Szakáli Anna

Vándor

Kósza szellő reng a rónán,
hangtalan hajlik a fű,
remegő látomás néz rám,
délibáb, réz-köszörű.

Lassan poroszkál az égen,
poros út homályba fúl,
csacsi megy ott fenn a kéken,
esti fény semmibe hull.

Csillagok ülnek fölöttem,
sötét fátyol betakar,
éjfél, csend, hideg köröttem,
e bolond szív mit akar.

Átölel és visszahúzna
a hajnali dermedtség,
de csak megyek egyre tovább
hív, szólít a messzeség.

S mire a Nap újra köszönt,
lábam sajogva megáll,
magához ölel az álom,
elringat, s én alszom már.