Sztálintól Augsburgig

 

 

Eörsi István: „1953 januárjában a Szabad Nép verset rendelt tőlem Lenin halálának huszonkilencedik évfordulójára. Kellő pironkodással ide idézem az utolsó szakaszt:

 

Vigasztalan kín az apa halála,

ha sejti, szét fog züllni a család;

ő úgy halt meg, hogy tudta jól,

        családja,

a dolgozó nép megőrzi magát.

Gondjára bízta ifjabb testvérének,

hogy így gyarapodjon az ivadék! –

Kik visszanéznek rá, előre néznek,

szűz csúcsra hág, ki lábnyomába lép.”

 

Megítélésem szerint a megfejtés kulcsát a „kellő pironkodás” szóösszetételben találjuk. Eörsi maga sem tudja, miért pironkodik, illetve tudja: azért pironkodik, merthogy pironkodni muszáj. Nem nötig (szükséges, elengedhetetlen), még csak nem is gebührend (illő, kellő, illendő), s nyilván nem sollen, hanem: müssen. Zwanghaft. Erwartungsstruktur. Én Eörsinél nem belső kényszert, hanem behódolást látok. Heinei hűbéri Huldigung. Már, hogy ez éppen Eörsit nem jellemzi? Vásárhelyi Mária: „Nem csodálom, hogy gyűlölték azt, aki egy szál egyedül állva több figyelmet tudott kivívni, mint ők a mögöttük álló teljes hatalmi gépezettel”.

Az embernek nem normális állapota az egyedülség (s ami egyébként nem azonos a magánnyal!), az ember általában nem szereti, ha „egy szál egyedül áll” például ott, ahol éppen a társadalom, a közösség van eszmeisége fókuszában, miközben furcsa (némelyek számára kifejezetten tragikus paradoxon), hogy: a legeltökéltebb kommunisták a legtudatosabb egyedül-lévők. Ilyen pl. Marx (Engels nem annyira), ilyen volt József Attila, Ladányi Mihály és hát (Vásárhelyi tanúsága szerint) Eörsi István is. Az egyedül levés nem magány. De nem is remeteség. Hanem valami olyas tudati állapot, amely egyszerre jelzi a hiányt, s nyújt teljes kiegyensúlyozottságot. Az ember eredendően nem toportyán (sőt eredendően a farkas sem az), ugyanakkor nem tiltakozik, nem küzd a „kivertség” ellen, pontosan tudja:

 

Le vagyok győzve, (győzelem ha van)

de nincs, akinek megadjam magam.

Úgy leszakadtam minden más világról,

ahogyan lehull a gyümölcs az ágról.

 

Szurkálnak, óvnak tudós orvosok,

irnak is nékem, én hát olvasok.

S „dolgozom”, imhol e papírhalom –

a működésben van a nyugalom.

 

Én állat volnék és szégyentelen,

nélkületek, kik játszotok velem –

Köztetek lettem bolond, én a véges.

Ember vagyok, így vagyok nevetséges.

 

Vagyis az ember-mivolt elől nincs menekvés. Erre utalnak József Attila ismert szavai:

 

Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,

Lapulj a források tiszta fenekére,

Símulj az üveglapba,

Rejtőzz a gyémántok fénye mögé,

Kövek alatt a bogarak közé,

Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,

Te szegény, szegény.

Friss záporokkal szivárogj a földbe –

Hiába fürösztöd önmagadban,

Csak másban moshatod meg arcodat.

Légy egy fűszálon a pici él

S nagyobb leszel a világ tengelyénél.

 

Itt nem szimpla szentenciáról van szó, hanem helyzetleírásról. Kényszer-helyzet konstatálásáról: sajnos „csak másban moshatod meg arcodat”.

Teljesen világos. A szokványtörekvés: nagyobbnak, többnek, győztesebbnek, diadalmasabbnak… lenni (de minimum látszani) mindenkinél. A Tűzszekerekben „Eric – az elszánt skót misszionárius – Isten dicsőségéért fut. Harold – egy gazdag zsidó család fia – azért fut, hogy győzelmeivel bebizonyítsa jogos helyét a cambridge-i társadalomban”. Illetve azért, hogy „legyőzze” Ericet, a csodált „isteni tehetséget”. Míg viszont az „isteni tehetségnek” efféle igyekvésre, méretőzésre nincs szüksége, ő – értelemszerűen – „Isten dicsőségért” fut, s éppen ezért mondhatja költőként – újabb paradoxon –, hogy akkor leszel nagyobb a világ tengelyénél (amely mint tudjuk, gyémántból kovácsoltatott meggörbíthetetlenné), ha képes vagy olyanná válni (s nemcsak születni), mint a fűszálon a pici él, s amelynél, finomabb, érzékenyebb, hajlékonyabb, ámde élesebb „műszer” nem létezik. Akinek vágta már meg az ujját fűszál, tudja, mennyire fájdalmas a nyoma.

 

A tudatos egyedüllétet (toportyánságot) vállaló (sőt szorgalmazó) közösségi ember (nevezhetjük kommunistának is) szükségképpen a „frissen sült kenyérben” rejtőzik el, nem csillogó bércek magaslatán állva, diadalmasan tekintve körül (miként a „gazdag zsidó család fia”), hanem a kövek alatt (a bogarak között), a gyémántok fénye mögött, az „üveglapba simultan” (az átlátszóságot, a megismerést biztosítva), s mindenek előtt a közösségnek éltet adó kenyér kovászaként érzi magát óhatatlan egyedülségében is tökéletesen kiegyensúlyozottnak.

 

Szerintem a József Attila által leírt kommunista-individualizmus (individuális kommunizmus) paradox, de szükségszerű állapotának a meg nem értése, vagyis a leegyszerűsítő közösségiség motiválja Eörsi „pironkodását”. Miközben gyanítható: nem igazi pironkodás történik az esszében.

Heller Ágnes írja: „Szégyelli az ember a testét, nem csak akkor, ha meztelen. Így minden nevetséges pózban, ha Mások tekintete rá eshet. A szégyent ilyenkor elvonulással kerülik el. A budi lényege a láthatatlanság”.

Ez persze marhaság, ám, hogyha Heller „okos nő”, ha Heller „filozófuszseni”, a „filozófusok színe-java”, akkor kérdezzük így: Eörsi miért nem a slózira ült rá, ha a jótékony budi a megoldás a pironkodás kényelmetlen érzésével szemben? Miért áll ki pironkodni a nagynyilvánosság elé, ha egyszer (Heller szerint) „A szégyen kiváltója, stimulusa a Tekintet, a Mások, a közösség, a világ Tekintete… Mikor a másik tekintete rosszallón néz rád, megsemmisülsz”?

Már, hogy ez is marhaság? Persze (hiszen Heller írja!), ám ami nem jelent magyarázatott Eörsi ellentmondásos viselkedésére. Heller szerint „elbújik az ember akkor is, ha betegség miatt torzul el az arc vagy a test. Ha testről van szó, akkor az ember nemcsak azért szégyelli magát, amit tesz, hanem azért is, ahogy kinéz. A púpos szégyelli a púpját, a sánta a sántaságát”.

Eörsi nem púpos. A rímei is csak ritkán sántítanak, míg az általa inkriminált verse kifejezetten jó. Akkor? Miért pironkodik? Heller szerint a „deformált testx igyekszik láthatatlan maradni”. Nem igyekszik persze, de ha mégis, akkor vajon Eörsi miért nem igyekszik láthatatlan maradni? Heller kérdezi: „Miért szégyelli magát a deformált test? Lehet persze ezt a környező világ brutalitásával vagy primitívségével is magyarázni. Nem rossz magyarázat [hanem hülye magyarázat – Gy. úr], de nem elégít ki [még Hellert sem elégíti ki], mert nem tudom szem elől téveszteni az analógiát. Az embertől elvárják, hogy a szokásoknak megfelelően viselkedjen, különben megszégyenül”. És akkor itt áll elő az Erwartungsstruktur.

Vásárhelyi: „Ahogy [Eörsi] Adyról írta, én róla tudtam mindig is, hogy ő Valaki, ami ebben a senkik által determinált világban nem kevés”.

Hogy Eörsi „Valaki”? Szívesen vallanám magam is, ha tudnám, hogy mit jelent. (Semmit nem jelent.) Eörsi különleges ember, ámde nem isten. Ezért „pironkodik” nyilvánosan (és nem a budin). Továbbá: könnyen elképzelhető (szinte biztos!), hogy Eörsi sem érti a versét, maga sem tudja, hogy jó költeményt alkotott, úgy véli, illendő („kellő”) dolog pironkodni, hisz’ a környezet elvárja tőle, hogy jól nevelten, jól idomítottan röstelkedjék. Vásárhelyi Mária is akkor tartja majd igazán, minden föltétel nélkül „Valaki”-nek a költőt, ha az „belátja minden tévedését”. Mert Vásárhely sem tudja, hogy miről szól az idézett költemény. Miközben nem vonom kétségbe Eörsi őszinteségét, csakhogy ennek ára van ám! A szimplaságot kárhozatatom. Eörsi vészesen leegyszerűsíti a problémát, ha azt hiszi, hogy pironkodnia kell (immár a föltételezett belső kényszer okán) az ún. „paternalizmusa” miatt. Sőt még Sztálin (gonoszsága) miatt sincs oka a szégyenkezésre, hiszen a költő 1953 januárjában nem tudhatta, hogy ki is Sztálin valójában. Nota bene akik „tudták” (gyűlölték Sztálint, a ruszkikat, a csajkarendszert stb.), azok sem tudták igazából. De maradjunk a paternlizmusnál, mint kvázi szégyen-oknál! Ismétlem: a vers miatt nem kell röstelkednie a szerzőnek, ti. a „Kik visszanéznek rá, előre néznek, / szűz csúcsra hág, ki lábnyomába lép” megállapítás hamisítatlan költészet.

Paternalista költészet? Lehet, ám csakis akkor, ha a paternalizmusról szóló primitív liberális doktrínát valamifajta eszmei mammonnak tekintjük.

Kizárt, hogy a kérdésben elvileg ne József Attilának legyen igaza, sőt nemcsak elvileg, biológiailag is, dünnyögjön erről a dogmatikus, doktriner Vekerdy Tamás, amit akar – nem a gyerek a tanár az iskolában, hanem a felnőtt, és ez így is lesz mindaddig, míg a Földön alapvetően nem változik meg a bioszféra logikája.

 

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj”

 

Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.

 

Infantilizmus? Paternalizmus? Netán Thomas Mann más minőség, mint Lenin? Ennek épp Eörsi vallomása mond ellent: „Sztálin nem tudós. Ezt nem mondták ki, és én sem fogalmaztam volna így, de kétségtelen, hogy Lenint sokkal nagyobb kapacitású szellemnek tartottam”. Vagyis tudósnak. Sőt Lenin erkölcsi integritás: „Örömmel hittem el Leninnek, hogy becsületesen is lehet küzdeni a kommunizmusért”.

Akkor? Nincs igaza József Attilának, aki szerint minden lét-„mozdulat” egyik lényegi összetevője a szellemi paternalizmus?

 

Anyám szájából édes volt az étel,

apám szájából szép volt az igaz.

Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.

 

Így van? Ha nincs így, ha József Attila téved, akkor azt illenék bizonyítani. A puszta pironkodás semmi. Nulla. Elsősorban intellektuálisan, de végső soron erkölcsi értéke sincs. Ha viszont igaz, hogy az „apám szájából szép volt az igaz”, akkor ennek a fordítottja is érvényes: ha Lenin igazat ír, miért ne tekinthetném az apámnak? Nyilván a szó József Attila-i értelmében.

Eörsi szerint „Vigasztalan kín az apa halála, / ha sejti, szét fog züllni a család”.

Már, hogy itt Eörsi valamiféle politikai családra gondol infantilisan? Tessék elhinni, semmi jelentősége annak, hogy Eörsi Arany János-i „fene”-ként mire gondol akkor, amikor nem gondol semmire, ugyanis a költemény alapvetően nem gondolati, hanem alapvetően ihleti termék, még az ún. „gondolati költészet” is az.

A versszak így egész, így költészet:

 

Vigasztalan kín az apa halála,

ha sejti, szét fog züllni a család;

ő úgy halt meg, hogy tudta jól,

        családja,

a dolgozó nép megőrzi magát.

Gondjára bízta ifjabb testvérének,

hogy így gyarapodjon az ivadék! –

Kik visszanéznek rá, előre néznek,

szűz csúcsra hág, ki lábnyomába lép.

 

Eörsi (mint „funkcionárius”) 1953-ban nem ismerte Lenin „végrendeletét” (amely még az 1954-es Lenin „összesből” is „kimaradt”), ám mint költő, pontosan arról a problémáról beszél, amelyről Lenin írt 1923-ban: „Sztálin túlságosan goromba”, s ez főként Trockijt tekintve „kényes kérdés”, mármost Lenin szó szerint így fogalmaz: „Ez a körülmény [Sztálin türelmetlensége, durvasága – Gy. úr] talán jelentéktelen csekélységnek látszik. De én azt hiszem, hogy a szakadás elhárítása [Eörsinél: „szét fog züllni a család” – Gy. úr] s a fentebb Sztálin és Trockij viszonyáról írottak szempontjából ez nem csekélység, vagy ha igen, olyan csekélység, amely döntő jelentőségűvé válhat”. Ezért, írja Lenin, „a Központi Bizottságba” „olyan munkásokat kell elsősorban megválasztani”, akikkel még nem szaladt el a ló, akik „közelebb állnak az egyszerű munkásokhoz és parasztokhoz”. Ismétlem: mindezt Eörsi nem olvashatta, merthogy ezt – úgy kb. a hetvenes évekig – gyakorlatilag senki nem olvashatta, Eörsi mégis így fogalmaz: Lenin szándéka szerint „a dolgozó nép megőrzi magát”.

Ilyen az ihlet. József Attilánál a „dolog előtti vagy alkotó lényeg, amely a dolgot létrehozza, hogy azután, de csak azután kitölthesse és amely megfelel az ihleti szellemiségnek”.

Mint tudjuk, a „dolog” 1953 januárjában (Eörsi ekkor írja a verset) még nincs, a „dolog” eltűnt Sztálin páncélszekrényében, míg a költő (ihlete révén) ismeri a „lényeget”, így képes megalkotni a „dolgot”. Ez a műalkotás. Pontosabban a „lényeg” alkotja a „dolgot”, a művész „csak” katalizátor ebben a folyamatban: „Nem szükséges, hogy én irjak verset, de ugylátszik, szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye”.

 

Kik visszanéznek rá, előre néznek,

szűz csúcsra hág, ki lábnyomába lép.

 

Miért mondom, hogy „A műalkotás”? Mert e két sorban Eörsi mintegy önnönmagát is megénekelte: „Marx-olvasmányaim egyszer s mindenkorra meggyőztek arról, hogy a kapitalizmus feltételrendszerének motorja a kizsákmányolás. Lenin könyve, az Állam és forradalom pedig az állam elhalásával biztatta ösztönös anarchizmusomat” – írja ugyanott, ahol egyébként stréberül pironkodik. Vagyis a huszonegyedik századi Eörsi „visszanéz” a tizenkilencedik századi Marxra, a huszadik századi Leninre, és ugyanazt látja – előrefelé –, mint amit 1953-ban látott. Lényegileg ugyanazt. Jól látja? Nem jól látja? Ebben a vonatkozásban mellékes, mert most nem a világ sorsáról beszélünk, hanem azt igyekszünk bizonyítani, hogy a valódi költészethez nincs köze sem az „aesteticának” („széptannak”, „tetszősség-tannak”), sem a politikának, ideológiának, lélektannak, sem a morálnak, hanem a műalkotáshoz egyedül az ihletnek van köze.

 

Eörsi Sztálin haláláról (illetve így helyes: halála kapcsán) is írt verset:

 

A BETEGSÉG HIRE. Az volt a legiszonyúbb

hogy elveszette a szót és öntudatát,

ki a világon a legtöbb igazságot beszélte,

arra borul a némaság,

ki e világról a legtöbbet tud, most önmagát

sem ismeri – fekszik mozdulatlanul,

remény az ágya, remény száll fölébe,

minden igaz szempárból remény száll feléje,

s egyszer az is a semmibe hull.

 

Nem állítom, hogy zseniális vers, s főként azért, mert az idézett gondolat nincs úgy megformálva, mint József Attilánál, ám József Attila nyilvánvaló zseni, s hogy mi nem vagyunk hozzá foghatóak? Nem vagyunk, ám ami messze nem ok a pironkodásra!

 

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

 

Másutt:

 

Micsoda óriás sas
száll le a zengő mennybolt
szikláira. E szárnyas
a semmiből jött, nem volt.

 

A mindenséget falja
csilló azúri csőre.
Vaskarma tépi, marja
a meleg húst belőle.

 

S a fogoly világ hullat
könnyes üvegszemekkel
vércseppes pihetollat.
Ez a pirosló reggel.

 

Az Eszméletben:

 

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért őrzi meg…

 

Illetve:

 

Nincsen apám, se anyám,

se istenem, se hazám,

se bölcsőm, se szemfedőm,

se csókom, se szeretőm.

 

Ebben az összefüggésben értelmezhető autentikusan a József Attila-i paternalizmus:

 

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj”

 

Eörsi szavaival: „remény az ágya, remény száll fölébe, / minden igaz szempárból remény száll feléje, / s egyszer az is a semmibe hull”.

A költő így kommentálja idézett sorait, egyszerre ironizálva és pironkodva: „A kor irodalmi életének kísérteties követelményrendszerét mi sem szemlélteti jobban, mint hogy egy tekintélyes kritikus gyászversemet pesszimizmusa miatt marasztalta el. Versem ideológiailag hibás, mert nem bízom eléggé abban, hogy a sztálini tanítás Sztálin nélkül is diadalmaskodik. Az égbe meredő rettenetes űrt, amelyről beszélek, azon nyomban betöltötték a világ munkásai, parasztjai és értelmiségi dolgozói. Kacagás nélkül vettem tudomásul, mert ekkor még nem ért el Heine hatása, hogy a kommunista siratóvers akkor jó, ha nem szomorúságot áraszt, hanem boldog bizakodást”.

 

Itt ugye formális pironkodás nincs, ám lényegileg mégis van, ti. nem Heine a megoldás. Hanem: hogy megpróbálom megérteni a saját alkotásomat. Mert lehet valami „gyászvers”, ám az attól még nem „A műalkotás”. Attól műalkotás a vers, ha nem pusztán a gyász, az optimizmus, a pesszimizmus a miegymás, hanem a „világegész”, a „világhiány” „visszavétele”, vagyis a pesszimizmus optimizmusa, a „semmibe hullás”, a „meglett emberré válás” fölismerésének szükségszerűségéből fakadó katarzis jelenik meg a költeményben. A gyász nem azonos a tragédiával. Na most, Eörsi verséből nem a „kommunista siratóvers boldog [értsd: bornírt] bizakodása árad”, kétségtelen, ámde nem is a puszta gyász, a merő szomorúság. Hanem marxi-epikureus katarzis lengi be a mű sorait, miként a lukácsi tragikum leng („nem suhan”) minden József Attila-költeményben. Marx: „Szokj hozzá a gondolathoz, hogy a halálnak semmi köze hozzánk, mert minden jó és minden rossz az érzékelésben van, a halál pedig megszűnése az érzékelésnek. Ezért az a helyes felismerés, hogy a halál semmit sem jelent számunkra, élvezhetővé teszi a halandó életet, hiszen nem tételez fel a halál után végtelen (v. bizonyítatlan) időt, hanem megszünteti bennünk a halhatatlanság utáni vágyat. Semmi szörnyű sincs az életben annak, aki bölcsen fölfogta, hogy a nemlétben nincs semmi szörnyű” (kiemelések Marxtól).

 

Két megjegyzést hadd fűzzek mindehhez: szerintem a bölcsesség itt nem elég. Veszek tehát egy nagy(ra látó) levegőt, s vakmerőn kijelentem: Marx helyében elhanyagolnám a határozót: „Semmi szörnyű sincs az életben annak, aki bölcsen fölfogta, hogy a nemlétben nincs semmi szörnyű”.

Hogyan fogjuk föl a semmi létét? Bölcsen? Nem. Katartikusan. Az ihleti tragikum révén. Másként nem lehet. Miként nem lehet akarattal nem gondolni a „fehér elefántra”. Pontosan ez a gondolat, a bölcsesség paradoxona, vagyishogy az értelem csak egy bizonyos pontig hatályos, azon túl, az „értelemnél tovább” kizárólag az „ihleti szellemiség”, a „dolog előtti lényeg” a meghatározó. Márpedig a semmi „tovább” van az értelemnél.

A másik megjegyzés: Eörsi verse marxi költemény, ti. benne a „remény” a „semmibe hull”; és nem a fájdalmas gyász mondatja ezt a költővel (esetleg egy „funkcionáriusnak” lehet valami ilyesmi „véleménye”, illetve a szorongó-szerető halandó lelkéből fakad föl efféle érzés), hanem az idézett három sor a József Attila-i „meglett ember” fölismerése. 

 

Eörsi szerint „nem lehet jó vers, ami morálisan elhibázott, így nem lehet Sztálinról sem, Hitlerről sem jó költeményt írni”.

Pedig lehet. Nem Sztálin, nem Hitler, vs. nem Szerelem, Szeretet, Haza, Szülőföld, Édesanya, Édesapa, Bölcső, Szemfedő… kell hozzá. Hanem költő. Kis „k”-val.

Nagy „K”-val a költemény szól. Keményen.

 

Ime, itt a költeményem.

Ez a második sora.

K betűkkel szól keményen

címe: „Költőnk és Kora”.

Ugy szállong a semmi benne,

mintha valaminek lenne

a pora...

 

Ugy szállong a semmi benne,

mint valami: a világ

a táguló űrben lengve

jövőjének nekivág;

ahogy zúg a lomb, a tenger,

ahogy vonítanak éjjel

a kutyák...

 

És hogyan vonítanak éjjel a kutyák? Ahogyan Eörsi „vonít”:

 

MI MINDENT VESZTETTÜNK örökre el!

Gyár volt az agya, jelen és jövő

Számára a szakadatlan termelő –

és ez a gyár

nem munkál soha többé,

mert elmosta vér, lerombolta halál!

De termékeit nem rontja az idő –

vésd mind az eszedbe, szívd a szívedbe,

hordozza a véred,

s ahogy lángja lobog,

világítson legbensőbb rejtekedbe

hogy még azt is megértsed,

amit ő már nem alkotott.

 

Kérdés: eltekinthetünk-e attól, hogy Sztálin egy merőben más kultúra sajátos szereplője, történelmileg szükségszerű jelenség (pravoszláv gyilkos-atyuska)? Eltekinthetünk. Mert miért ne tehetnénk, ha pl. a Babits-imádó Eörsi is eltekint attól, hogy az Egy költőre című vers Eörsi föltétlen rajongásának tárgyáról szól:

 

Sakált kiált, hollót hörög,

ki jól dalolni restel;

és idenyög a Dala-dög,

az éveire mester.

 

Nem túl udvarias sorok. Igazságtalan, igaztalan szavak?

Azzal, hogy igazságtalanok-e, nem foglalkozom, nem érdekes, nincs jelentősége annak, hogy Babits miért nyögött ki magából dal-dögöket, biztosan volt rá szubjektíve jól megmagyarázható ok, vagyis a döntő kérdés: igaztalan-e (hamis-e) József Attila állítása. És nem is annyira a Babits-kötetre vonatkozóan (a tárgyi versek nyilvánvalóan rosszak, ezt a kritikus maradéktalanul bizonyítja), hanem az Egy költőre mondandóját illetően. József Attila szerint Babits „Nem a szipolyt, ő azt gyalázza, / kinek nem álma pálmaháza”.

Vagyis: ha Babits nem erkölcstelen (ha nem gyalázza azokat, akik jobbak nála stb.), akkor nyilván József Attila erkölcstelen, hiszen tisztességes embert vádol erkölcstelenséggel. Csakhogy mindennek semmi jelentősége, ugyanis a vers az, amely igaz.

 

Kóró a lelke, űl azon

kis varasbéka ékül;

vartyog s míg zizzen a haszon,

vénebb békákkal békül.

Ha hitted messziről smaragdnak,

csak fogd meg, ujjaid ragadnak.

 

...Olcsón adódott el, hiszen

szerény, akár a kórság.

Adjuk rá néki iziben

ezt a jószagú rózsát.

'sz künn azért zúg nemes viharja,

mert benn a hasikát csikarja.

 

Azért, mindezt, lássuk be, senki nem fogalmazta meg jobban!

József Attila Babitsról pontosan tudta, hogy „valaki”, mégis azt írta róla, hogy senki, a lelke „kóró”, „varasbéka”, a költő haszonleső kórság. Vajon miért? Megmondom. Merthogy ez teljességgel érdektelen. Így nyilván az is mindegy, hogy Sztálinról írok-e dicsőítő verset, vagy Babitsról, Heinéről… esetleg József Attiláról. A művészet, költészet öntörvényű tünemény, olyannyira, hogy még a művésznek is csak formálisan van hozzá köze.

Szabad Babitsról pocskondiázó verset írni? Nem szabad. Szerintem szabad, de fogadjuk el: nem szabad. Viszont lehet. Ugyanis azt, hogy mi lehetséges művészileg, mi nem, a legkevésbé a korlátolt (esztétizáló, moralizáló, „lélektanozó”) filiszter határozza meg. Hanem viszont: az ihlet. Ha jó a vers, akkor az a vers jó, szóljon bármiről, bárkiről.

Egyébiránt – noha nagyon nem akarja – maga Eörsi igazolja azt a költeményét, amely miatt eminens demokrataként pironkodik a Nagynyilvánosság Ítélőszéke előtt:

 

Kik visszanéznek rá, előre néznek,

szűz csúcsra hág, ki lábnyomába lép.

 

Ez hogyan képzelhető el? Fizikailag sehogy, miközben – használjunk nagy szavakat! – ez az antidogmatizmus, antipaternalizmus énekeinek éneke.

Lefordítom a két sort prózára: aki Marx, Lenin, József Attila „nyomába lép” (intellektuálisan persze, nem politikailag, merthogy az egy egészen más játék), annak minden egyes lépése során a teljes ismeretlenséggel, „szűz” vadonnal kell megküzdenie. Nem hivatkozhat arra, hogy „ezt már tudom, ez evidencia” stb. Ilyen a marxi logika belső dialektikája, s erről beszél Eörsi István is, amikor az „okos” anthegeliánusokon, antimarxistákon gúnyolódik; vagyis azon a három-tök-fejű sason, melynek az egyik tökfeje neológ „liberális tökfej” (Vajda, Heller, Faragó, Almási…), míg a másik ortodox (mai szóhasználattal: unortodox) duplikált nacionalista-klerikális tökfej. Az egyik társaság a „relativizmus” dogmatikusai, a másik a nemzeti dogmatizmus relativizálói. Azok például, akik az Uniótól pénzt kuncsorogva „tüntetnek” az Unió ellen (ungarise relatív), köztük a Professzorok Batthyányi Köre (mínusz Mellár Tamás), méghozzá Bayer Zsolt vezényletével!

Javaslom, képzeljük el a professzori kalandozó vircsaftot, melynek Bayer pattant az élére, méghozzá vezérautósként, egészen Brüsszelig; tudniillik világosan ki lett mondva: ha Európa végképp nem fér a bőrébe, akkor a Batthyányi-professzorok 20.000 autóba vágják magukat, gépkocsinként cca. négyen-öten, minden professzor hoz magával egy kosár nyulat, és irány Európa! Brüsszelben aztán az ősmagyar professzorok őskeleti sámándobolásba, félelmesen varázsló turul-durmogásba fognak: „unga-bunga-munga-hunga-furka-burka-hurka-Gyurka-kiseszköz”, közben persze veregetik is (mármint a turulszőrös sámándobot), s ez így megy majd napokon, heteken át, mígnem a Batthyányi-professzorok (mind az ötször húszezren) nemzeti demokratikusan fogják meg egymás ősmagyar kezét, s Bencsik András pusztaszeri vezényszavára: „undor-andor-navracsüccs!”, egyszerre mind leülnek Brüsszel városának büszke főterén. Odaláncolják magukat a parkolóórákhoz, merthogy Brüsszelben is lehet más a magyar politika! Magyar modell. Amitől az eurokraták összeszarják magukat, szaladnak a brüsszeli csőszért, s aki végül mindenkit kizavar Európából, nemcsak az ájemefet, béjemefet, hanem a professzorokat is. Ez persze a magyaroknak tökéletesen megfelel, ti. ilyen a kelet-közép-európai nagyvirtus, ez a Dugovics-effektus. Melynek jegyében a Batthyányi-professzorok visszaülnek a 20.000 autóba, majd tradicionálisan színlelnek menekülést a botjával fenyegetőző brüsszeli csősz elől, miközben hátrafelé nyulaznak (ezért vitt magával minden professzor egy-egy kaska magyar nyulat), na most, a professzorok Brüsszeltől egészen Augsburgig színlelik a menekülést, mígnem Bayorországban megállnak. Részint megpihenni a harcban, részint mert addigra elfogy a muníció (a pusztaszeri nyúl szapora állat, ám annyira nem, hogy egészen a Grabenig kitartson), részint pedig azért, mert történelmileg támad dudálhatnékjuk a professzoroknak. Augsburgnál előkapják Bayer Zsolt kürtjét (Bizánc alatt még ez volt Botond Bőrös Buzogánya), s úgy megszívatják (illetve megfúvatják!) azt a gaz meráni Angélával, hogy nemcsak Burkusországban, de Szíriában is, sőt Kínában is elámulnak tőle a ős-kelet-maoista karvaly-tőzsde-cápák. Mintegy globálisan. Ez a dolog lényege. A többi levédiai ráadás: a Batthyányi-professzorok Bayer kürtjével fejbe vágják Kun Bendikét (eredeti nevén: Kohn Béla), de oly erősen ám, hogy az ősi makkból faragott díszes hangszeren meghasad a burkoló-bőr, s ami onnantól már a kiskert-magyar-professzori Frizsider-kapitalizmus újturul jelképévé válik – szélesen, echoszerűen.

 

Nos, én nagyjából ezt olvastam ki Eörsi István elemzett verséből.