Kedves Olvtársak!

 

Egy rövid írásommal szeretnék mindenkinek kellemes/boldog/áldott ünnepet kívánni. Nem ma írtam, egy régi blogbejegyzésem, de ma újra át tudtam érezni.

 

 

 

Mostanában sokat járok a meszkalero temető honlapján. Csak klikkelek egyet, és máris láthatom a fényképeket a sírokról, a rozsdás vaskereszteket csakúgy, mint a művészien faragott köveket. Minden névnek történelme van itt, és sokukét ismerem már. Itt nyugszik öreg Chatto, akinek a nevét talán mindenki ismeri, és George Noche, akiről már meséltem. És a többiek: Jasper Kanseah, Stephen Kyzha, Duncan Balatchu, akiket Naiche a levelében Krisztus követőiként említ. Itt pihen Jane és Amelia Naiche, Uncas Noches, a Toclanny család, a Sombrerók, és még sok jól ismert nevet olvasok a köveken. Nem zavar a távolság. A lélek szabad.

 

Szöcskék és bogáncsok közt járok a napsütésben. Tudom, hogy kemények és hosszúak voltak itt a telek, a korai hó legtöbbször tönkretette a termést, a nedves fából összetákolt deszkaházak pedig nem tartották a meleget. De most süt a nap. Átvilágít a szomorúságon. "Nagyok az Úr tettei, kikutathatják, akiknek kedvük telik benne." Így indultam el, és elmondhatom, hogy nem csalódtam. Csak épp elfáradtam egy kicsit. Jó most így leülni egy sír mellé, hallgatni a nyári csendet. Magot pergetnek a füvek, valahol a fák közt egy ijedt madár kiabál, de messze van, rémülete belesimul az időtlen ragyogás nyugalmába. Nem beszélek a halottakhoz, tudom, hogy már nincsenek itt. Ahogy az Írás mondja, életük olyan volt, mint a lélegzet, egy kis ideig látszott, aztán eltűnt. Csak néhány szó, néhány kép őrzi valóságukat - az ítéletnapig.  Mégis jó itt járni az öreg sírok közt. Milyen különös, milyen abszurd, hogy éppen ez a temető az, ahol a legtöbb halottat ismerem, tudom, melyikük veszett össze egy régi  karácsonyon a feleségével... Szinte szégyenkezem. Szabad-e vajon beszélnem róluk, reményeikről és csalódásaikról, az éhségről és a megalázottságról,  az egész szomorú történetről, ami nem tud ma sem véget érni?

 

A szívemben tudom, hogy igen. Sok mindent el kellene mondanom. De  csak halkan lenne szabad, ahogy a fenyők illata mond valamit a forgalomtól ingerült városlakóknak, egyenként szólva a szívükhöz.

 

Kiki meglássa, mit épít Krisztus fundamentumára... Egyszer azt mondta valaki, talicskával csak a szalmát hordjuk fel, az aranyport inkább mókusszőr ecsettel... Bárcsak meg tudnám tenni, bárcsak eljönnének  hozzám  a valódi szavak, az a szelíd beszéd, ami "megtöri a csontot." Az ilyen szavak mindennél egyszerűbbek, mint annak a részegen stoppoló ismeretlen apacs fiúnak a szavai, akit  egy baptista lelkész vett fel néhány éve: "Nekünk nem az evangéliumra van szükségünk. Mi ismerjük az evangéliumot. Amire nekünk szükségünk van, az a ti szeretetetek."

Nem tudom, valaha megadatik-e nekem az egyszerű szó, de remélem. Most még minden túl bonyolult. Most még csak kószál a gondolatom egyedül egy távoli temetőben, ahogy gyermekkorom végtelennek tűnő délutánjain lestem a madarakat, csak sejtve, hogy valójában az életre várok. Így ölelt át, fogadott be akkor is a világ. A nádas megmutatta a kincseit, a rejtett fészkeket,  a piros fejű csibéket, és én tudtam, hogy ezt soha ki nem tudnám érdemelni, de elfelejteni sem fogom soha. Yah-ikh-te: ők már nincsenek itt. És valami mégis megérint, talán soha el nem enyésző imáik lengenek körül, azok kulcsolják össze az ujjaimat, vezetik a tekintetem  végig a beszélő köveken. "Az Úr az én pásztorom" - mondja a kő Jasper Kanseah Jr. helyett. "Asleep in Jesus" - meséli Jane Naiche köve, zsoltárokat és Pál római levelét idézi George Tso síremléke. És igen, én is azt hiszem, találkozunk majd a Mennyben, kedves Pierre Sonny Shield.

 

Azt mondják, félünk élni, félünk meghalni, ezért szeretnénk hinni ebben. Az élet mindjárt elmúlik, a halált pedig minden este gyakoroljuk, mitől félünk hát? Lehunyom a szemem, de az ég, a nap, a kék-arany nyári láng átsüt a szemhéjamon, és talán most először jut el valóban a szívemig a második korinthusi levél üzenete: vágyunk felvenni mennyei lényünket, vágyunk kiteljesedni. "Hogy ami halandó, elnyelje azt az élet."   Az élet.