„Néhány dologban nem egyezett a nézetük, de Marxról továbbra is igen”.

 

 

Melyik „nézetük”? A „marxista”, a „neomarxista”, vagy az „antimarxista”? Netán „van másiík”? Sőt több?

 

Érdektelen, hogy az efféle embereknek mi a „nézetük”. Bármiről is. Ezért nem Hellerről, nem Kornairól beszélek (mint személyekről), hanem egy sajátos (kóros-káros, romlásba taszító) mentális jelenségről, illetve annak megtestesítőiről, médiumairól, s amely jelenségnek ez a lényege: Hellert, Kornait egybehangzón vélik par excellence zseniknek az emberek; a leiberálfalkabeliek szent géniuszoknak, míg a rivális (olykor ellenséges) hordákban sátáni lángelméknek, hazaáruló diabolusoknak.

 

Szerintem viszont „csak” kommersz köpönyegforgatók. Heller bizonyítottan spicli, vagyis áruló, de nem haza-, hanem emberáruló, ezt fönntartom, ugyanakkor érdemben nem a morális, hanem az intellektuális hitványságukkal foglalkozom, jelezvén, ma az emberek (világnézettől, politikai beállítódástól függetlenül) valami egészen primitív szélhámosságnak dőlnek be, amikor a Kornai-féle szédelgőket „mérvadó”, „véleményformáló” értelmiségieknek tekintik. Hellerék-Kornaiék kontra Hankissék-Tőkéczkiék olyanok, mint az ősi varázslók (ezzel persze nem akarom a sámánokat sértegetni), vagyis akik – adott esetben – egymás konkurenseiként sem leplezik le a másikat (annak specifikus „ungabungáját”), ti. mindahányan az ungabungázó handabandázásból élnek. Mindezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy pl. Hankiss Ágnes átlátja a helyzetet (amikor „okos embernek” minősíti Hellert), ti. Hankiss néni is meglehetősen korlátolt, ugyanakkor nyilvánvaló: „szellemileg” is, egzisztenciálisan is érdekelt Heller agyalágyult démonizálásában. Ma már közhelynek számít: a tehetségtelen zsidók tudatosan hergelik maguk ellen még a legjámborabb, legbárgyúbb antiszemitákat is; végső soron a vértehetségtelen Helleréket is azt tartja életben, hogy Orbánék „üldözik” őket (ha pedig nem üldözik eléggé, akkor tesznek róla, hogy a szabadságvágyó filozófusokat, sőt magát a filozófiát is üsse meg a Gonosz, méghozzá övön alul), míg viszont Hankissék, Morvaiék, Bayerék abból élnek, azáltal fényezik hazafiságukat, szellemi presztízsüket, terelik el a figyelmet a gazdasági, szociális bajokról, hogy egyre hangosabban üvöltik: „Hellerék támadják Magyarországot”, „elárulják a nemzetet, a hazát” és így tovább, a végtelenségig.

Egyébként Makovecz is ebből élt! Ő persze nem egzisztenciálisan (lévén tehetséges szakember), hanem mentálisan, Makovecz „csak” lelkileg táplálkozott az antiszemitizmusból. Papp Lajos hasonlóképpen. Vagyishogy mi a különbség pl. az építészet vagy a szívsebészet (mint reálszakma), illetve pl. a közgazdaságtan között? A frappáns válasz: nem tudom. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy egy közepes építész (pék, gépkocsivezető, orvos, szakács, fizikatanár stb.) jóval hasznosabb ember még a legmagasabb állami díjjal kitüntetett hadova-közgazdász-akadémikus-professzornál is.

 

Bizonyításképpen vegyünk egy tipikus (félig-meddig közgazdászi, félig-meddig ideológusi-filozófusi) „ungabungát” a Mozgó Világból: „Folyamatosan haladtam előre a marxi tanok bírálatának megismerésében, és ez a tanulás sok évig tartott. Mind több – a marxi közgazdasági elméletben lényeges szerepet játszó – tétel vált számomra elfogadhatatlanná. Végül eljutottam oda, hogy az árak, bérek, költségek, profitok valóságos mozgását jól – és a kutatások előrehaladtával mind jobban – magyarázó elméletek megismerésével párhuzamosan elvetettem a munkaérték elméletet”.

 

Ő elvetette. A „munkaérték elméletet”. Vagyis mintha Mészöly Kálmán azt állítaná, hogy Sebes Gusztáv 1953-ban meglepte az angol válogatottat, elvetette a 4–2–4-es szisztémát, helyette kifundálta a WM-rendszert, mely szerint Hidegkutit legelöl játszatta, tankszerű centerként, miközben a halfok közé vonta Zakariást is, Lórántot is, csak a két robosztus bekket (Buzánszkit és Lantost) tartotta mindvégig hátul.

Nagyjából ennyi az értelme annak, amit Kornai közgazdász a Mozgó Világban közölt. Ráadásul nem csupán szóban, nem azt történt, hogy a professzor kiállt a katedrára, s fejből hadribált egy jó nagyot, hanem leírta, miután végiggondolta, majd visszaolvasta a szöveget, végül ellenőrizte a korrektúrát (a Mozgó Világnál ugyanis szokás az utolsóelőtti levonatot kontrolláltatni a szerzővel).

Az idézett szövegrészből arra lehet következtetni, hogy Kornai professzor a politikai gazdaságtan történetének egyszeregyét sem ismeri. S aki ezt nem hiszi, nyugodtan megkérdezheti pl. Angyal Ádámot, Surányi Györgyöt, Bod Péter Ákost, Chikán Attilát, vagy bárkit, aki legalább elemi szinten ért a közgazdaságtanhoz, ők majd igazolják az állításomat! Vagy legyen a döntőbíró Bokros Lajos, nekem ő is tökéletesen megfelel, és már csak azért is, mert Bokrosnak éppen Ricardo volt a lábosneve a nyolcvanas években az illegális Beszélőnél.

 

Minő „munkaérték elméletet” „vetett el” „párhuzamosan” a tudós Kornai professzor? Kinek a „munkaérték elméletét”? David Ricardóét? Marxét? A szövegösszefüggés szerint Marxét, ámde, az a nagy baj, gyerekek, hogy Marxnak éppen úgy volt „munkaérték elmélete”, miként Sebes Gusztávnak olyan WM-rendszere, amely ügyesen tagadja a húszas évek során kialakult 4–2–4-es formációt.

Röviden: agyrém.

Az a helyzet ugyanis, hogy a valódi antimarxisták (akik nagyjából tudták, miről beszélnek a nyolcvanas évek során) egy szimpla „visszaricardósítási” elvet hirdettek meg, vagyis ami nem volt egyéb, mint a „szocialista kísérlet” radikális elvetése (tehát a „reformszocializmusé” is), illetve a kapitalizmus teljes rehabilitálása. Tudniillik David Ricardo (a 18-19. század közgazdász-Fukuyamájaként) azt állítja, hogy a kapitalizmussal, továbbá a „tudományosan leírható munkaérték elmélettel” lényegileg beállt a történelem vége. Kialakult egy olyan (elméletileg is megfogalmazott) egyensúlyi állapot, amelyet immár csak tartania kell az emberiségnek; Sismondival szólva: egy sajátos „contrat social” révén „meg kell állapodniuk [a gazdasági szereplőknek] abban, hogy mindannyiszor, amikor teljesített munkát teljesítendő munkával cserélnek ki, a tőkés magasabb értéket kellene, hogy kapjon, mint a munkás”. És pontosan azért kell a „megállapodás”, a „társadalmi szerződés” (döntően a munkások belátása alapján), mert ugyan meglehetősen igazságtalannak tűnik a rendszer, ám csakis ezáltal doboghat a tőkeviszony szíve, s amely nem más, mint ama bizonyos munkaérték elmélet.

 

Kornai János, mint tudjuk, a „szívás-nyomás-egyensúlyozás” Széchenyi-díjas apostola, ám a professzor „szent borzadállyal csodált” nagytudománya nem egyéb végső soron, mint Sismondi mester 18. századi közgazdasági romanticizmusának variálgatása, posztmodern ungabungázása.

 

Bokros antimarxizmusa is pőre ricardóizmus (A tőke elvetése), azzal a különbséggel, hogy Bokros nem állít akkora marhaságot, mint Kornai, aki szerint ugyebár a munkaérték elmélet nem Ricardóé, hanem Marxé, noha Marx éppen tagadja a munkaérték elméletet. Bokros nem halandzsázik, tudja, miről beszél, így aztán nincs is semmilyen kitüntetése.

 

Ricardo azt mondja, léteznek társadalmi osztályok, ám a köztük feszülő ellenmondások kiküszöbölődnek, ti. a munkaérték elmélet szerint az érték meghatározója a munka (vs. a munkaidő), s amely törvény arra „kényszeríti” a tudományt is, a tőkét is, a társadalmi osztályokat is, hogy valami módon megállapodjanak a csereegyensúly fönntartásában. Egyébként ez mindig is így volt, minden valamirevaló (Hegel, Ricardo) és nem valamire való (Dühring, Fukuyama, Kornai) ideológus, tudósmókus a saját elméletét, illetve az általa megélt (vagyis elképzelni tudott) világot a „történelem végének”, a (kiegyensúlyozó) tökély beálltának tekintette, s annak tekinti ma is. Na most, az eredeti Raicardo elmélete (expressis verbis álláspontja) szerint a gazdasági szerkezetet is meghatározza a társadalmi osztályok közötti történelmi harc, sőt ez az ellentét a fejlődés motorja, míg a Beszélő Rikárdó Dávidja szerint a gazdasági evolúció garanciája a „középosztályosodás”, melynek során az egyre homogénebb masszává alakuló néptömeg rábízza sorsát a kapitalista technokraták közgazsági racionalizmusára, és azután ettől lesz női orgazmusa mindenkinek, a héják összecsókolóznak a galambokkal, a galambok meg a verebekkel. Legvégül pedig kipaterolják az Ájemefből Matolcsy Györgyöt.

 

Ne legyen félreértés, nem azt állítom, hogy Bokroséknak nincs igazuk (egyszerűen nem érdekel a dolog, nem ideologizálok, s főként nem politizálok, ilyen értelemben tehát számomra hatványozottan mindegy, hogy Helleréknek mi a véleményük Marxról), csupán azt állítom: ha Kornai komolyan gondolja, hogy nem Ricardónak (és Smith-nek) van munkaérték elmélete, hanem Marxnak, illetőleg Marxnak nem értéktöbblet-elmélete van, hanem munkaérték elmélete, vagyis ha a tudós komolyan gondolja a „kulturális havilapban”, hogy a marxi értéktöbblet-elmélet nem a munkaérték elmélet cáfolata, akkor Kornai János közgazdászként is dilettáns. Miként kontár például az a sportújságírói segédfurvézer, aki szerint Helenio Herrera a totális támadófutball kitalálója, rendíthetetlen híve; vagy miként pancser eszmetörténész az, aki szerint Lenin a tőkés imperializmus apologétája, Goebbels a cionizmus szószólója, míg viszont Hermann István Heller Ágnes „Csernisevszkij- disszertációjának” őszinte csodálója. Miközben Babarczy Eszter az ősi sztoicizmus (s a virtuális répák állagának) tekintélyes szakértője, Vásárhelyi Mária Kurt Vonnegut rajongó filológusa…

Almási professzor pedig egy furfangos ön-hátszőr-borzoló.

 

A többiről legközelebb.