Nem Sántha Kálmán

 

 

Hanem sántakutya. Pontosabban: hazugember. Hamar fogjuk utolérni, jóval hamarabb, mint a sántakutyát. Mindenekelőtt nézzük, merre szalad a Mozgó Világban: „A fordulat most sem intellektuális síkon kezdődött, mondjuk azzal, hogy elolvastam volna a marxi tanokat bíráló műveket”!

 

Kornai professzor annakidején a Szabad Nép gazdasági rovatát vezette, s ebbéli minőségében: vagy nem olvasta el a Közgazdasági Szemle 1954 októberi számát, benne Liska Tibor-Máriás Antal: A gazdaságosság és a nemzetközi munkamegosztás című tanulmányát, vagy elolvasta, csak most (valami miatt) azt állítja, hogy nem olvasta (ezt nevezzük sunyi sántakutyálásnak), vagy pedig egyszerűen fogalma nincs arról, mit olvasott és mit nem; ez utóbbit nevezzük professzori húgyagyúságnak. Noha igaz, Liskáék nem vitányisan, pészűcsösen, kornaisan, ungvárisan, vagyis nem infantilisan fogalmaztak, nem azt írták 1954-ben, hogy Marx „szellemi géniusz”, ámde funkcionális idióta stb., viszont alapjában vitatták a „szocialista árképzés” kialakult szisztémájának jogosultságát (ezáltal – értelemszerűen – lényegileg az egész „szocialista rendszer” életképességét tették kérdésessé) azzal, hogy a világpiac (mint fő árképző tényező) meghatározó jellegére irányították a figyelmet. Liskáék voltak ebben az elsők. Legalábbis Szamuely László szerint, márpedig ő ért valamelyest a közgazdaságtan történetéhez. Mindegy, nézzük tovább, merre fut a sántakutya!

 

 

Így folytatódik a paradigmatikus vallomás a Mozgó Világ hasábjain: „Nem a könyvekben, folyóiratokban publikált kritika győzött meg arról, hogy Marx alapvető kérdésekben tévedett. Egészen más hatások rendítették meg – nem az addigra már merev szilárdsággal felépített gondolkodási rendszeremet, hanem a hitemet. Találkoztam egy öreg kollégával, régi kommunistával, akit – noha semmiféle bűnt nem követett el – letartóztattak és megkínoztak. Addig a pillanatig nem tudtam arról, hogy a kommunista eszmék nevében, a párt legfelső vezetőinek közvetlen utasítására a titkos politikai rendőrség kínvallatással kényszeríti foglyait hamis beismerő vallomásokra. Összeomlott bennem a meggyőződésem morális fundamentuma. Ha ezt meg lehet tenni a kommunista párt nevében, akkor itt más nagy bajnak is kell lennie!”

 

Milyen „más nagy bajnak”?

Mert volt bőven.

 

Mindenekelőtt vegyük a Rajk-pert, vegyük Károlyi Mihály reakcióját! Károlyi egyszerűen nem hitte el, amit Rajk a bíróság előtt állított, ő tudta, hogy a dologban valami nagyon nem frankó, tudta, hogy Rajkot koncepciós perben ítélték halálra. Igaz, Károlyi nem olvasta „szívvel-lélekkel” A tőkét („német nyelven”), ugyanakkor ép elmével senki sem vitathatja: Marx logikai erejének nincs köze a konstruált politikai perek jámbor beszopásához. Így Károlyi sem érezte szükségét annak, hogy mélyen tanulmányozza Marxot, épp elegendő volt számára a józan (arisztokratikusan paraszti) ész. Vagyis meggyőződésem: hiteles többek határozott állítása, mely szerint már 1949-ben világos volt: Rajk nem jugoszláv ügynök, nem imprüjilalista kém stb.

Moldova könyvéből tudom: Lukács György nem csupán azt tartotta képtelenségnek, hogy Rajkék csőszkunyhóban konspiráltak Titóékkal, hanem azt is tudta Lukács, hogy Rajk soha „nem képviselt elvi, ellenzéki álláspontot”, s még kevésbé igaz, hogy politikai „ellenzéket akart volna szervezni”. Ismétlem: ezt nemcsak Lukács, többen is állítják! Szinte csak Kornai professzor hitt fanatikusan Rajk László bűnösségében. Vagy nem hitt benne. Nem derül ki a cikkből, Kornai ebben (is) szavahihetetlen (sántakutya), ráadásul ez ügyben Kende Péter vallomása is homályos: „Arra biztosan emlékszem, hogy sokat beszéltünk egymás között a Szabad Nép szerkesztőségében a jugoszláv vezetőkkel való szakításról. Nagyon szoros baráti kapcsolat fűzött össze Kornai Jánossal, Patkó Imrével és Lőcsei Pállal. Egymással nagyon nyíltak voltunk. Ez a baráti társaság 1948–49-ben még elég jól működött, de a Rajk-per véget vetett ennek a bizalmasságnak. Amikor a Sztálin–Tito-szakítás megtörtént, ezen nagyon sokat töprengtünk, nemigen tudtuk megemészteni”.

 

Ebből a szövegből nem sokat tudhatunk meg külön-külön az egyes személyekre vonatkozóan, az viszont világosan kiderül, hogy Kornai hazudik a Mozgó Világban: „nem tudtam arról, hogy a kommunista eszmék nevében…”; vagy pediglen Kende hazudik; nem igaz, hogy a Kornaival való „barátságának”, „nyíltságának”, „bizalmasságnak” a „Rajk-per vetett véget”. És nyilván az a Kende-állítás sem igaz, mely szerint a politikában történteket Kornai „nemigen tudta megemészteni”. Meg tudta emészteni! Miért? Mert „1948-49-ben” még „nem győződött meg arról, hogy Marx alapvető kérdésekben tévedett”. Vagyis nem „töprengett a dolgokon nagyon sokat” (Kendével, Patkóval és Lőcseivel „szoros barátságban”), sőt lehet, hogy még spicliskedett is a barátaira, merthogy: akkor még „hívő kommunista” volt. Ámde később találkozott „öreg kollégájával”, hirtelen kinyílt a szeme, s így már joggal élt a gyanúperrel: „Ha ezt meg lehet tenni a kommunista párt nevében, akkor itt más nagy bajnak is kell lennie!”.

 

Jó. Vegyünk mindjárt két olyan „nagy bajt”, amelyről egy közgazdász (vénájú) újságírónak, a Szabad Nép „gazdasági szerkesztőjének”, (1949-től) rovatvezetőjének, a „közgazdaság-tudomány kandidátusa fokozat” aspiránsának, majd (1955-től) a MTA Közgazdaság-tudományi Intézete munkatársának mindenképpen tudnia kellett, hisz’ mi mással foglalkozott volna a központi napilap gazdasági rovatánál, ha nem gazdasági kérdésekkel!?

Az egyik „nagy baj” az ipar fejlesztésében, a másik a mezőgazdaságban volt tapasztalható. Számos ponton. Megint Moldovát idézem, ő írja a (talán) leghíresebb riportkönyvében: „Az ötvenes évek elején doktor Sántha bebizonyította egyetemi előadásában, hogy a sztahanovista mozgalom résztvevőinél gyakran tapasztalhatók erős idegi elhasználódás jelei – ezért el is távolították az egyetemről”. Tegyük hozzá: Moldova arra a Sántha Kálmán akadémikusra hivatkozik, akiről a Wikipédia ezt írja: „A ťfordulat éveŤ után a rohamosan romló politikai légkörben nem rejtette véka alá rosszallását... 1951-ben megfosztották akadémiai tagságától, majd tanszékét is elvették”. Miközben Kornai János a Szabad Népnél semmit nem tudott a sztahanovista mozgalom, illetve az erőszakos kollektivizálás, a begyűjtési rendszer és gyakorlat anomáliáiról. Miért nem tudott e súlyos problémákról gazdasági szakíróként, lapszerkesztőként, rovatvezetőként? Mert: „Utólag úgy látom, hogy e fordulat [ti. az „öreg kollégával” való „találkozás”] előtt sajátos defenzív mechanizmus épült ki az agyamban”.

És ami azóta sem múlt el. Mutatis mutandis. Vagyis most arra nem emlékszik a professzor, hogy miről sutyorogtak a Szabad Nép szerkesztőségében Kendével, Patkóval és Lőcsei Pállal. Nem emlékszik rá, merthogy nem sutyorogtak! Nem és nem! Kende Péter hazudik. Monnyon le!

Kétszeresen monnyon le, ugyanis a mai napig nem érti, hogy a nagy szubjektív „fordulatot”, Kornai „sajátos mechanizmusának” agyi sötétségében, egy villanásszerű megvilágosodás idézte elő, vagy ahogyan a kedves költő mondja: meglátni és fölismerni egy pillanat műve volt. „Találkoztam egy öreg kollégával, régi kommunistával… Addig a pillanatig nem tudtam arról, hogy a kommunista eszmék nevében… kínvallatás” folyik. Hát persze. Kornai „nem tudott arról” (mondjuk így: arról sem tudott), hogy a parasztok éheztetése, vegzálása is bizonyos jellegű, bizonyos mérvű kínzás (vö. Sánta: Húsz óra), Kornai a „padlássöprésekről” sem tudott semmit. Ezt persze nem állítja, ám az ellenkezőjét sem állítja. Sunyin sugallja: ő semmit nem tudott arról, hogy még a vetőgabonát is elszedik a paraszttól, s ha elszedik, tönkremegy a mezőgazdaság. Ezt a Szabad Nép gazdasági szakírója, rovatvezetője nem tudta. Hegedüs András viszont tudta. Az „állami gazdaságok és erdők minisztereként” szembe is szállt a „népnyúzó” begyűjtési miniszterrel, Nagy Imrével. Kornai ezt sem tudta. Miért? Mert „német nyelven” olvasta el A tőkét, s amitől mechanizmus nőtt az agyában, méghozzá korokon átívelő agyi mechanizmus, ti. így folytatódik a Mozgó Világban a professzori vallomás: „Nemcsak ésszel, de szívvel-lélekkel hittem a kommunista eszmékben, és ezért védőgátak épültek ki, amelyek megakadályozták a marxizmustól, a szocialista tanoktól idegen eszmék behatolását”.

 

Nem ez volt a baj. Hanem az, hogy a nyilvánvaló tények „behatolását” is „megelőzte” valami. Nos, én azt is megmondom, hogy mi! Az az intellektuális korlátoltság, primitívség, továbbá erkölcsi furunkulus, álságosság, sunyiság, gyávaság, amely ma is meghatározza a professzor jellemét. (Személyesen nem ismerem, a leírt szövegei alapján állítom!)

Például: „Nemcsak ésszel, de szívvel-lélekkel hittem a kommunista eszmékben”. Ugye?! Nem Shánta Kálmán, nem Sánta Ferenc! Hanem sántakutya! Van orcája leírni, hogy „ésszel” is hitt (s ezt a „kulturális” havilapnak is van orcája kulturális közkinccsé tenni!), miközben végig azt magyarázza, hogy lényegileg nem tudott semmiről. Az eszével nem tudott semmiről. Viszont. „Amikor önéletrajzom, A gondolat erejével megjelent, sokan megkerestek és elmondták, hogy egyik vagy másik korszak egyéni krónikáját olvasva ráismertek önmaguk történetére”.

 

Jó, akkor nézzük, mire ismertek rá konkrétan: „A hajszolt munkatempó szinte hajnaltól éjszakáig a szerkesztőség irodáiba zárt be, nem éltem a többi ember mindennapos életét, nem nyomasztottak a többiekéhez hasonló hétköznapi gondok, alig találkoztam mással, mint akivel a szerkesztőségi munka során kapcsolatba kerültem. Mint jó marxistához illik, a termelésre figyeltem, és nem a fogyasztásra. Ha a magam tapasztalatából nem is igen érzékelhettem, de azért kaptam jelzéseket az ellátási hiányosságokról és az ebből keletkező elégedetlenségről. E jelzések azonban nagyon visszafogottak voltak, és nekem nem volt fülem a halk és távoli morgás meghallására. Bizonyára voltak a környezetemben olyanok, akik – ha látták is a súlyos visszásságokat – óvakodtak attól, hogy azokról velem őszintén beszéljenek [vö. Kende: „egymással nagyon nyíltak voltunk”]”.

 

 

Azt írja Kornai professzor az önéletrajzában A gondolat erejével (értsd: orrának longitudinális mutációja szerint), hogy a „hajszolt munkatempó” volt az oka az ő totális tájékozatlanságának. Mert ugyan dolgoztak a szerkesztőségnél más „hajszoltak” is (pl. Kende, Patkó, Lőcsei), ám ők „óvakodtak attól, hogy velem őszintén beszéljenek”. Állítja Kornai professzor A gondolat erejével (Osiris Kiadó), méghozzá magyarul, majd „japán, angol, orosz, lengyel és vietnami” nyelven, sőt „a kínai nyelvű kiadás most van folyamatban. A könyvet Tsuneo Morita fordította japán nyelvre, és 2006-ban jelent meg Tokióban, a Nippon-Hyoron-Sha Kiadó gondozásában”.

Na most, ha ezt állítja Kornai professzor a könyvében A gondolat erejével, akkor csakis a hazugság erejével állíthatja a szintén gondolaterős Mozgó Világban, hogy nem azért volt tájékozatlan a professzor, mert egyrészt nem ért rá meghallgatni a tájékozott barátokat, ismerősöket, másrészt, ha rá is ért volna diskurálni munka közben, a barátok, ismerősök akkor sem beszéltek volna vele őszintén (Kende: „egymással nagyon nyíltak voltunk”), hanem azért, mert egyrészt hithű volt a professzor, nem ismert se istent, se embert, csak A tőkét olvasta éjt nappallá téve („német nyelven”), másrészt pedig nem „találkozott” még össze az „öreg kollégával”. Ráadásul fiatal volt a professzor, talán még nem is volt professzor (vö. Heller már „négyévesen kész filozófus”): „Tizennyolc éves voltam, amikor kezembe vettem A tőkét (német nyelven)… Önéletrajzom először magyarul jelent meg 2005-ben, ezt követte a japán, az angol, majd az orosz, a lengyel és a vietnami kiadás. A kínai nyelvű kiadás most van folyamatban”.

 

Hát, nem tudom. Talán ha hazudozni is inkább kínai nyelven, esetleg vietnami kiadásban próbálna meg a professzor, talán nem lehetne ily hamar utolérni.

Heller Ágnes, mint tudjuk, „négyévesen kész filozófus” (nyolcvanévesen totál idióta), ő írja „katartikus erejű” könyvében: „a legtöbb affektus megfigyelhető az ösztönleépülésben előrehaladt magasabb rendű emlősállatoknál is. De a szégyen kivétel. Csak az embernél és az ember környezetében élő ťszocializáltŤ háziállatok, mindenekelőtt a kutya esetében figyelhető meg (…) csak az ember és az ember környezetében élő háziállat – a kutya – tud szégyenkezni”.

 

A sántakutya is? Ha igen, akkor miért nem szégyelli magát effektíve?! Vagy legalább affektíve, affektuálisan, ha már egyszer „a legtöbb affektus megfigyelhető az ösztönleépülésben előrehaladt magasabb rendű emlősállatoknál”. Kornai professzor nem emlős? Vagy talán nem magasabb rendű?

 

Én Kornai Jánosnak a Mozgó Világban megjelent szövegét éppen nem a szégyenkezés, hanem az egészen nagyfokú („magasabb rendű”) arcátlanság fogalmával társítom; s hogy ezt nem ok nélkül teszem, arra lesznek még példák.