Menjünk át retekbe!

 

 

Vásárhelyi Mária: „A szüleim azt mondták, hogy olyan helyre kell jelentkeznem, ahova nagyon sokan jelentkeznek, mert a tömeggel együtt én is becsúszom. Szociológiára 15-20 diákot vettek fel egy évre akkor, és azt mondták, hogy reménytelen, hogy oda bejussak.”

 

Egyszerű a képlet: vagy totalitárius diktatúra volt a Kádár-rezsim (ahogyan Vásárhelyiék állítják), vagy nem. Ha mocskospiszkos diktatúra volt, ha mindenre figyelt a Nagy Testvér stb., akkor nyilván nem csak azt a 15-20 tanulót leste árgus szemmel, aki szociológiára jelentkezett, hanem mindenkit megfigyelt. Sőt diktatúrában elsősorban (és logikusan) azt a „tömeget” tartják szem előtt, mely révén még egy Vásárhelyi Mária sem „csúszhat be” az elitegyetemre, és már csak azért sem, mert a jelentkezők káderezésnek van hivatalos, bürokratikus, megkerülhetetlen gyakorlata. Magyarán, akármekkora volt a tömeg a közgázon, pontosan tudták, hogy Vásárhelyi Máriának ki az édesapja.

Én még emlékszem: Esterházy Péter is krisztusi nagymártírnak tekintette magát annakidején, véreset könnyezett a tévékamerák előtt, miközben magyarázta: ő voltaképpen humánszakra jelentkezett, ám a neve miatt nem vették föl, így aztán matematikára sikerült becsusszannia. Ott ugyanis akkora volt a forgatag, hogy nem vették észre a dékáni hivatalban: Esterházy kutyabőrösen írja a nevét, illetve a piaristáknál végzett. Ezt egyszerűen nem vették észre, ti. a nagy tömegben elkeveredett a fölvételiző érettségi bizonyítványa. Így végül Esterházy (a mocskospiszkosban) nem irodalomra, hanem csak bliktri matekra oktathatta a gimnáziumi tanulókat (mármint a képesítése szerint), s amely mártíromságot a „Javított kiadás” relativizálja valamelyest, vagyis ma már szinte mindenki szordínósabban fogalmaz, a Wikipédia például így mutatja be az írót: „A Budapesti Piarista Gimnáziumban érettségizett. Eredetileg matematikusként végzett az ELTE-n 1974-ben; 1978 óta szabadfoglalkozású író”.

Szabadfoglalkozású. Csak a kedves papája volt sajátosan kötött foglalkozású. Én pedig épp ezért mondom: nemigen érdemes primitíven mártíromkodni, ti. a tény tény marad: Vásárhelyi Máriát fölvették a közgázra, s amely puszta tény óhatatlanul vetülhet speciális (mintegy „javított”) fénypászmaként akár Vásárhelyi Miklós sub rosa tevékenységére is. Hiszen Esterházy Péter sem tudhatta, halvány approximációja sem lehetett arról, hogy hát miket is művel az ő isteni papája amúgy, pártállami nagy titokban. Mi viszont már tudjuk: a kisfia, kisleánya sorsáért aggódó, szerető édesapa, olykor, bizony, csodákra képes. (Heller Ágnes is csudákra volt képes, bár ő elsősorban a saját sorsáért aggódott.)

Tehát. Vásárhelyi Máriát fölvették az egyetemre, elitszociológusi szakszerűséggel fogalmazva: becsúszott oda. A tömegben. Noha: „Szerettem volna jogi egyetemre menni, de az apám azt mondta, hogy jogásznak az ember csak jogállamban megy. Így maradt a közgáz.”

 

Ez maradt neki. A közgáz. Mert vagy a szociológia, vagy a jog, vagy a közgáz. Slussz. A műszaki, természettudományos pálya nyilván „fiúknak való” (főként a szoft-feminista liberális krédóban), és persze orvosnak sem jelentkezzünk, különösen ha Veress Miklósék, Dinnyésék szerint igen-igen „félünk a vértől, a szagtól”, míg a többi diszciplína eleve gagyi. Csak a szociológia! Ahol viszont nincs tömeg, s így ahová sajnos nem lehet fortélyosan becsusszanni. Akkor? Akkor legyen a jog! Ámde!!! „Az apám azt mondta, hogy jogásznak az ember csak jogállamban megy”.

 

A papa ezt mondta. Én pedig megemlítem néhány olyan ember, illetve nem ember, hanem politikus, balodali, liberális, balliberális közszereplő nevét, aki közül többen Vásárhelyi Miklós párttársai, frakciótársai, közvetlen elvbarátai, már Lakitelek, Monorierdő óta, sőt még annál is korábbról, s akik azért nem emberek (a Vásárhelyi család revelatív logikája szerint), merthogy mindahányan a pártállamban „mentek jogásznak”. Nevezetesen: Kulcsár Kálmán, Kilényi Géza, Bihari Mihály, Valki László, Sárközy Tamás, Schmidt Péter, Demszky Gábor (1952), Dornbach Alajos, Hack Péter (1959), Magyar Bálint (1952), Magyar György (1952), Tölgyessy Péter (1957), Halmai Gábor (1951), Török Ferenc, Kaltenbach Jenő, Kukorelli István (1952), Kolláth György, Majtényi László (1950)…

A végtelenségig sorolhatnám. Összehasonlításul: Vásárhelyi Mária 1953-ban született. S akkor még nem is említettük azt a (nem) embert, aki a hatvanas évek elején jelentkezett jogásznak, nomen est omen a pécsi egyetemen, s akiből mégse dugidiplomás szőlőborász lett, még kevésbé amolyan bio-politechnikai vakondokféle, ám aki mindezek dacára, s főként az SZDSZ-frakció áldásos meghunyászkodása révén, egészen az államelnökségig vitte. Konkrétan Sólyom Lászlónak hívják az illetőt.

 

De nem is ez a lényeg. Hanem, hogy a neves Bárándy család permanens (és autentikus!) jogászi tevékenysége is tökéletesen jelzi: Vásárhelyi Miklós jókora doktriner, mintegy a legbutábbak közül való.

Kifejezetten tudatlannak tűnik.

Legalábbis szerintem Gombár Csaba jobban ért a politikatudományhoz, és nemhogy Vásárhelyi Miklósnál, de talán még a lányánál is jobban. Márpedig Gombár szerint az ún. jogállami minőség az állam és az egyén viszonyában ragadható meg, s pontosan ez benne a szarkasztikus fintor: a civil társadalom csak részint az egyén és az állam, döntő részben az egyén és az egyén viszonyát tartalmazza. Ami persze dögletes közhely, mégis le kell írnunk, mert láthatóan nem érti sem a Vásárhelyi család, sem a Szombat szerkesztősége. Egyébiránt a lap főszerkesztője (Szántó T. Gábor) szintén a jogtudományi karon diplomázott, szintén nem jogállami körülmények között (1966-ban született), vagyis: Szántó sem emberként ment jogásznak.

 

Tehát még egyszer: a Bárándy család ügyvédi tevékenysége (mint történelmi paradigma) bizonyítja: Vásárhelyi Miklós doktrínája csupán egyetlen mozzanat az ideológiai világmindenségben, s ami azt jelenti, hogy ha a „jogrendszer” fogalma azonos volna a „jogállam” fogalmával, akkor (kemény, puha, ilyen-olyan) diktatórikus körülmények között valóban nem volna szükség igazságszolgáltatásra (így jogászokra sem), igen ám, csakhogy akkor Vásárhelyi Miklós kicsi Marcsikáját simán megerőszakolhatná bármely pártállami huligán, késő este, a moziból hazafelé menet, valamely diktatórikusan sötét kapualjban, s ami kizárólag abban az esetben volna jó a Marcsikának, ha az a huligán én volnék. Személyesen! Én viszont csak jogállamban erőszakolhatok meg mindenkit (pártállamban véges a potenciám), így azután nem jogállamban (vs. nem egészen jogállamban) is szükség lehet a bűn üldözésére, szükség lehet jogrendszerre, törvénykönyvekre, jogszabályokra, vagyis – értelemszerűen – szükség lehet jogászokra is. Államjogászokra, büntetőjogászokra, polgári, gazdasági, szerzői, munkajogi, családjogi problémákkal, gyámügyekkel, vagy épp alantas tyúkperekkel foglalkozó szakemberekre, szintén a végtelenségig sorolhatnám. Tegyük föl: Vásárhelyi Mária szerelmes lesz belém (melynek igen nagy a valószínűsége!), nos, hogyan válik el jelenlegi férjétől, ha nincs bíró, aki – akár pártállami (mai szóhasználattal élve: nemzeti konzultációs) körülmények közt is – döntene a vagyonmegosztásról, a gyermekek elhelyezéséről stb.? Vagy talán éljünk úgy, mint a vadak, mint azok a szörnyű, madárijesztő hippik?! És csak azért, mert a mocskospiszkos Kádár lecsukatta a papát, illetve mert – újabban – „alaptörvény” van az asztalon alkotmány helyett? Létesítsünk kommunákat, növesszük meg a hajunkat, szedjünk a réten színes virágot? Zenéljünk szitáron? Vonuljunk a természetbe, de legalábbis a konyhakertig, lényegüljünk át (a Marcsival ketten) szexforradalmár retekpárrá, s ne háborúzzunk, hanem szeretkezzünk éjt nappallá téve, mint Charles Manson nyulai? Tőlem… Csinálhatjuk, csak aztán a végén meg ne buktassuk véletlenül az áldott kapitalizmust!

 

Nem szólva arról, hogy például Dornbach Alajos ügyvéd pártállami keretek között (tehát nem emberként) védett a bíróságon olyan ellenzéki aktivistákat (sokszor – horribile dictu – fényes sikerrel), akik a jogállamiság megteremtéséért szervezkedtek a mocskos pártállamisták ellen. Ez is tény.

 

Mármost, ami a legérdekesebb szerintem: nem pusztán arról van szó, hogy az ideális jogállam hiánya nem teszi illegitimmé (még kevésbé értelmetlenné) a reálisan működő jogi szisztémát, a civil (állampolgárok közti) igazságszolgáltatást, hanem viszont az a helyzet – sajnos –, hogy ideális jogállam nem létezik. Egyszerűen nincs. Még optimális sincs. Politikai hagyományok, politikai kultúrák vannak, melyek értelmében például Amerikában az emberek tradicionálisan másként reagálnak például a McCarthy-féle feketelistákra, mint mondjuk Magyarországon például a Rákosi-féle B-listákra, illetve a különféle (egri-bárdossy-csákvári-pataki-féle) Zs-listákra.

Vagyis az a valódi kérdés, hogy mit tekintünk jogállamnak. Már abban az esetben persze, ha Gombár Csaba intellektuálisan legalább megközelíti Vásárhelyi Miklóst, aki viszont, mint tudjuk, a liberálisan jogállamista Vásárhelyi Marcsika jogállamistán okos apukája. Gombár ugyanis így fogalmaz a „szabadságelvűség”, illetve a „közösségelvűség” (mint két alapdoktrína) objektív ellentmondását elemezve: „a civilizált vita kívánalmán túl talán az is felmerülhetne egyszer, hogy a jó élet vagy jog elsődlegességének kérdése hátha nem is jó kérdés. Hátha nem jól kérdezünk, amikor azt kérdezzük, hogy a közösségnek vagy a jognak kell-e előbb létezni. Hasonlóképpen a nagy teológiai meg filozófiai eszünkkel – de még inkább konok hétköznapi előítéleteinkkel – mindig azt kérdezzük, hogy az ember alapvetően jó-e, vagy alapvetően rossz-e. Hátha inkább sokféle. Hátha közösségeink elgondolt jó élete, az a bizonyos közjó csak egyszerre, együtt, egy időben mérlegelhető a jogrend elveivel és törvényeivel. Belátni esetleg, hogy sem a közösségelvűség, sem a szabadságelvűség nem találhat olyan szilárd pontot a történelemben – sem annak intellektuális felfogásában –, amellyel sarkaiból fordíthatná ki ezt a rossznak vett világot.”

 

Gombár Csaba akár Az ember tragédiájára is hivatkozhatna, ti. Madách is arról beszél a drámában (amiről Gombár a Népszabadságban), hogy „a rossznak vett világ” hol a „szabadságelvű” sarkából fordul át a „közösségelvű” sarkába, hol épp ellenkezőleg, majd megint vissza, majd újra és újra, elölről… vagyis: ami konstans a világban, az Ádám végkövetkeztetése: suicidium, József Attilával szólva: a „nemlét”. „Az meglett ember… / ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja / bármikor – ezért őrzi meg”. Madách persze nem akarta, hogy Vásárhelyi Miklósék letiltsák a művét (noha megtették, méghozzá Nagy Imre országlásának idején!), így azután a leleményes szerző (Ádám de facto farkára utalva) lelki-vörös-farokkal látta el szellemes költeményét. Csakhogy. Éva szívet melengető közlése az olyasféle pesszimista, vén fütyiket, mint amilyen jómagam vagyok (már), bizony, kevéssé bírja fölvillanyozni. Ez a helyzet (a duplikált retekkel csak áltatom magam). Vagyis az én József Attila-i szkepszisem közelebb áll Madáchhoz, mint az optimista Gombár Csabához, ám (újabb paradoxon) annál inkább egyetértek Gombárral abban, hogy semminő pőre doktrína nem jelent valódi megoldást. Már maga a dogma nulla (gyakorlatilag), s melyre rázúdul még egy nagy lapáttal, hogy a Vásárhelyi Máriák pökhendiskedése (tömegeket vérig sértő arroganciája) különösen kontraproduktív prédikációnak minősül a „szabadságelvűség” mellett. Vásárhelyi szövege olyan, mint ama híresen liberális pannon Puma magabiztossága: bicskanyitogató. És nekem ezt nyugodtan el lehet hinni, én ugyanis az egyik viszonylag hangos alkotórésze vagyok itt a mindenkori elit-becsusszanásokat garantáló csöndes tömegnek. Eléggé el nem ítélhető módon.