Sziasztok!

 

Köszönöm, Valerya, de annyira nem vagyok büszke magamra, mivel ebből a kapcsolatból nekem 3 évvel ezelőtt kellett volna nagyjából kilépnem! Nem tettem, hát megkaptam a büntetésem, a betegséget. Most már azt hiszem, az életem volt a tét ( nem viccelek, az expárom előző felesége 37 évesen halt meg, váratlanul, de így utólag sejtem, mibe halhatott bele:( )...szóval már nem volt más választásom, lépnem kellett, sőt, ugranom! Szerencsére kaptam hozzá segítséget sokféle formában, pl. most éreztem úgy, hogy az Úr szólított....ne tudd meg, milyen kalandos úton jutottam el a református lelkészhez, én menni sem akartam, majdhogynem úgy toltak az orra elé, már nem volt erőm tiltakozni. Aki meg leszervezte a találkozót, úgy gondolta, erre van szükségem. Igaza volt.

 

Én is pereltem eleget Istennel, hiszen tőlem is sok mindent elvett...aztán ahogy kicsit jobban belegondoltam, valahol, teljesen máshol meg adott nekem mást, csak nehéz néha összekötni az okot az okozattal, meg a „tartozik-követel” oldalt.

A halál pedig sajnos az élet része, én ezt igyekszem elfogadni, de nem könnyű, az tény!

 

 

Igen, tipetupa, én is azt látom, hogy elrontani sokkal könnyebb, gyorsabb, egyszerűbb a működést, mint utána helyrehozni.

Egyelőre nekem is maradt a meló, de muszáj lesz szabadulni onnan, mert nekem egészen más tevékenységre van már szükségem. Ez az irodai ücsörgés elment 20-on, 30-onévesen, de most, 40-esen valami mozgékonyabb, tevékenyebb, értelmesebb és kötetlenebbre van igényem, és hát nem csak az agyamnak, de a testemnek is. Ezzel a csigolyakopással meg gerincferdüléssel és csontritkulással a napi 7-8 órás ücsörgés nem okés, ahogy a szememnek sem hiányzik a napi 7-8 óra számítógépezés egy sötét lyukban.

De ezt pl. én is nehezen vettem és veszem tudomásul. Ráadásul ugye nem könnyű állást, profilt váltani.

Mert hiába adom be a jelentkezésem a virágboltba, hogy én akkor most szívesebben kötögetnék virágcsokrokat, ha egyszer felsőfokú végzettségem van, nyelvtudásom....túlképzett vagyok és félnek, hogy sok fizut akarok, meg hamar lelépek....annyira rugalmatlanok vagyunk mi, emberek, hogy döbbenet!

De én azért agyalok még, valahol lennie kell egy kis ajtócskának, ami nekem nyílik.

Te még jársz a gyülekezetbe tipetupa? Az sem segít?