Szűrös a narancskucsmájuk

 

 

aranylövés válasz | 2012.04.20 16:31:35 © (274)

Ez,  amit az öreg fószer  csinál,  ez egy félig szellemi önkielégítés.

Előzmény: hromajalosad (272)

 

Félig. És melyik a másik fele?

Egyébként a fórumozás nem olyan, mint a direkt szex, a fórumozás lényegileg más tevékenység. Aki nem végez „szellemi önkielégítést” (nem élvezi az írást, függetlenül annak céljától, tartalmától stb.), az a másikat sem képes kielégíteni. Szellemileg. Ez a dolog paradoxona. Persze a „szellemi önkielégítés” önmagában még nem garancia, csupán egyik alapföltétele a kielégítésnek. A másik a tehetség, az érzék, a hozzáértés...

A valódi szellemi munkának nem az ember és ember, hanem az ember és a dolog közti „párbeszéd” a meghatározó mozzanata. Az alkotó nem az olvasóval áll lényegi kapcsolatban, hanem a „világegésszel”. Az ember és ember közti párbeszédből hamis ítéletek, míg az ember és a világ (mint dolog) közti kapcsolatból igazságok születnek.

A szellem az igazságot keresi. Emberi társra két okból lehet szükséged: vagy akkor, ha nem találod az igazságot, vagy akkor, ha ráleltél az igazságra.

 

Igy él a gazdag is, szegény is,
igy szenvedünk te is meg én is
s még jó, ha az ember haragja
nem az embert magát harapja,
hanem valaki mást,
dudás a fuvolást,
én téged és engemet te, –
mert mi lenne, mi történhetne,
ha mindig magunkba marna
az értelem iszonyu karma?

 

Igazságkeresés közben csak egyedül lehetsz! Senkire nem számíthatsz, s rád sem számíthat senki. Igazságkeresés közben nyűg a másik ember, kinek szellemét (horribile dictu: személyét) eszközként használod. És már csak azért is, mert az általad föllelt igazságnak éppúgy ki vagy szolgáltatva, mint bárki más.

Akkor lehetsz intellektus, ha nem az igazságtalanság bosszant, hanem az igazság. Az igazságtalanság (igazságosság) szubjektív, relatív, míg az igazság – entellektüel értelme-funkciója szerint – objektív, abszolút.

 

Tehát ezen a fórumon sem a (nem létező) válaszok az érdekesek, hanem épp ellenkezőleg, itt az a puszta tény a végső válasz, hogy nincsenek válaszok. Vagyis nem „vitázni” akarok, nem „nézetet cserélni”, „megismerni mások véleményét” stb., hanem arra vagyok kíváncsi, képes-e bárki cáfolni (nem vitatni, hanem cáfolni!), amit állítok.

Azt állítom, hogy a zsidó-pökhendi falka tagjai intellektuálisan semmivel sem különbek a turul-gőgös horda csahosainál. Például Morvai Krisztina (noha nem írt „40 könyvet”) semmivel sem butább például Heller Ágensnél. Nem is értelmesebb.

 

Rendes magyar arcok. Pró és kontra. Nem pedig csúnya tojásfejek.

 

 

Tegyük a szívünkre a kezünket: nem kuglifej az illető, rengeteg a hajviselete, persze illenék még némi (mintegy makovecznyi, bencsiknyi, kövérnyi) bajusz is hozzá; noha be kell látnom: így is, úgy is nulla az esélyem Vásárhelyi Máriánál. Hogy miért? Elsősorban azért, mert dési Hungár Hendrix mélyen tiszteli a dicső amerikai himnuszt, soha nem készített róla frivol zenei átiratot, sem trombitásat, sem gitárosat, szemben a szintén (de seattle-i) zenésszel, így hát ő bajusz nélkül is rendes magyar arcnak számít. Ez a lényeg! Hogy rendes magyar arcok legyünk, illetve mindegy, csak ne kuglifejek! Például az efféle „csúnya tojásfej”, gondolom, Vásárhelyi Máriának sem tetszik, Ormos Máriának még kevésbé:

 

 

Csúnya. Nagyon csúnya! Ómagyar Mária az efféle, siralmasan újmagyar férfit megvető pillantásra sem méltatja, míg viszont ennen magára kifejezetten büszke. Vásárhelyi Mária például: „Büszkén mondhatom, hogy én vagyok az első ebben az országban, akit lezsidóztak”. Mármint az antiszemiták. 1990-ben. Tudniillik már korábban is „lezsidózták”, csak akkoriban még nem az antiszemiták, hanem ellenkezőleg: a zsidók. Mintegy „pozitíve”, identitásilag. Szerintem pedig pontosan e szerzett identitástudatból fakadó (óhatatlan) büszkeségérzet okán vált később Vásárhelyi Mária az antiszemiták egyik kedvelt céltáblájává (túl az antiszemitizmus alapbornírtságán természetesen). Ez az állításom. Ezt fogom bizonyítani. Nem lélekelemzéssel nyilván (merthogy annak ebben a vonatkozásban semmi értelme, ráadásul nem is vagyok egy Frajd Zsiga), hanem logikailag.

 

Tehát kanyarodjuk vissza a szemes kolleganő kijelentéséhez: „egy kolleganőm egyszer azt mondta nekem, hogy ťte nem veszed észre, hogy aki ér valamit közöttünk, az mind zsidó?Ť Megdöbbentem, nekem ez soha életemben eszembe nem jutott. Nem tudtam, hogy ebben az országban én zsidó vagyok”.

Most viszont megtudta. Kolléganőjének revelációerejű kérdése örökre és visszavonhatatlanul határozta meg Vásárhelyi Mária gondolkodását, mentalitását, identitását, ezen keresztül gyakorlatilag mindent, ami az élethez tartozik. Pedig eredetileg: „Azt hittem, hogy magyar állampolgár vagyok, és a többi az én magánügyem”.

Vásárhelyi Mária ezt jól hitte. Addig, amíg ezt hitte. Utána viszont jókorát tévedett! Hiszen könnyebben lezsidózzák az embert, ha kihívóan büszke a zsidóságára, ha „magyar állampolgárként”, de valami egészen bicskanyitogató pökhendiséggel bornírtozza, analfabétázza le a többi magyar állampolgárt, tulajdonképpen mindenkit, aki nem ért vele egyet. Miként például Vásárhelyi Mária teszi a Mozgó Világban. Az ilyen közszereplőt akkor is lezsidózzák, ha nem zsidó! Ráadásul nemcsak az antiszemita zsidózás zsidózás. A filoszemita zsidózás is az. És ez alól, bizony, Vásárhelyi Mária sem kivétel. Ő sem sajátmagában keresi a probléma megoldásának kulcsát. Igaz, a zsidóságát „magánügynek” vallja, ám egészen hipokrita módon, ugyanis nem azt mondja az újság riporterének, hogy: „az identitásom magánügy, erről nem nyilatkozom”, hanem ellenkezőleg, hosszan és ostobán fecseg a „zsidóságáról”. Családjáról: szüleiről, nagyszüleiről, gyermekeiről. Miközben lesújtó pillantással tekint a világra: „Ha ilyen a világ és le vagyok zsidózva, ami ellen nem tiltakozom [vagyishogy Vásárhelyi szerint a „lezsidózás” nem vezet szükségképpen népirtáshoz, egyébként nyilván tiltakozna ellene], akkor – mivel keveset tudok erről a kultúráról –, tartozom annyival a nagyszüleimnek és a családomnak, hogy a gyermekeim ne így nőjenek fel, és tudás birtokában döntsenek a saját identitásukról. Úgy döntöttünk, hogy a Lauder-iskolában tanuljanak, mert az zsidó és világi iskola. Ők már szabadon választhatják meg az identitásukat”.

 

Kezdjük a legbotrányosabb két mondattal: „Úgy döntöttünk, hogy a Lauder-iskolában tanuljanak, mert az zsidó és világi iskola. Ők már szabadon választhatják meg az identitásukat”.

 

Vásárhelyi Mária „úgy dönt”, hogy a világi zsidóság irányába kötelezi gyermekei „identitását”. Miközben liberálisnak és elitértelmiséginek képzeli magát.

 

Alig múlt tíz éves a fiam, amikor úgy határoztunk, gimnáziumba küldjük. „Mit szeretsz a legjobban, gyermekem, minő hajlam, szellemi érdeklődés alakult ki benned életed első tíz esztendejének folyamán?” – kérdeztem a fiamtól (én ti. így beszélek a gyerekkel, általában bővített mondatokban fogalmazok). „Leginkább kézizni [kézilabdázni] meg legózni szeretek” – válaszolta a gyermek, ő persze valamivel tömörebben, lényegre törőbben. Rendben van, mondtam magamban, így már minden világos.

„Na, akkor most mi legyen?” – kérdeztem a nejemtől szellemesen, ugyanis én vagyok az ész a családban. „A Radnótiba visszük” – közölte a feleségem, aki egyébként már mindent eldöntött, mégpedig azon az alapon, hogy külön kérdezősködés nélkül is tudta, mi érdekli a gyereket, mihez van adottsága stb., „a Radnótiban matekból és fizikából erősek”.

És oda is vittük (csak próbáltam volna ellenkezni), vagyis messze nem volt kérdés számunkra, hogy a Radnóti identitásilag milyen hely, egyébként „tradicionálisan zsidóiskola”, csakhogy bennünket ez egyáltalán nem vonzott, és nem is zavart. Gulyás János például nemzetközileg ismert fizikatanár (posztmodern Öveges professzor), ez a döntő szempont. Na most, a felvételi vizsgán – esküszöm, így történt! – Gulyás tanár úr kiborított a gyerek elé egy szakajtó legó-kockát, s ezt mondotta férfiasan nyájas intonációval: állíts össze ezekből valamit, kisfiú! Mire a fiam épített az elemekből valamit (nem tudom, mit, ti. a szülőknek a folyósón kellett gubbasztaniuk, ámde el tudom képzelni!), végül a Gulyás (állítólag) ezt mondta: gyakorlatilag föl vagy véve, kisfiú.

Összenéztünk a feleségemmel, látta rajtam, hogy már megint neki lett igaza. És persze azt is, hogy innentől kezdve én veszem a kezembe a gyerek értelmiségivé nevelését, s ami a következőképpen történt: minden áldott nap megkérdeztem: „na, mi volt az iskolában, mit mondtak a tanárok, a haverok, az osztálytársak, meséld el apádnak!”. És a gyermek híven elmesélte. Én pedig elmeséltem épp az ellenkezőjét mindannak, amit az iskolában hallott. Majd legközelebb az ellenkezőnek is az ellenkezőjét. A nejem becsületére legyen mondva: noha, cirka két-három esetben, igencsak marokra fogta a pecsenyesütő villát, főként pedig azért, hogy belém vágja, úgy nagyjából tövig, ám soha nem tette meg (Vásárhelyi Mária mostani bánatára), vagyis én pontosan úgy neveltem a fiam, ahogyan én akartam. Hogyan akartam konkrétan? Mindenkivel szembe helyezkedve. Tény ugyanakkor, hogy a Radnóti Gimnáziumban ebből soha nem volt konfliktus. Sőt a gyereket szerették is, engem persze utáltak, ami nem lepett meg (engem voltaképpen mindenki gyűlöl), de konfliktus, összezördülés nem volt. Soha! Pedig – állítólag – nem egyszer elhangzott az órán: „az apámnak erről merőben más az álláspontja”.

 

A feleségem svábul (kis híján németül) beszél, én már tótul se nagyon (tágyeme na kergát…), míg a gyereknek ezt mondtuk (két öröklött nyelvi identitását összeszorozva), ha jót akarsz magadnak, mindenekelőtt tanuljon meg angolul. S ha zenélni is akarsz, tanulj görögül is. Azt viszont soha nem mondtuk, hogy olvasson Arany Jánost, József Attilát (magyarul), hallgasson Bartókot (szintén), ennek ti. semmi értelme. Az ilyesmire vagy ráérez a gyerek (kedves szüleinek közelében élve), vagy nem. Theodorakiszra, Dalaraszra például már kamaszként tökéletesen rárezonált.

 

Nézzük még egyszer Vásárhelyi kijelentését: „tartozom annyival a nagyszüleimnek és a családomnak, hogy a gyermekeim ne így nőjenek fel”.

Míg én „ennyivel” nem a nagyszüleimnek, nem a családomnak „tartoztam”, hanem a gyerekemnek. Illetve magamnak. A nejem szintén. Nekem. És persze magának is. Én pedig a nejemnek. És akkor itt slussz, véget is ér a kollektíva.

Vásárhelyi Mária „tudás”-ról beszél, szerinte a gyermekek „tudás birtokában döntsenek a saját identitásukról. Úgy döntöttünk, hogy a Lauder-iskolában tanuljanak”.

Én viszont azon „tudás” közlését, amelyről Vásárhelyi beszél, senkinek nem engedem át! Még Klauder elvtársnak sem! Egyedül a feleségemnek, ő pedig nekem engedi át, kiváló érzékkel, mondván: az anya dolga a családban a minden föltétel nélküli szeretés, míg a fater csak küszködjék „keményebb” (világnézeti, ideológiai, erkölcsi) problémákkal (egyébként nagyjából ezért alacsonyabb a férfiak átlagéletkora).

Az értelmiségit nem az iskolában beszerezhető tudás, még kevésbé a hitelvű ismerethalmaz teszi valódi entellektüellé, hanem a kételkedés képessége, a „l’art pour l’art” diszkusszióra való hajlam. Aki például „halk szavú, kedves Vásárhelyi Mária”, vagyis akit általában szeretnek, eleve nem lehet értelmiségi. Akit mindenki szeret, az senki. Ami persze nem azt jelenti, hogy a senkiket nem lehet utálni. Mindenkit lehet utálni, csak akarni kell!

 

Ráadásul nem lehet mindenki tökéletes (csak én, én viszont nagyon), ám még így is marad a kérdés, miféle liberális elitértelmiségi beszéd például ez: „Úgy döntöttünk, hogy a Lauder-iskolában tanuljanak, mert az zsidó és világi iskola. Ők már szabadon választhatják meg az identitásukat”?

 

Hol itt a konzekvencia? Tessék elhinni: ez nem a liberalizmus, hanem a tipikus jobbágymentalitás megnyilvánulása! Hogyan választhatnának a gyerekek szabadon, ha így is, úgy is zsidókká kell válniuk (már amennyiben ez a liberálisan elitértelmiségi szülőkön múlik)?

Továbbá: a vallás nem identitás, hanem világnézet kérdése. Mármost egy mindenkit lebornírtozó, leanalfabétázó szociológus-elitértelmiséginek igencsak illenék tudni, mi a különbség a „világnézet”, illetve az „identitás” fogalmak között. Különösen illenék tudni ezt a tudásra, műveltségre szintén rátarti Szombat hasábjain. Vesd össze: „a műveletségbe még nem halt bele senki” (Ungvári professzor). Jó, akkor tessenek nyugodtan művelődni, s annak révén differenciálni, akár nüansznyi jelentéseltérések között is! Már, ha szabad maximalistáknak lennünk a fénylő értelmiségi elittel szemben…

 

Míg Vásárhelyi Mária dolgozni kezdett – művelődés helyett ugyebár, ti. a munka, ugyebár, nem része a kultúrának. A művelődés, a kulturálódás az agyatlan olvasással azonos. Ugyebár. „Amikor elkezdtem dolgozni a Tömegkommunikációs Kutatóközpontban, egy kolleganőm egyszer azt mondta nekem, hogy ťte nem veszed észre, hogy aki ér valamit közöttünk, az mind zsidó?Ť Megdöbbentem, nekem ez soha életemben eszembe nem jutott”.

 

Addig. Ám onnantól aztán…

 

Tehát még egyszer: megítélésem szerint ez volt a sorsfordító közlés Vásárhelyi Mária mentalitásának, gondolkodásmódjának átalakulásában: „aki ér valamit, az mind zsidó?”.

 

Mert általában is ennyin múlik a dolog. Nem a „művelődésen”. Az efféle eszmei-lelki kohézió fölismerése révén válik valaki büszke, de legalábbis büszkélkedő „elitértelmiségivé”. Igaz, nem tudja (nem mindig jut eszébe), hogy mi a különbség az „identitás” és a „világnézet” között, ámde ő zsidó. Márpedig a zsidó köztudottan többet ér, mint a nem zsidó: „ťnem veszed észre, hogy aki ér valamit közöttünk, az mind zsidó?Ť Megdöbbentem, nekem ez soha életemben eszembe nem jutott”.

 

Elhiszem. Vásárhelyi akkor őszintén megdöbbent. Sőt, biztos vagyok benne: Vásárhelyi ma sem tudja, hogy ő valójában mégiscsak zsidóként tartja magát számon, valójában zsidóként tekinti magát elitértelmiséginek. Azt ugyanis tudja (tudnia kell), hogy nincs oly szellemi, még kevésbé intellektuális teljesítménye, mely őt entellektüellé emelné (minden mondata úgy elhibázott, ahogyan van), mégis mindegyre elitértelmiségiként, sőt olykor durván kritikus, „nádpálcás”, erkölcsi, szellemi körmösöket osztogató pedellusként jelenik meg a közéletben. Mondom, mindez freudilag van így (az egykori kolléganő „kérdésének” fatális hatása alatt), szemben például Heller Ágnessel, aki bornírtan beképzelt „szellemi, erkölcsi magasabbrendűségét” genetikai származásának, „misztikus hazájának” tulajdonítja.

Természetesen nem akarom sértegetni Vásárhelyi Máriát, ám sajnos ki kell mondanunk: semmivel sem értelmesebb Heller Ágnesnél. „Csupán” tisztességesebb. Alig akad nála becsületesebb közszereplő, ha egyáltalán. És szerintem ennyi is bőven elég ahhoz, hogy kedveljük őt. Sőt szeretni is lehet. Mint embert. És mint nőt természetesen, ámde nem ilyen hőségben, gyerekek! Májusi kánikulában kényelmetlen viselet a Hendrix-paróka, még a hűtött változat is túl meleg. Egyelőre tehát maradjunk ennyiben!

Amúgy pedig tiszta szerencse, hogy nem Hankiss Ágnes szerető kegyeit keresem, akkor ti. télen-nyáron így kéne kinéznem:

 

 

Míg ezt a klasszikusan tiborci (rendes-magyar) arcot Ormos professzorasszonynak kommendálhatná egy rendes-magyar-dolgozó-szocialista-munkás eszmei-szédelgés-közvetítő-téjékoztató iroda:

 

 

Ne legyen félreértés, mindezzel nem azt akarom mondani, hogy ma nem lehet eminens demokrata az, aki egykor tagja volt az állampárt legfölső testületeinek (egyébként Ormos Mária ama kárhozott „kuglifej” terrorisztikus szervezetében a párt utolsó leheletéig kitartott), csupán azt mondom, ettől még nem kéne föltétlenül magyararcozni a tévében. Minek? Így szűrösebbnek érzi magát a történész? Pirospozsgaysabbnak véli rendes arcán a vastag hámfelületet? Még a kövérnél is Kövérebbnek a narancsbőrt? Vagy hogyan van ez?

Föl nem foghatom, mért nem elégszik meg egy akadémikus történész azzal, hogy ő akadémikus történész, miért nem arról beszél a nyilvánosság előtt, amihez ért… például, hogy mi történt, hol történt, mikor történt stb. Miért nem ilyesmivel foglalkozik a történész?

 

Erre válaszoljon valaki!