Hervay Gizella: Vízió három tételben

I

Fehéren felszállnak a falak,
ránkhull a kék s a fekete ég;
ágyunkra, asztalunkra
csillagok telepednek.
Csak ilyenkor beszélek veled,
csak ilyenkor hallom hangodat,
csak ilyenkor hallom meg halk szavadat,
mert nem élhetünk már a falak között
s a csillagok alatt.

Ránk hull az ég,
felszállnak a falak,
mint bolygók keringenek
a szavak szívünk körül.

II

Most néhány ezer ember azt gondolja, amit én;
a tengert nézi,
virágot morzsol el a tenyerén,
ruhát mos - arcom súrolja a száradó ruha -,
esztergapad fölé hajol -
belémhasít a kés: gondolata.

Olyan bizonyos bennem a vágy,
mint mindnyájunk felett ez az éjszaka.

III

Kezem nyújtottam könnyedén neked -
kezet nyújtottam, öt világrész
nyújtotta kezét velem,
kétmilliárd kézfogáson át
szívembe szállt az értelem.
Apáink, múltunk, csillagaink
e végtelen kézfogásban elkeverednek,
s a mindenségbe öltözötten
állok szemben veled.

A mindenségbe öltözötten,
meztelen szívvel állok szemben veled.

(1962)