Boda Edit: Két zsoltár és egy varázsének az anyanyelvről
/részlet/

1. Zsoltár

Nem jött hegyről,
dombról,
sem a csillagokból,
sem a lenyugvó nap
aranykosarából,
sem a holdanyónak
csillámszőtteséből,
fűzfavessző fényes,
ezüst leveléből,
csak jött szülőanyám
pusztai lelkéből,
csak jött szülőapám
mesélt meséiből,
igéből testté lett
ismeretlen szélből,
szarvasok között nőtt
Krisztus tenyeréből.

Szerteolvasztottam
szóostyám a számban,
véremig elhatolt,
kisarjadt a szárnyam.
Fű-fa mellémzöldült,
a madár hozzám ült,
s megértettem nyelvét
a kérges utaknak.

Ebben a világban
asztalt terít nékem,
énekelt szavak közt
elfeledem vétkem,
gránátalma törzsből
építi elszántan
nevető keresztem.
Nevető keresztem?
Vagy talán a bölcsőm?
Égbeli tutajom
szárnyait a felhőn?

Álmaim varkocsát
a kezében tartja,
lebukom, fölcibál
örökké a karja,
tiszta vizű égben
fürdeti a testem,
hintajában ülök,
angyalait lesem.

Anyáimnak nyelve,
apáimnak nyelve,
szakadtas ruhájú
idők fejedelme,
az évek hálóján
áthulló fénycsóva,
mindent beborító
kétágú diófa!

Nem jöttél a hegyről,
sem a csillagokból,
sem a lenyugvó nap
aranykosarából,
sem a holdanyónak
csillámszőtteséből,
fűzfavessző fényes,
ezüst leveléből,
csak jöttél anyámnak
pusztai lelkéből,
csak jöttél apámnak
mesélt meséiből,
igéből testté lett
ismeretlen szélből,
szarvasok között nőtt
Krisztus tenyeréből.