Akkor megpróbálom :)

 

OFF: Azt hiszem, a szenvedéssel kapcsolatos igék boncolgatásába itt nem lenne szerencsés belemerülni, persze érdekes kérdés, de biztos tele van vele a valfil. Valóban homályosan látunk. Azt hiszem, az a tény, hogy sokan tönkremennek a szenvedéstől, óvatossá kell(ene), hogy tegyen minket. Nehogy úgy járjunk, mint Jób barátai, akik Isten védelmére akartak kelni, ezért vádolni kezdték a szenvedőt. Azt hiszem, ez az egyik leggyakoribb csapda, amibe mi keresztények szeretünk belesétálni, a hittételekre alapozott irgalmatlanság. Ezt nehogy magadra vedd, csak elgondolkodtam a témán.

A másik gondolatom az, hogy a "végleg" szavadnak nagy jelentősége van. Valóban a halálé az utolsó szó? Én meg vagyok győződve róla, hogy nem. Hiszek a másvilágon letörölt könnyekben.

 

Van a szenvedésnek egy fajtája, ami szerintem a halál lényegi szenvedése, az Istentől elválasztottság reménytelensége és magánya. A valódi elválasztottságról azt szokták mondani a teológusok, hogy egyedül Jézus élte át, és épp ezért nekünk sohasem kell megtapasztalnunk, mert ez a kárhozat lényege. De van egy enyhébb foka is, amikor nem vagyunk elválasztva Istentől, épp csak nem ismerjük Atyánkként, nem tudunk bízni benne. Ezt a kozmikus árvaságot érzem minden szenvedés mélyén.

 

ON: Ezzel kapcsolatban jutott eszembe az apacs Cochise híres beszéde, amiből szeretnék idézni.

 

"…Isten nem olyannak teremtett minket, mint benneteket. Úgy születtünk mi, mint az állatok, száraz fű között, alomban, nem ágyban, miként ti. Ezért hasonlatos életünk is az állatokéhoz, ezért kóborlunk éjszakánként, ezért kell rabolnunk és ölnünk. … Vannak indiánok, akik rabolnak és ölnek. Nincs hatalmam fölöttük. Ha lenne, nem tennék. Harcosaimat megölték Sonorában. Idejöttem, mert Isten ezt parancsolta nekem. Így szólt hozzám: békében élni jó – és idejöttem. Jártam a világot a felhőkkel és a levegővel, amikor Isten megszólalt gondolataimban, mondván, jöjjek el ide és kössek békét mindenekkel. Azt mondta, a világ valamennyiünké. Így van-e? ... Nyíltan kell szólanod hozzánk, hogy szavad úgy hatoljon a szívünkbe, mint a Nap fénye. Mondd meg nekem, ha a Szűz Mária bejárta az egész földet, hogyan lehetséges az, hogy sohasem lépett be az apacsok kunyhóiba? Miért nem láttuk, miért nem hallottuk őt soha? Nincs apám, nincs anyám, egyedül vagyok a világon. Senki nem törődik Cochise-zal, ezért nincs kedvem élni, ezért akarnám, hogy a sziklák rám omoljanak és betemessenek. Ha lenne apám és anyám, mint neked, náluk lennék és ők nálam."

 

Cochise hatvan év körüli öregember volt ekkor. A Szűz Máriával kapcsolatos kérdés egyértelművé teszi számomra, hogy Cochise itt nem a saját apjáról és anyjáról beszél, hanem a spanyoloktól megismert kereszténységre utal. És valóban, az apacs isten, Uszen nem volt "atya", abban az értelemben, ahogy Jézus megmutatta számunkra az Örökkévalót. Uszen gondoskodott a népről, de az egyének gondjaival nem foglalkozott. 

Én azt hiszem, a szenvedésben az tarthat meg, ha ismerem Istent, mint Atyámat. És hiszem, hogy végül nem csap be.

 

Mellesleg ez a megismertetés lehet az egyetlen dolog, ami legitimálhatja a missziót. Szerintem.