Vasárnap reggel végre újra futottam a "saját" erdőmben a régi rendes körön. Egész jól ment, még ki tudtam futni a siratófalat is bár a pulzusom nem a régi de azért legalább fel tudtam pörögni. Épp ebben a stádiumban vagyok amikor észreveszem hogy a szekérúton amin száguldozom lefelé úgy 10 méterre valami elhullott állat heverhet előttem a nagy szőrkupac alapján. Átvillan az agyamban hogy "ne már hogy fogom kikerülni, nem akarom elrontani ezt a csodállatos reggelt", amikor a döglött állat megmozdul és kis csíkos gombóconként csörtet a fiatalosba. Ekkor voltam úgy három méterre tőlük, lassítani sem volt időm, nem hogy megállni. Az alom felének épp hogy a fiatalos szélére sikerül eljutni és egy méterre futok el mellettük, halálra rémülten keresem a tekintettemmel az anyjukat, közben páztázva a terepet hogy a fiatalos közepén hol van egy nyamvadt fa amire fel tudnék mászni. Szerencsére nem látom sehol és ő is mással van elfoglalva. Megyek még vagy ötven métert mire vissza merek nézni és vagy százat mire az élmény átcsap pozitív eseménnyé. Nem sokan mondhatják el hogy vadonélő, még csíkos vadmalacokat lát egy méterről, láttam ahogy az egyik rámnéz ilyedten, a másik kis lüke meg a valagát mereszti rám, mert úgy gondolja hogyha a fejét bedugja a fiatalosba az már elég és nem is kell tovább szaladni, milyenszép a szőrük,. stb..stb...

Egy olyan élménnyel lettem gazdagabb, amit a terepfutás nélkül soha nem élhettem volna át. Terepfutás, köszönöm hogy vagy nekem, én így szeretlek!