Zsüti-filozófia
„A napokban egy fórumon feltették Bogár Lászlónak a frappáns kérdést, h szerinte az Orbán kormány a rendszerváltás utolsó kormánya vagy egy új rendszer első kormánya.
Erre Bogár azt felelte (nem szó szerint, de lényegileg) h a rendszer lételméletileg megbukott, de különböző formákban még sokáig fennállhat. Ezt ahhoz hasonlította, hogy '56-ban a szocialista rendszer is megbukott lételméleti értelemben, de mégis évtizedekig fennállt még a későbbiekben. És ezen időszak alatt különböző arcait mutatta, a terrortól a legvidámabb barakk létig.”
Ugye?! Frappáns kérdésre frappáns válasz. Vagyis Bogár professzor frappáns jövendölése pontosan annyit ér, amennyit a frappáns hasonlat. Mindkettő (frappánsan) lényegi tájékozatlanságról, intellektuális bárdolatlanságról árulkodik. Bogár professzor szerint „a szocialista rendszer” 1956-ban „bukott meg lételméleti értelemben”. Vagyis teljesen nyilvánvaló: Bogár professzor „csupán” azt nem tudja, hogy (1) vasziszdasz „szocialista rendszer”, illetve (2) hu de fakisz „lételméleti értelemben vett bukás”? Különös tekintettel 1956-ra.
Bogár professzor nem tudja. Merthogy tájékozatlan. Mégpedig olyannyira, hogy a szimpla tájékozatlanság nála (is) par excellence tudatlanságot determinál.
Bogár professzor nem tudja, mit ír például Lenin az adott problémáról. Ami persze nem baj, csupán mosolyogtató, ugyanis az aktív nem tudás révén óhatatlanul föltalálódik (professzorilag) a cocialista lukban a lételméleti cső; tehát még csak nem is a csőben a lyuk, hanem amennyire lehet, totál összekuszálódva az egész!
Szerintem minden aggály nélkül kimondható: Bogár professzor lényegileg ugyanazon primitív gátlástalanságba, illetve idiotizmusba hajló műveletlenséggel „zsonglőrködik” (szélhámoskodik) különféle értelmezetlen, definiálatlan fogalmak révén (vakítva ezzel az obligát parasztot), miként teszi azt bármely harmadosztályú professzor, pl. az itt többször is megidézett, Heller nevű szélhámos-professzor. Aki ugyebár – Mészáros Tamás örökzöld kifejezésével – „a társadalom krémjéhez” tartozik. Tudniillik a Mészáros-féle óbersuttyók szerint a krém attól krém (vö. a zseni attól zseni, az originális attól unikális stb.), hogy nem kell ismernie értekezésének, hivatkozásának tárgyát. Az esetek többségében egyáltalán nem. Ha például Leninről, illetve a szocializmusról beszél a „krém”, nem muszáj tudnia, hogy konkrétan mit ír Lenin a szocializmusról, ezt nem kell tudniuk a professzoroknak, és persze nem is tudják. Élnek a lehetőséggel. Ilyen egyszerű. Épp elegendő egy jókorát üvölteni a médiába: „Lenin gonosz”, „a szocializmus ötvenhatban lételméletileg megbukott”; ennyi bőven elég, ugyanis a tudatlan a tudatlan szájából mindent benyal. A vak vezérürük a világtalan birkatársadalom krémje, már amennyiben a vezérkosok de jure nem tolvajok, márpedig nem azok, ti. a rendőrség is fölmentette őket.
Na most, tényszerűen a következő a helyzet: Lenin nem 1956-ban, hanem 1921-ben írja: „mindent működésbe kell hozni, hogy az ipar és a mezőgazdaság közötti forgalmat, ha törik, ha szakad, fölélénkítsük. Aki ezen a téren a legnagyobb eredményeket éri el, még ha a magángazdasági kapitalizmus útján is, sőt még ha szövetkezetek nélkül is, ennek a kapitalizmusnak közvetlenül államkapitalizmussá változtatása nélkül is, az többet használ Oroszországban a szocialista építésnek, mint az, aki a kommunizmus tisztaságáról fog »elmélkedni«, aki az államkapitalizmus és a szövetkezetek számára szabályokat, utasításokat fog írni, de a gyakorlatban nem mozdítja elő a cserét […] A »szabályszerű« kereskedelmet, amely nem vonja ki magát az állami ellenőrzés alól, támogatnunk kell, fejlesztése előnyös számunkra. Ámde a spekulációt nem lehet [kiemelés – Lenin] megkülönböztetni a »szabályszerű« kereskedelemtől, ha a spekulációt politikai-gazdasági értelemben vesszük [kiemelés Gy. úr]. A kereskedelem szabadsága kapitalizmus, a kapitalizmus spekuláció, nevetséges efölött szemet hunyni.
Tehát mi a teendő? Mondjuk ki, hogy büntetlenséget biztosítunk a spekulációnak?
Nem. A spekulációról szóló valamennyi [kiemelés – Gy. úr] törvényt felül kell vizsgálni és át kell dolgozni, s ki kell mondani, hogy mindenféle lopás és az állami ellenőrzésnek, felügyeletnek, nyilvántartásnak [kiemelés – Lenin] mindennemű közvetlen vagy közvetett, nyílt vagy leplezett megkerülése [kiemelés – Lenin] büntetendő (s a valóságban az előző gyakorlatnál sokkal nagyobb szigorral üldözendő). A kérdésnek csakis ilyen fölvetésével (…) érjük el azt, hogy a kapitalizmusnak bizonyos fokig elkerülhetetlen és számunkra szükséges fejlődését az államkapitalizmus medrébe tereljük”.
Írta Lenin. Nem 1956-ban, hanem 1921-ben!
Vagyis Lenin nem handabandázik „lételméleti megbukásról”, nem teoretizál arról, hogy elméletileg „átugorhatók-e történelmi fejlődési szakaszok” stb., még kevésbé arról, hogy általában jó-e, általában rossz-e a kapitalizmus, általában hová vezet stb., hanem viszont ezt kérdezi a maga keresetlen, ám zseniális egyszerűségével: „mi a teendő?”, mégpedig itt és most; konkrétan Oroszországban, konkrétan 1921-ben. A válasz: kapitalizmus. „Magángazdasági kapitalizmus”. „Ha törik, ha szakad”. Akár „még szövetkezetek nélkül is”!
Miért? Mert egyrészt Lenint nem az érdekli, hogy ő is jó nagyokat süketelhessen gonoszról, lételméletről, miegyebekről, másrészt: Lenin tehetséges, ergo néki nem kellet összevissza hadoválnia ahhoz, hogy valamelyest figyeljenek rá.
Lenin még azt sem mondja, hogy „megbukott a szocializmus”. Pedig tudta, hogy „megbukott”. Míg ezt Bogár professzor, Heller professzor ötvenhatban sem tudták, ők ugyanis csak most tudják, hogy ők ezt már 1956-ban is tudták.
Lenin viszont nem professzor (értsd: nem hülye), számára teljességgel érdektelen, hogy mi bukott meg, mi nem (ami „megbukott” az le van kakilva, értelemszerűen!), hanem viszont Lenin így teszi föl a legendás kérdést: Что делать? Mi legyen? Mert nem ez az értelmes fölvetés: „mi volna jó, ha jó volna?”, hanem hogy mi az, ami szükséges, illetve mi lehetséges? E kettőből keveredik ki aztán a híresen konkrét „teendő”.
Amíg Lenin úgy vélte, reális alternatíva a szocializmus közvetlen, rapid „előállítása”, addig nyilván ő is a szocializmussal foglalkozott, majd hirtelen, egy a doktriner füleknek merőben szokatlan, sőt azokat kifejezetten sértő (fülsértő) ötlettel állt elő: „A spekulációról szóló valamennyi törvényt felül kell vizsgálni és át kell dolgozni”.
Tehát: valamennyit!
Vagyis Lenin nem azon filózgat mezohülyén, hogy „lételméletileg” mi bukott meg, mi nem bukott meg, hanem világosan kimondja: módosítani kell a törvényeket, mégpedig úgy, hogy azok révén, a megcélzott kapitalista szisztémában, ne a „szabálytalan” kereskedelem, ne a „vadkapitalista” káosz uralkodjék, hanem a „szabályozott” spekuláció irányítsa a gazdaságot. És egyáltalán nem azért, merthogy a kapitalizmus jó, sőt még csak azért sem, merthogy „ezidáig nem találtak ki a kapitalizmusnál jobbat” stb., hanem azért, mert itt és most ez a realitás.
Én pedig pontosan ezért tartom Lenint gigászi intellektusnak (majdnem akkorának, mint amekkora kedves szerénységem!), továbbá ezért tartom Bogár professzort is, Heller professzort is s persze a többit is mind (a „radikális baloldali” Tojás Gáspár Miklóssal együtt!) unalmas, primitív álértelmiséginek.
Sőt nyugodtan kijelenthetjük: Lenin több mint zseni (annyira azért persze nem, mint amennyire én vagyok), Lenin tudománya máig hatón érvényes, amennyiben így fogalmaz: „Aki ezen a téren a legnagyobb eredményeket éri el, még ha a magángazdasági kapitalizmus útján is… az többet használ Oroszországban a szocialista építésnek, mint az, aki a kommunizmus tisztaságáról fog »elmélkedni«…”.
Mutatis mutandis: aki szakszerűen, a mindenkori realitás figyelembevételével alkot (módosít) törvényeket, jogszabályokat stb., az messze többet használ Szent Hazájának, mint aki a „nemzeti kapitalizmus”, vs. „liberalizmus” tisztaságáról, illetve a „lételméletileg megbukott szocializmus” s a „[globál]kapitalizmus” szörnyűségességéről „elmélkedik”.
Olvassunk Lenint! És – paradoxmód – nem is föltétlenül azért, mert mintha direkt hasznosítható dolgokat tudhatnánk meg tőle (Homéroszt sem, Dantét sem ezért olvassuk), hanem „csak” azért, hogy ne maradjon pohos az agyvelőnk; ne úgy bámuljunk bele a vakvilágba, miként teszi azt a mészárosi „társadalom krémje”, benne a mártír Heller professzor s vele (szemben) a szintén frappáns Bogár professzor. Aki ugye „ahhoz hasonlította, hogy '56-ban a szocialista rendszer is megbukott lételméleti értelemben”.
A szocialista rendszer is megbukott. A kapitalista rendszer is megbukott. „Lételméleti értelemben”. Jó. És? Az utóbbi mikor? Azért indokolt a kérdés, mert ha a „szocialista rendszer” ötvenhatban „bukott” meg, akkor nyilván a kapitalizmus „lételméleti” „bukásának” is van behatárolt ideje. Legalábbis Bogár professzor „hasonlítása” szerint. Bogár professzor mit hasonlít „ahhoz”, mely évet hasonlítja ’56-hoz? Tehát hogy egészen világos legyen a kérdés: mikor bukott meg a kapitalizmus? 2009-2010-ben? Kizárt. Az ominózus bankcsődöknél jóval nagyobb válságokat is átélt már a kapitalizmus.
Magyarán: arról van szó, hogy intellektuálisan értéktelenek az efféle, puffasztott lózungok: „megbukott”, „lételméleti értelemben”, „még nem találtak nála ki jobbat”, „a történelem vége” stb. Ilyesmit vagy a borbírt hit, vagy a szellemi szélhámosság mondat az „értelmiségivel”. Sőt sokszor – furcsamódon – a kettő együtt hat; jól látható: Bogár professzor, Heller professzor bornírt is, szélhámos is egyszerre. Míg Vásárhelyi Mária csak korlátolt. Ő hittel hiszi: ha a kapitalizmus liberális, akkor a kapitalizmus jó. Akkor jó, ha liberális. Márpedig az a fontos, hogy jó legyen! Ami liberális. A többi nem érdekes. Na most, a szegény kapitalizmus azért nem képes liberálisan jónak mutatkozni, mert a „közgazdasági analfabéta lakosság” nem engedi kibontakozni nagyszerű alaptermészetét: a szabadságot. Vásárhelyi tehát nem szélhámos, nem törekszik szofisztikáltságra, Vásárhelyi leplezetlenül ingerült, kendőzetlenül brutális, szerinte a nép „analfabéta”, „infantilis”, „együgyű”, „bornírt és korlátolt”. Ha nem volna ilyen, akkor minden jó volna. Főként a kapitalizmus.
Az egyik „entellektüel” baltával, a másik máguspálcával hadonászik. Ennyi a különbség közöttük. „Lételméletileg”. Ugyanis az ember – általában – képtelen elfogadni azt az epikuroszi, marxi, madáchi, József Attila-i „lételméleti” axiómát, mely szerint a világ alapállapota nem a lét, hanem a „nemlét”. A semmi. A halál. Az ember a halálra mint állandóra „kapja ráadásként” az egyetlen életet. Magyarán: az élet után a semmi következik. Nem „mások élete”, „az emberiség jövője” stb., hanem a nihil. És ez az, ami egyrészt elképzelhetetlen (ti. valaminek lennie kell!, égi országnak, föltámadásnak, reinkarnációnak vagy bárminek), másrészt elfogadhatatlan (még a pokol is elviselhetőbb a semminél!), s nemcsak a Bogár Lászlók, a Heller Ágnesek, a Vásárhelyi Máriák, hanem gyakorlatilag mindenki számára.
Egyébként az „optimista lételmélet” valójában nem több, mint az egészen profán (mondjuk így: darwini) létösztön kvázi intellektuális humánvariánsa. Minden élőlény „tudja” (a növény is), hogy a fajt fönn kell tartani. Ezért aztán például a szukakutya könyörtelenül (Heller szerint szégyenkezve) elmarja a párzani igyekvő, ám gyönge (a faj fönntartására) alkalmatlan hímet. Ez történik a létben.
Vagyis intellektuálisan az ember nem több az állatnál, hiszen az ember sem tudja elképzelni, hogy ne legyen jövő, illetve a jövőben ne legyen valami. Ezért állítja: nem jó az, ami van, „megbukott”, de – hálistennek – csak „lételméletileg”, mert olyan nincs, gyerekek, hogy a kapitalizmus (halála) után ne jöjjön valami! Tehát – paradoxmód – ez a jámbor, vallásos hidegrázás pergeti ki az emberből a fentebb olvasható „lételméleti” derűlátását. Muszáj-optimizmus. Amelyből már nem utópiák születnek, ti. az utópista nem szükségképpen hülye. Az értelmes utópista nem az örökkévalóságban hisz, hanem azt mondja: ami most van – függetlenül a világ végességétől vs. végtelenségétől – nem jó. Legyen helyette más! Ami jó. Míg viszont a Bogár professzorok ezt állítják: semmi sem jó, minden „megbukott”, de csak „lételméletileg”, s ami azt jelenti, hogy gőzünk nincs, mi volna jobb, vagyis mindebben az a legszörnyűbb, hogy még utópiánk sincs. Ezért gyártunk frappáns „lételméleti” magyarázatokat.
Mondják a professzorok (magukban).
Persze ez sem új. Évezredes „megoldás”, klasszikus magyarázat voltaképpen mindenre az isteni gondviselés (például), illetve reneszánszát éli a Virág elvtársi bölcseletet: az a gyanús, ami nem gyanús – ami megbukott, valójában nem bukott meg (csak „lételméletileg”), mert valami azért van is, lesz is; higgyünk benne; az ezerszer áldott és átkozott kapitalizmus helyén nem lehet lyuk!
Lehet. És lesz is.
Bogár professzor azért látszik ennyire ostobának, mert gyakorlatilag nincs más választása, ennél ugyanis csak ostobább lehetne. Szíve szerint az volna, de mostanra már nyilvánvalóvá vált (még számára is), hogy igen kacagtató Bibóék, Fekete Gyulák, Bíró Zoltánék, Csoóriék, Csurkáék (egykori) utópiája, mely szerint a „forgolódó” tőkés birodalmak (az USA, Oroszország, Kína, India, Nagy-Britannia stb.) végre belátják: a kapitalista rendszer lételméleti értelemben megbukott, így aztán a globális birodalmak föloszlanak számtalan lokális, egyenlő kis Kert-Magyarországra, s a „globalizmus” tudatos fölszámolásával, a „nemzeti kapitalizmusok” kialakulásával (egy immáron tiszta: nemzeti-piaci-egyensúlyi rendszer működése révén) beáll a végső-idilli állapot.
Igen, csakhogy ebben már Bogár László sem hisz igazán (esetleg szeretne hinni benne), így hát filozófiatörténetileg bízvást kimondható: Bogár professzor „lételméleti” bölcseletének intellektuális alapjait Zsüti professzor vetette meg anno, még a szocializmus hajnalán (a zeneszerző ismeretlen), Hollós Ilona is, Koncz Zsuzsa is szépen elénekelte, s amely filozófia Bogár professzornál így hangzik: „a rendszer lételméletileg megbukott, de különböző formákban még sokáig fennállhat”, míg ugyanennek az eredeti, klasszikus változata így:
Bárhogy lesz, úgy lesz,
A jövőt nem sejthetem,
A sors ezer rejtelem,
Ahogy lesz, úgy lesz!
Bárhogy lesz, úgy lesz.
