle sokdiplomás, olvasott, művelt, ám igen ostoba fazonokat, fazonnőket. Sándor Klára is csupán egy szokványosan fontoskodó, maszkulinista politikai-hatalmi szarkavaró. Mondanivalója nincs. Véleménye van. Érzése van, becsületbeli érzése, ahogy ma mondják, „női megérzése”: „becsületbeli ügynek érzem, hogy a Galamuson se maradjon szó nélkül, ha valakit alap nélkül leantiszemitáznak”.

Sándor docensnő nem nagyképű, hanem nevetségesen nagyképűsködő: „Gerő cikkével többen foglalkoztak már (az Örülünk, Vincent? oldalán Jótündér és Babarczy Eszter), és mire a Galamus visszatér, nyilván még fognak mások is. A lényeget illetően újat már nemigen lehet írni ez ügyben” – állítja a docensnő.

 

Ami persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy valóban nem lehet, hanem viszont: (1) Sándor Klára az, aki nem tud újat írni (számára Jótündér és Babarczy Eszter után ez egyszerűen lehetetlenség), illetve (2) annak ellenére, hogy szerinte „nem lehet újat írni” (Jótündér és Babarczy Eszter után), ő azért csak nekidurálja magát.

Hogy miért?

Mondom, azért.

Mert „becsületbeli ügynek érzi”, hogy ő is publikáljon. S ha „újat nemigen lehet” írni (Jótündér és Babarczy Eszter után), akkor voltaképpen mindegy, csak írjunk valamit! Vagy nem ezért? Ha nem, akkor, mégis, miért? Mert „Mégis fontosnak tartom, hogy a Galamuson is legyen hozzászólás Gerő András írásához, mert egyáltalán nem biztos, hogy a Galamus-olvasók találkoztak a szakmai fórumok és blogok állásfoglalásaival, s abban sem vagyok biztos, hogy még ha olvasták is ezeket, nem marad jónéhányukban benne a ťnem zörög a harasztŤ bölcsesség alapján olyasmi, hogy ťde Gerőnek voltak azért érveiŤ”.

 

Vagyis itt Sándor Klára azt fogalmazza meg „ügyesen”, amolyan von Küche aus szellemi leleménnyel, hogy a „Galamus-olvasók” nemcsak tájékozatlanok, hanem hülyék is. Nyilván női szakasz. Mindenesetre a docensnő nincs túl nagy véleménnyel a saját „csoportjáról”, ámde sebaj, ő pontosan azért van a Galamuson, hogy fölvilágosítsa a galamusi (s nem alamuszi) imbecillis olvasókat: „Szeretném, ha számukra kiderülne: a haraszt teljes szélcsendben is zörög, ha zörgetik”.

S hogy aztán ez a mondat mi a széllel zörgetett kókadt lópikulát jelent, nem tudni, de nem is érdekes, hiszen ősi tapasztalat: mindig kiderül, ami kiderül, illetve aminek ki kell derülnie. A szélcsendben. Ezt kell most a Galamus-olvasóknak megtudniuk. Sándor Klárától.

Mindenekelőtt azt ugyebár, hogy szélcsend van. A haraszt nem zörög. Csak, ha zörgetik. A szélcsendben. Márpedig a harasztot nem Gyömrőn zörgetik, nem a Horthy-tér-átkeresztelők tudós vendége zörgeti, hanem a Gerő zörgeti. Ezt kell megtudniuk a Galamus-olvasóknak, továbbá, hogy „az antiszemitizmus ocsmány dolog, sosem volt szép, de a holokauszt után ép elméjű és ép erkölcsű ember számára vállalhatatlan, szégyenletes, dögletesen undorító”.

 

Azért idézem újra a szöveget, azért tartom a szerzőt a szellemi kártevők egyik kövér példányának, a produktumát „őspatkánynak”, egyszersmind „állatorvosi lónak”, mert minden megtalálható benne, ami rossz, selejtes, kártékony, vagyishogy a szerző formálisan (moralizáló, esztétizáló stb.) „diskurzusra” törekszik, miközben kizárja a normál („ép elméjű”) párbeszéd minden lehetőségét. És nem csak az antiszemitákkal, hanem mindenkivel. Olyannyira, hogy Sándor Klára Gerővel sem vitázik, hiszen maga jelenti ki: „Jótündér és Babarczy Eszter” után „a lényeget illetően újat már nemigen lehet írni ez ügyben”.

Egyébként az antiszemitákkal Bojtár Endre is kizárja a polémiát: „Horthy megítélése nem lehet vita tárgya”. Hogy Sándor Klára szerint lehet-e vagy sem, nem tudni, annyi derül ki a szövegéből, hogy az „antiszemitizmus ocsmány dolog, sosem volt szép, de a holokauszt után ép elméjű és ép erkölcsű ember számára vállalhatatlan”.

 

Kezdjük azzal, hogy ezt az állítást egyetlen „holokauszt-túlélő” sem támasztja alá. Sem az, aki Auschwitzban, Mauthausenben, Kamenyec-Podolszkijnál, a Pripjaty-mocsarakban, sem az, aki magyarországi gettóban (esetleg bujkálva) élte túl a zsidóüldözést, a fajirtást, a népirtást, vagyis ahogyan ezt szentimentálisan (ám logikailag hibásan) elnevezték: a „Holocaustot”.

Márpedig a zsidóüldözés túlélője autentikus személy ebben a vonatkozásban. Tehát legalább azt illenék figyelembe venni docensi locsogás, fontoskodás közben, hogy a túlélő számára az antiszemitizmus (különösen szerveződő, izmosodó, terjedő fasizmussal spékelve), nem „dögletesen undorító”, hanem például: félelmetes. Nagyon nem ugyanazt jelenti a két fogalom. A zsidózás „némelyekben rossz emlékeket ébreszt”, miként mondani szokás, s ami nem azt jelenti, hogy a dolog „ocsmány”, hanem azt jelenti, hogy rémületes. Ocsmánynak Heller Ágnes ruháját, hajviseletét nevezzük, vagy a kutyaszart a flaszteron, míg a fasizálódó antiszemitizmust félelmesnek, ijesztőnek, rettentőnek illik minősíteni – még egy vérmesen antifasiszta docensnő hervadtan galamusi cikkében is!

 

Miért félelmetes az antiszemitizmus? Nem csupán a fasizmussal való perverz párosodása miatt, hanem azért elsősorban (megítélésem szerint), mert létezik antiszemitizmus, amely szilárd morális alapzaton áll. Már amennyiben az igazságérzetet erkölcsi kategóriának tekintjük. Ha pedig annak tekintjük, nagy valószínűséggel helyesen tesszük, ti. például a Pallasz Nagylexikon szerint létező dolog az „erkölcsi igazságérzet követelménye”, míg a nagy liberális guru, John Rawls, az igazságérzetet „bonyolult erkölcsi képességnek” nevezi, és persze az „igazság” Kierkegaard-nál is a hazugság (erkölcstelenség) lényegi alternatívája: „Két módon tehetnek bolonddá. Az egyik, hogy elhitetik veled a hazugságot. A másik, hogy visszautasítod az igazságot”.

 

Tehát az állításom a következő: nem minden antiszemita olyan (mint pl. Babarczy Eszter, Bayer Zsolt, Vámos György…), aki radikálisan és totálisan érzi magát nyomorultnak, sikerületlennek, merthogy úgy véli, nem sikerült megfelelőképpen érvényesülnie. Ezek az emberek is érző lények, ők is éreznek, mint docensnő a Galamuson, ők is úgy érzik, hogy igazságtalan a világ, igazságtalan a sors. Velük szemben. Mégpedig vagy azért, mert a Teremtő nem áldotta meg őket elegendő mérvű tehetséggel, míg a másik embert – s akkor itt mindjárt a dolog médiászrésének a legközepébe vágunk: a zsidót – bőven megáldotta (vesd össze), vagy pedig azért, mert noha Babarczyék is tehetségesek, ámde a „túlreprezentált zsidók” a konkurens lumeneket kirekesztik a jobb munkahelyekről, még inkább a közéletből, vagyis amiként az „originális filozófussᔠfölfújt Babarczy Eszter nyüszíti a Élet és Irodalomban: „a történelmi dilemmákra és a társadalmi problémákra választ keresőket kiebrudalják az igazak köréből”.

Szerintem Bayer Zsolt gyanítja magáról, hogy nem eléggé tehetséges, míg Babarczynak határozott meggyőződése: ő inkább túlontúl nagyszerű; végtére is mindegy, mert mindkettőben mélysárgán fortyog az igazságérzet, s amely kénköves füstölgés mindegyre a zsidók ellen prüszkölteti, vicsoríttatja őket; miközben a primitív antiszemiták igazságérzete (pontosabban: igazságtalanság-érzete) nem etikai, hanem szimplán egoista alapokon áll. Babarczy is, Bayer is önző-önös indulattal ítéli meg a saját helyzetét, s jogosnak vélt haragja által alkot átfogó ítéletet a világ állapotáról. A világ rossz, s erről a „zsidó” (szellem) tehet.

 

Tulajdonképpen Csoóri Sándor is ezt állítja. Csoórit is az igazságérzete horgasztja föl a „zsidó” ellen. Jó, na de akkor mi a különbség Csoóri és Babarczy között? Az, hogy Csoóri igazságtalanság-érzete nyilvánvalóan etikai alapon áll. Nota bene a költő antiszemitizmusa nem erkölcsös, hanem erkölcsi. Fontos ez a disztinkció, azzal együtt, hogy az antiszemitizmus alapvetően nem morális, hanem alapvetően intellektuális probléma. Vagyis pontosan ezért nincs „intellektuális antiszemitizmus”, Csoóri zsidóellenessége sem értelmi, hanem erkölcsi (értsd: morális jellegű) tünemény.

 

Anyámnak fáj a feje,

nem iszik feketét —

Anyámnak fáj a feje,

nem szed be porokat:

szótlanabb sápadtsággal

feji meg tehenét,

szótlanabb sápadtsággal

söpröget, mosogat.

 

Anyámra durván szólnak

jöttment idegenek?

Anyám az ijedtségtől

dadog és bereked.

Sötét kendőjét vonván,

magányát húzná össze:

ne bántsa többé senki,

félelmét ne tetőzze.

 

Anyám utakon lépdel

s nem jut el sehova.

Szegénység csillagától

sebes a homloka;

vállára még az orgonavirág

is úgy szakad,

mintha csak teher volna,

jószagú kárhozat.

 

Nyár van égen és földön,

zene szól, muzsika,

Anyám csönd-sivatagján

el kell pusztulnia.

Gépek, gyártmányok zengnek

csodáktól szélütötten,

de egy se futna hozzá:

„segítek, azért jöttem”.

 

Anyámnak fáj a feje —

anyámnak fáj a semmi,

Anyám fekete rózsa

nem tud kiszínesedni.

Egy éjjel földre roskad,

megtört lesz majd, kicsi —

Bejön egy madár érte

s csőrében elviszi.

 

Akár Marx is, József Attila is írhatta volna, ti. a versben a költő édesanyja metafora, részint a „csodáktól szélütött gépek, gyártmányok”, részint a „durva” „jöttment idegenek” által „szorongatott lélek” (Marx) megszemélyesítése, „balladája” (vö. Sinka István: Anyán balladát táncol). Ugyanez Marx szavaival: „A vallás a szorongatott teremtmény sóhaja, egy szívtelen világ lelke, mint ahogyan szellemtelen állapotok szelleme”. József Attila: „Lógatják szárnyuk az ínségnek / gombostűjére szúrt nyarak. / Bemásszák lelkünket a gépek, / mint aluvót a bogarak”, vagy a Tiszazugból: „S mit ér a vén? A kanalat / elejti, csöppent, etetik /

s ha ő etet, a malacok / habos vödröstül fellökik”.

Nagyon fontos: a sinkai kisbojtárt ne keverjük össze a nagy Bojtár kisfiával, Bojtár B. Endrével (s e két utóbbi Bojtárt se keverjük egymással!), ugyanis ellenkező esetben könnyen hamis elvi következtetésre jutunk!

 

Rossz kasza a palláslyukban,

peng, mikor a szél csókolja.

Öreg citera. Néha sír

húrjain a téli bánat,

mikor a korpaciberét

sok főtt tengeri pótolja.

Bizony a korpacibere

olyan szegény, hogy nincs neve.

 

Nincs neve, ha nincsen semmi,

s annak se, ha sikolt a szív.

Nincs neve, ha a kemence

bíborló tüze kialszik

s annak se, ha az udvaron

jégdobbá fagy a mosdóvíz.

Zsellérház, lám, könny a rendje,

s csendje a téli borz csendje.

 

Sinka Horváth Zoltánt „rothadt polisi zsidónak” nevezte.

Kérdezem: hol ír, nem verset, bármit, a szegény szegénységéről, a könny rendjéről, a téli borz csendjéről, a szegénység szótlan sápadtságáról, ijedt dadogásáról… mondjuk, egy Babarczy Eszter, egy Bayer Zsolt? Sehol! Ne legyen félreértés, itt nem a költői színvonalra, hanem a lelki, morális irányultságra gondolok.

 

Nézzük képileg!

 

 

Nem véletlenül fogdossa önmagát. Szerintem ilyet még a nagy liberális fiziognómus (Ormos Mária) sem látott 1953-ban: az illető feje, miként valamely kövér bugyiban pállott docens aldundi, középről keskenyedig lefelé is, fölfelé is. A koponyacsont ne legyen túl széles, minek?, hisz’ abban csupán egy kornyadt csiklónyi agyvelőszerűség helyezkedik el.

De térjünk vissza a vaginális metaforák bódító világából a kormánypárti média gyöpén imbolygó röf-valóságához, illetve annak egyik sajátos ekvivalenciájához, vagyishogy a képi megfelelés, egyenértékesedés így történik most hazánkban:

 

 

 

Kérdezem: lehet-e rózsaszín-kövéren, „másfél mázsásan”, buzi-gyöngysorral a szinte szétfolyó hájtól hurkás nyakban, lehet-e buzi-karkötővel a feminin-puha férfi-csuklón, lehet-e göndör vigyorogással ragyogva gagyogni a némán „sikoltó szívről”? A „pusztító csönd-sivatagról”, a „szegénység csillagáról”. Nem lehet. S ami azt jelenti, hogy Bayer antiszemitizmusa nem etikai (még kevésbé esztétikai) alapzatú, hanem szimplán egoista, émelyítőn avas, hájszagún nyöszörgő, bornírt zsidógyűlölet, plusz a homokosra dizájnolt homofóbia, s amitől pluszban hányja el magát az ember.

Egyébiránt a bayeri tollas-tojó-bájgúnár-nő-pandant fényképe így mutat:

 

 

Mindezzel szemben:

 

 

Itt azért másként fest a toka, a pofazacskó és a koponya viszonyított méretaránya. Persze ez Szabó Pál képe, Ormos Máriának mutatom, a magyar bajusz okán, tudniillik ez a voltaképpeni Sinka:

 

 

Tegyük hozzá magyarosan: Ormos Máriának nem muszáj vitatnia a magyaros tézist, mely szerint az ember kultúrpolitikai kritikusa azért „rohadt”, mert „polisi zsidó”, Ormos Mária higgyen ebben, hiszen 1953 óta csak bajuszos költőben, bajszos politikusban bízik a magyar (a bajuszos Illyésben, Kádárban, Pozsgayban, Antallban, Horn Gyulában, Orbán Viktorban, a bajuszos Medgyessyben, Gyurcsányban, majd megint a bajuszos Orbánban), vagyishogy egy a jelszónk, a bajusz; aki bajszos egyet akar, bajszos legyen minden magyar, legelőbb is a politikus, bajszos legyen, ne pedig „ronda tojásfej”! Így mindenki, aki vinni akarja valamire a magyar politikában, magyar parasztbajuszt növeszt magyarosan pisze magyar orra alá. Ezért Sándor Klára is a magyar lábaközi-bajszos lányok és asszonyok pozitív diszkriminálására tör, szeretne mihamarabb nagybajuszos kvótarendszert kieszközölni a magyar nők bajusz-hatalmi érvényesülésének érdekében. Merthogy egyelőre nem mindenki bajuszos.

 

 

Intellektuálisan Csoóri is korlátolt (mi volna, ha még bajuszt is növesztene?), de – hálistennek – legalább a feje nem tojás!

 

A világegészt átfogó igazságtalanságokért Sinka is, Csoóri is a zsidót okolja, a „zsidót” mint olyat, illetve a konkrét zsidót (Kun Bélát, Rákosit, Horváth Zoltánt, Aczélt, a média bitorlóit, a nemzeti kultúra „zsidóneurotikus” tönkretevőit…), Csoóri viszonylag moderáltan, szofisztikáltan beszél, Sinka (olykor) metálbrutál hangon üvölt. Miközben az indulatuk nem önös meghatározottságú! Van az antiszemitizmusukban személyes mozzanat is természetesen (Sinkát a szociáldemokrata Horváth Zoltán támadta meg, mire a költő durva zsidózással válaszolt), ám olyan verseket, amilyeneket ők írnak, „önző egyén” nem képes alkotni. Csak áldozatos lélek, aki részint a művészi ihlet révén, részint a szegények, a megnyomorítottak fölszabadításának igényével indult el s lépked a „teljes egyénné” válás útján.

Még egy példa: Erdélyi József szerint „fut a mókus, a rab mókus, / mintha szabad volna”. József Attila: „Légy ostoba. Ne félj. A szép szabadság / csak ostobaság. Eszméink között / rabon ugrálunk, mint az üldözött / majom, ki tépi ketrecének rácsát”. És mindez miért van így? Erdélyi szerint azért, mert a „reszkető kaftánosok” „embervérrel sütik a húsvéti ostyát”.

A dolog ilyen „egyszerű”. Az etikai antiszemitizmus ennyire ambivalens. Szélsőségesen ellentmondásos.

 

Aki az antiszemitát morálisan revolverezi, az „ocsmány”, „vállalhatatlan”, „szégyenletes”, „dögletesen undorító” jelzőkkel sorozza, „szégyeníti”, az, bizony, a szarva közt a tőgyét (vs. a heréjét) lövöldözi. Ugyanis a primitív antiszemita nem ért az egészből semmit (azért primitív), míg az etikai antiszemita a maga stabil morális talpazatáról, „saját igazságának” magaslatáról alátekintve ítéli a zsidót ocsmánynak, szégyenletesnek, dögletesen undorítónak.

Sinka írja: „A botfülű ember most már úgy beszélt hozzám, mint aki tudja, hogy birtokba vett. Megmondta, hány darab birkája van, hogy mit kell a lónak enni adni, hogy hajnalban mikor keljek”. Mármost, ha a csókási uradalomnak valóban zsidó bérlője volt, akkor innentől nincs miről beszélni. Ugyanis, aki nem ismeri A tőkét, a Kommunista kiáltványt, a Grundrissét, A filozófia nyomorúságát, A hegeli jogfilozófia kritikáját s mindenekelőtt A zsidókérdéshez című dolgozatot (méghozzá minimum!), és nemcsak úgy, átabotában, összevissza, hülyén lelkesedve, mint a hígvelejű Kornai professzor, hanem ától cetig oda-vissza (legalább annyira, mint én), továbbá, aki személyesen élte meg, hogy a „zsidó bérlő” „úgy beszél” vele, „mint aki tudja, hogy birtokba vette” a másik embert, nos, az csak antiszemita lehet.

Ez az etikai antiszemitizmus mentális alapja. Marx nélkül (vagyis gyakorlatilag) szétrobbanthatatlan.

Kosztolányi – mutatis mutandis – így írja le:

 

„– Ridegen bántak vele [Édes Annával] – jelentette ki Moviszter, erősebb hangon. – Ez volt mindig az érzésem. Szeretet nélkül bántak vele. Szívtelenül.

 

– És miben nyilvánult meg ez?

 

– Azt én nem tudnám pontosabban körülírni. De határozottan ez volt az érzésem.

 

– Akkor valóban csak érzések ezek, doktor úr, sejtések. Afféle finom árnyalatok, melyeket a törvényszék ilyen durva és szörnyű bűnténynél aligha vehet figyelembe. Mert itt tények vannak az egyik oldalon: véres tények. Mi is tényeket kérünk. Aztán a többi tanú egyebet vall. Épp az ellenkezőjét. Hogy szerették és megbecsülték. Maga a vádlott sem panaszkodott, se a rendőrségen, se a vizsgálóbírónál. Álljon föl – szólt oda a vádlottnak. – Bántalmazták magát?

 

– Nem.

 

– Leülhet. Ez egyébként se valószínű. (…)

 

– És ha rossz dolga is volt, kérem – érvelt az elnök –, akkor a törvény adta jogánál fogva bármikor panaszt tehetett volna gazdái ellen, fölmondhatott volna nekik, és tizenöt napon belül elmehetett volna.

 

– Kényszerítették, hogy ott maradjon.

 

– Mivel kényszerítették? Senkit se lehet kötéllel fogni.

 

– Egy ilyen öntudatlan, szerencsétlen teremtés.

 

– Azért nem kellett volna elkövetnie ezt a szörnyűséges bűnt – tűnődött az elnök, majd keményen tette hozzá: – Erre nincs mentség.

 

– Akkor mért követte el? – kérdezte Moviszter önmagától. - Az az érzésem – ismételte makacsul –, az az érzésem, hogy nem bántak vele emberien. Nem úgy bántak vele, mint egy emberrel, hanem mint egy géppel. Gépet csináltak belőle – és itt kitört, majdnem kiabált. – Embertelenül bántak vele. Cudarul bántak vele.”

 

Írja Kosztolányi Dezső. Közel húsz évvel Auschwitz előtt.

Ha a rendszer „gépet csinál” az emberből, ha a rendszer nem veszi az embert emberszámba (maximum jogalanynak, gazdasági alanynak, de inkább csak tárgynak tekinti), vagyishogy „jól bánik” vele, ám csupán mint cseléddel, akkor annak – Kosztolányi művészi ihlete szerint – előbb-utóbb (miként a bíróság elnöke mondja a regényben) „véres tények” lesznek a következményei.

 

Aki hisz a kapitalizmusban (Isten abszolút jóságában stb.), az menthetetlenül antiszemitává válik. Jobb esetben. Mert, ha nem, akkor olyanná lesz a hívő ember, mint amilyen Révész Sándor. Aki szerint a kapitalizmus nem rossz. Hanem a legkisebb rossz. Ezért jó. Igen ám, csakhogy ehhez nem elegendő hülyének lenni, ehhez egyenesen Révész Sándornak kell lenni. Vagy Vásárhelyi Máriának. Aki szintén nem a zsidót okolja azért, mert láthatóan nem jó, aminek (elvileg) jónak kéne lennie, hanem a lakosságot hibáztatja. Azt írja a Mozgó Világban, hogy a magyar „lakosság [figyeljük csak: nem a zsidó, hanem a lakosság!] jelentős része közgazdasági analfabéta, nem sajátította el a legalapvetőbb ismereteket sem ahhoz, hogy élni és boldogulni tudjon a piacgazdaság viszonyai közt”.

Pontosan. És ezért lett Amerikában is bankpánik. Mert a „közgazdasági analfabéta” magyar lakosság nem mondta meg a közgazdaságilag magasan kvalifikált amerikai szakembereknek, üzletembereknek, hogy mit kezdjenek a rahedli pénzzel (a dollárral, a fonttal meg a többivel). Sőt a magyar lakosság (amilyen közgazdasági analfabéta) ma sem tudja, mi legyen a tőkés világpiacon fölhalmozódott hitelállománnyal. Így aztán egyszerűen nincs, aki tudtára adhatná a szakszerű megoldást a szegény jó piacgazdálkodásiaknak. Pedig válasz mindenre van („a zsidó az oka”, „a lakosság az oka” stb.), csak viszont megfelelő válasz nincs. Már persze, ha leszámítjuk Almási professzort, aki szerint az a megfelelő válasz, hogy Amerikában „innoválni” kezdenek a „drop aut gyerekek”, s azután: „beng”.

Igen, csakhogy ehhez már egy Révész Sándor is kevés, ehhez mindenképpen Széchenyi-díjas esztétaprofesszornak kell lennünk. De hol vagyunk mi attól?!

Ezért én azt mondom, gyerekek, maradjunk inkább a bevált antiszemitizmusnál, s ami ugyan nem jó, de még nem találtak ki nála jobbat!

 

 

Ki ez az ember? Nem tudom. Nem ismerem. Kinézetre nem oly püffedt pondró, mint Bayer Zsolt, nem oly buta a tekintete, mint pl. a Babarczy Eszteré, ugyanakkor igen valószínű, hogy Romsics zsidóellenessége messze nem üti meg a Erdélyi-Sinka-Csoóri-féle antiszemitizmus etikai szintjét. Mindenesetre Bojtár Bételen Endre elég siralmas képet fest róla: „A saját fülemnek alig akartam hinni, amikor a professzor úr azt fejtegette [Gyömrőn], hogy meg kéne húzni a nemzeti panteon határvonalát, s ő úgy érzi, abban többségi konszenzus van, hogy Szálasi és Rákosi (a párhuzam legalábbis furcsa!) a vonalon kívül rekedt, Kádárt és Horthyt illetően azonban még nincs konszenzus. Ezért ő egyelőre vár, semlegesen”.

 

„A párhuzam furcsa”. Az. Már amennyiben a sunyi antiszemitizmus furcsa.

Rákosi eszelős is, cinikus is, cezaromániás is, alattvaló is (Sztálinnal, majd Berijával, Hruscsovval szemben), hős is, becstelen is, elvhű is, karrierista is, míg Szálasi, függetlenül személyes tulajdonságaitól (Lutz Gizi élete végéig híven becsülte, szerette, kiállt az emléke mellett stb.), szóval, Szálasi egy fajirtó ideológia megvalósulásának, gyakorlatának honi szorgalmazója. Csupán ennyi a furcsa különbség a két történelmi szereplő között.

Bojtári nem-semlegességgel ítélve.