6. rész

Azon az éjszakán, a tönkrement lugas melletti nyílt téren hatalmas tüzet gyújtottak és hálaadó istentiszteletet tartottak. Bizonyságtételek követték egymást, azon az egyszerű, őszinte, szívhez szóló módon, ami oly természetes a keresztény indiánok számára. Legutolsónak aztán, elcsukló hangon, könnyekkel a szemében, Matzan kezdett beszélni.

„Bűnt követtem el. Önző és kicsinyes voltam. Amikor a nyárfák alatt ültem, először arra gondoltam, hogy a szívem a földre került. De amikor láttam Naiche főnököt, Wantant, és a harcosokat mind, futni a veszélybe, ahogy önmagukkal nem gondolva mentették a mi templomunkat, megértettem, hogy milyen gonosz voltam. Mi mind testvérek vagyunk. Alázatosan bocsánatot kérek mindenkitől, akit éles nyelvemmel megsebeztem. Az én bolond gondolataim olyanok, akár a kígyó levetett bőre, elhagytam őket, és többé nem térek vissza hozzájuk.”

Ekkor az egyik misszionárius - kihasználva a lélektani pillanatot - indítványozta, hogy mindenki adja át a templom számára gyűjtött adományát a kajováknak. Az indiánok vidáman sereglettek előre - ponkák, apacsok, komancsok, jútok, kaddók - vagyis mindannyian. Naiche büszkén fektette a gyöngyös erszényt az asztalra. Wantan pedig emelte a licitet a harminckilenc dollárt tartalmazó tárcával.

Így történt, hogy Matzan szíve és hitbeli álláspontja egyszerre tört össze.