Lázár feltámasztása és a túlvilág (Bangha Béla)

 

     Az evangélium szerint Jézus újra feltámasztotta Lázárt, aki már negyednapja feküdt a sírban. Csodálatos dolog, hogy Lázár, aki négy napot töltött a túlvilágon, nem beszélt a túlvilágról semmit. Pedig hány hitetlent győzött volna meg ezzel. És bizony, ha csak egy negyedórára is átnéznék a túlvilágra, ugyancsak leadnám, mi mindent láttam ott.

 

     De így az jut az embernek az eszébe, hogy hogyan lehetne túlvilág, ha még azok sem beszélnek róla, akik onnan visszajöttek?

 

     Mindenekelőtt egy ellenkérdés: honnan tudja az, aki ezt kérdezi, hogy Lázár nem beszélt arról, amit a túlvilágon látott? Ugyebár, ezt sem tudjuk, mert erről az evangélium véletlenül nem beszél. Az ellenvetés tehát már e ponton megdől. Lehetséges, hogy Lázár csakugyan beszélt a túlvilágról s ez esetben kétségtelenül ugyanazt mondta róla, mint Jézus. De mi koncedáljuk és valószínűnek is tartjuk, hogy Lázár csakugyan nem beszélt a túlvilágról. Még pedig azon egyszerű okból, mert bár meghalt, rá nézve ez az ő első halála még nem jelentette az élet végét s így az ítéletet sem, azaz Lázár a túlvilági életét a sírban töltött idő alatt még nem kezdte meg.

 

     A halál ugyanis minálunk kettőt jelent: 1. a léleknek elválását a testtől és 2. a túlvilágba lépést, azaz az ítéletet és az örök élet megkezdését. Lázárnál, minthogy Isten fel akarta támasztani, ezúttal nyilván csak az első következett be: a lélek elválása a testtől; a másik nem. S minthogy így Lázár lelke, bár elvált a testtől, a túlvilágot nem látta, természetes, hogy nem is beszélt arról a túlvilágról, amelyben nem volt.

 

     Már most csak azt kérdhetné még egy erősen spekulatív elme: hol volt hát akkor, milyen életet élt a testtől elvált lélek, ha sem a testben nem volt, sem a túlvilágon? Feleletünk őszintén ez: nem tudjuk; de annyit tudunk, hogy semmi esetre sincs benne lehetetlenség, hogy egy lélek, bár a testtől elvált, mégis itt legyen a földön, ha ugyan a szellemi léleknek szüksége van helyre, hollétre, hogy létezhessék. Esetleg álomszerű, öntudatlan állapotban, működésének felfüggesztésében telt el rá nézve az az idő, míg újra mint életelv egyesült a testtel. Mi volna ebben lehetetlen?

 

     Azt azonban sehogysem írjuk alá, hogy Lázárnak vagy bármely halottnak visszatérése a túlvilágból valami különösebb előnyére vagy megerősítésére válnék a túlvilágba vetett hitnek. Nem. Jézus oly világosan beszélt a túlvilági, örök életről s oly hatalmas bizonyítékokat nyújtott szavainak igazsága mellett, hogy ahhoz képest egy halott tanúskodása elenyésző csekélység volna; s mégis: hányan hunyják be szemüket Jézus tanúsága előtt? Hányan kételkednek mégis s tagadnak tovább, pusztán gondolkodáshiányból, vagy mert könnyelmű életüket nem akarják a túlvilág által zavartatni?

 

     A feltámadt halottat is bizonyosan fantómnak, szuggesztiónak, hallucinációnak neveznék s nem is volna csoda, egy feltámadt halott mellett semmi körülmény közt sem hadakoznék az objektív bizonyosság ismérveinek olyan roppant tömege, mint Jézus kijelentései mellett. Maga Jézus utal erre, mikor a dúsgazdagról és a koldusról szóló példabeszéde végén Ábrahámmal elutasíttatja a dúsgazdagnak azon kérelmét, hogy Lázárt az ő testvéreihez küldje, „tanúságot tenni azoknak, hogy ne jussanak ők is e kínok helyére”. Jézus erre Ábrahámmal ezt a feleletet adatja: „Van Mózesük és vannak prófétáik, hallgassák azokat”. Amaz pedig monda: „Nem úgy, atyám, Ábrahám! Hanem ha valaki a holtak közül megy hozzájuk, bűnbánatot tartanak. Felelé pedig neki: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, még ha valaki a halottak közül feltámad, annak sem fognak hinni” (Lk 16,31).

 

Forrás