A bunkóságtól a sunyiságig és vissza

 

 

Almási professzor írja a Mozgó Világban: „volt egyszer egy Lukács (talán Babarczy az egyetlen, aki meri idézni, hiszen nevével még érintkezni is bűnnek számít)”.

 

Eörsi István: „Almási Miklós, Heller Ágnes… 1957 végén vagy 1958 elején kéretlen levélben határolták el magukat [Lukácstól]… Almási denunciáns hangvétellel, Heller pedig enyhébb formában”.

 

Gyurica úr válasz | 2012.02.02 11:59:23 © (188)

… akiben van intellektuális tartás, nem válik árulóvá. Karrierista, kollaboráns, „parvenü” stb. lehet az intellektus, spicli, áruló viszont nem. Így azután Ungváriék (Vajda, Radnóti, Almási, Faragó, P. Szűcs…) nem azért tartják Hellert nagy filozófusnak, mert maguk is híven megjárták a mocsok útját, elkövettek életük során számos kisebb-nagyobb (Heller-féle) árulást, patkányságot (ez csak következmény!), hanem döntően azért, mert ők is korlátoltak, Hellerben önmagukkal azonosulnak. Sőt – paradoxmód – Heller ellenségei is: a Hankiss Ágnesek, Makovecz Imrék, Csintalan Sándorok, Vámos Györgyök, Bayer Zsoltok… gyakorlatilag mindenki.

©

 

Almási Miklós: Heller Ágnes „A szégyenről ír dolgozatot – aktuálisat és általánosat – amiből az marad meg az ember fejében, hogy mekkora katartikus szerepe van… Megint olyan fordulat, amit ő hozott… ő villantott bele a filozófiai tudatba”.

 

Heller: „Az utolsó két és fél bekezdést, összesen egy oldalt írtam abból az ötoldalas szövegből, amelyet közöltek. Ettől függetlenül tudom, hogy mi van benne. Szégyelltem magamat már akkor is miatta, és szégyellem magam most is. A levél megszületése után el is szaladtam Lukács Györgyhöz, és bőgtem nála, és eldöntöttem, hogy el fogok válni a férjemtől”.

 

Vagyis Heller akkor írt volna a szégyenről valóban „aktuálisat”, ha nem a saját szégyenéről, hanem a férje szégyenéről ír. Hiszen Heller – a magyarázkodásból ez derül ki – nem szégyenében akart elválni a férjétől, hanem valami másért.

Továbbá: aki valóban karakteres jellem, karakteres intellektus (vagyis alkalmas arra, hogy „aktuálisat és általánosat” írjon a szégyenről), nem utólag „szalad Lukács Györgyhöz” sírdogálni azon, ami már megtörtént, jóvátehetetlen, hanem „a levél megszületése” előtt beszéli meg a mesterével a dolgot. Ha már képtelen az önálló döntésre, különösen egy oly bonyolult kérdésben, hogy: „szar spicli legyek-e vagy sem”. Tehát Heller Ágnes morálisan is, szellemileg is akkor volna hiteles, ha maga írta volna le valahol, valaminek apropóján: a férjem követelte tőlem, hogy határolódjak el Lukácstól, magyarán: legyek áruló, mire én azonnal elköltöztem otthonról, majd el is váltam az uramtól. (Természetesen nem kellett volna ezt elmondania sehol, csak viszont akkor mást se!) Míg a helleri (tipikusan női) magyarázat így hangzik: „bőgtem nála, és eldöntöttem, hogy el fogok válni a férjemtől”.

Heller is átlagnő, Heller is A Férfi által van végzetesen megdelejezve. Így fogalmaz egy interjúban: „Apám [kiemelés Gy. úr] azért mondta [legyek filozófus], hogy azt vésse a fejembe, hogy a lányok is épp olyan jók, mint a fiúk, ő egy nagy feminista volt. De én igazi tudós akartam lenni, természettudós, meg akartam mutatni, hogy vagyok olyan jó, mint egy férfi vagy jobb is. A filozófiát irodalomszerűnek tekintettem – az ember olvassa, olvassa, de nem egy komoly dolog”.

Tehát nem komoly dolog sem a feminizmus, sem a filozófia (ne feledjük: Heller már négy évesen lényegileg filozófus, tizennyolc évesen kész filozófus), hanem viszont a természettudomány, az a komoly dolog. És Heller Ágnes a komoly dolog. Az a Heller, aki egyazon kijelentésében cáfolja önmagát: nem akart filozófus lenni, hogy bizonyítsa (az apjának): „a lányok is épp olyan jók, mint a fiúk”, hanem viszont természettudós akart lenni azért, hogy bizonyítsa (mindenkinek): „vagyok olyan jó, mint egy férfi vagy jobb is”.

Kérem, a természettudós nem ezt bizonyítja. Hanem azt például, hogy az idő és a tér nem függ a sebességtől. Az ember nem azért gondolkodik, hogy bizonyítsa: okosabb, mint a másik; ez élsportolói mentalitás (míg A Férfival szembeni kisnői pipiskedés már egészen szánalmas dolog). A Tűzszekerekben Eric Liddell „Isten dicsőségéért” fut, Harold Abrahams azért, hogy bizonyítsa: a zsidó van olyan ember, mint a többi (vö. Heller: „vagyok olyan jó, mint egy férfi”) – „vagy jobb is”. Igen, csakhogy ez a gondolkodási mód hasznos lehet az atlétikában, a futásban (amely relatíve primitív tevékenység), sőt érvényes a magolásban is (az is primitív tevékenység), míg becsvágyó módon gondolkodni nem lehet. Kizárt. Gondolkodni csak élvezkedve lehet. A mazochizmus is élvezet! Ráadásul a filozófia a ráció és a művészet határán mozog (vö. Szophoklész, Platón, Dante, Shakespeare, Marx, Nietzsche, József Attila műveivel), s a művészetet még kevésbé lehet ambicionálni. Illetve lehet, csak hát attól még A Férfi is szánalmassá válik (vesd össze), nemhogy a Nagyférfi-tűzről (le)pattant kicsi amazonka.

A riporter megkérdezte Heller Ágnest: „Ön is feministának vallja magát?”, a válasz: „Én semmilyen ťistánakŤ nem vallom magam. Nagyon hiszek a nők felszabadulásában, de mindig elfogult vagyok pozitíve, ha egy okos, értelmes, magabiztos nőt látok…”.

Olyat például, aki Lukács mester vállain sírdogál. Merthogy az ő férje ezt mondta meg azt mondta neki (ne feledjük: Heller már négyévesen kész walesi bárd!), ráadásul úgy „nem feminista”, hogy „nagyon hisz” a nők felszabadulásában. Vagyis feminista. Attól ti., hogy nem aktivista, még lehet feminista (amennyiben „nagyon hisz”), egyébiránt Heller aktivista is. A leghülyébb feminista aktivisták közé tartozik.

Heller: „nem vagyok feminista, mert mikor a marxizmussal szakítottam, akkor eldöntöttem, hogy semmiféle izmus nem kell az életembe, mert azzal az embernek el kell fogadni, amit egy csomagban odaraknak elébe”.

Jó, de nem elébe rakják a „csomagot”, hanem ő rakja a maga „szellemi” batyuját egy ondó-pondró nagylengő „csomag” elé, vagyis Heller szuverenitása akkor volna hiteles, ha az idézett baromságot ő találta volna ki, nem a Blikk gegman-je.

 

Heller semmit nem ért ebből az egészből. Attól, hogy valaki liberális (Heller expressis verbis jelenti ki: ő „a konzervatív liberalizmus híve”, a legutóbbi kampányban Dávid Ibolyát támogatta), nem szükségképpen „kell elfogadnia, amit egy csomagban odaraknak elébe”. Lehet valaki szuverénmód marxista is, liberális is. És éppen ez az, amit Heller elképzelni sem tud: a szuverenitás. Minden porcikájával kötődik A Férfihoz (konkrétan is, általában is), illetve Az Eszméhez mint maszkulin jelenséghez. Képtelen meglenni bármelyik nélkül, miközben infantilisan berzenkedik mindkettő ellen („borderline érzés”). Heller nem alany, hanem tárgy. A Férfi, illetve Az Eszme tárgya – olykor játékszere. Búgócsigája, bőgőmasinája. Nem én mondom, ő maga vallja meg – több helyütt. Méghozzá koherensen. Nagyon érdekes: Heller kizárólag ebben következetes. Persze öntudatlanul. Míg abban, amit nagyon szeretne bizonyítani, egyazon mondatán belül is összevissza hadribál. Egyebek között ezért nem lehet filozófus. Még kevésbé természettudós, merthogy igazából a filozófiában sem lehet blöffölni, míg fizikával, biológiával, műszaki tudományokkal még egy Ungvári-, Faragó-, Almási-féle suttyót sem lehet elparasztvakítani. Esetleg „a szégyenről írt aktuális és általános” kvázi filozófiai halandzsával. Heller ezért lett mégiscsak „filozófus”.

Lukács György (még az ötvenes években) a Hegelt „bíráló” tovarisokra célozva jegyezte meg: Hegelnek a tudása enciklopédikus, míg némelyek tudatlansága enciklopédikus. Lukács persze nem Heller Ágnesre gondolt, ám meggyőződésem, csak azért, mert nem ismerte még tanítványának az egyik meghatározó természettudományos alaptézisét: „a legtöbb affektus megfigyelhető az ösztönleépülésben előrehaladt magasabb rendű emlősállatoknál is. De a szégyen kivétel. Csak az embernél és az ember környezetében élő ťszocializáltŤ háziállatok, mindenekelőtt a kutya esetében figyelhető meg”.

Ugye?! Az öreg Heller papa ezért nem akarta, hogy a kiscsaj természettudós legyen! Így azután filozofikus zenebarát lett a lányból: „elmentem a Máté passiót meghallgatni, és arra gondoltam, Péter háromszor elárulta urát és rá lehetett építeni az egyházat, akkor nekem is van lehetőségem, hogy egyházat építsenek rám”. Duplikált egyházalapzat lett belőle a sajtóban: „szégyellem magam és bűntudatot érzek... A lelkiismeretemmel ellenkezően cselekedtem. Mindenki téved az életében legalább egyszer. Péter apostol háromszor is tévedett, megtagadta Krisztust, mégis rá építették az egyházat”.

 

Almási: Heller „A szégyenről ír dolgozatot – aktuálisat és általánosat – amiből az marad meg az ember fejében, hogy mekkora katartikus szerepe van…”, s amely katartikus szerep „mindenekelőtt a kutya esetében figyelhető meg” („az ember fejében”).

 

Molnár Ferenc: „Az ajtón kopogtattak. Boka félrehúzta a reteszt, és kinyitotta a kiskaput. Meglepetésében hátratántorodott. Geréb állott előtte.

 

– Te vagy az? – mondta zavartan.

 

Boka nem tudott hamarjában felelni. Geréb lassan bejött, és becsukta maga mögött az ajtót. Boka még mindig nem tudta, mit akar. De Geréb most nem volt oly vidám és nyugodt, mint máskor. Sápadt volt, és szomorú; kezével idegesen igazgatta a gallérját, és látszott rajta, hogy mondani akar valamit, de nem tudja, hogyan kezdje. Boka se szólt, ő se szólt, így hát néhány pillanatig némán állottak egymással szemben, és egyik se tudta, mit csináljon. Végre is Geréb szólalt meg:

 

– Azért jöttem, hogy... hogy beszéljek veled.

 

Erre aztán Bokának is megjött a hangja. Egyszerű, komoly hangon felelt:

 

– Nekem veled semmi beszédem nincs. A legokosabb, ha most kimégy ezen a kapun úgy, ahogy bejöttél.

 

A fiú azonban nem fogadta meg ezt a tanácsot.

 

– Nézd, Boka – mondta –, én már tudom, hogy te mindenre rájöttél. Tudom, hogy ti itt valamennyien tudjátok, hogy én a vörösingesekhez pártoltam. Én most nem mint kém jöttem ide, hanem mint jó barát.

 

Csöndesen szólt Boka:

 

– Te ide mint jó barát nem jöhettél.

 

Geréb lehorgasztotta a fejét. Arra el volt készülve, hogy gorombáskodni fognak vele, hogy ki fogják kergetni, de azt nem várta, hogy ilyen csöndes szomorúsággal fognak vele beszélni. Ez nagyon bántotta. Jobban, mintha megütötték volna. Most már ő is halkan és szomorúan beszélt:

 

– Én azért jöttem, hogy jóvátegyem a hibámat.

 

– Azt nem lehet – mondta Boka.

 

– De én megbántam... nagyon megbántam... és visszahoztam tőlük a zászlótokat, amit Áts Feri vitt el innen, és amit a kis Nemecsek visszalopott... és amit aztán a Pásztorok kicsavartak a kis Nemecsek kezéből...

 

Ezt mondván, a kabátja alól előhúzta a kis piros-zöld zászlót. Bokának felragyogott a szeme. A kis zászló meg volt gyűrve, meg volt tépdesve, látszott rajta, hogy már harcok folytak érette. De éppen az volt a szép a kis zászlóban. Rongyos volt, mint egy igazi zászló, amely csaták hevében rongyolódott el.

 

– A zászlót – mondta Boka – majd visszavesszük a vörösingesektől mi magunk. És ha nem tudjuk visszavenni, akkor már úgyis hiába minden... Akkor már úgyis elmegyünk innen, szétszóródunk... nem leszünk többé együtt... De így nem kell a zászló. És te sem kellesz...

 

Azzal úgy tett, mintha indulni akarna. Mintha faképnél akarná hagyni Gerébet. De ez megfogta a kabátja szélét.

 

– János – mondta elfulladó hangon –, én belátom, hogy nagyot vétettem ellenetek. Én jóvá akarom tenni a hibámat. Bocsássatok meg nekem!

 

– Ó - felelt Boka –, én már megbocsátottam neked!

 

– És visszavesztek?

 

– Azt már nem.

 

– Semmi módon?

 

– Semmi módon.

 

Geréb elővette a zsebkendőjét, és a szeméhez emelte. Boka szomorúan mondta neki:

 

– Ne sírj, Geréb, nem akarom, hogy itt előttem sírj. Menj szépen haza, és hagyj minket békében. Most persze ide jöttél, mert a vörösingeseknél is elfogyott a becsületed.

 

Geréb zsebre tette a zsebkendőjét, és férfiasnak akart látszani.

 

– Hát jó – szólt –, elmegyek. Ti engem már nem láttok többet. De szavamat adom nektek, hogy nem azért jöttem ide, mert a vörösingesek meggyűlöltek. Más oka volt ennek.

 

– Ugyan micsoda?

 

– Azt nem mondom meg. Talán még megtudod. De jaj nekem, ha ezt te megtudod...

 

Nagyot nézett erre az elnök.

 

– Ezt nem értem.

 

– Most nem magyarázom meg - dadogta Geréb, és a kiskapu felé indult. Ott megállott, és visszafordult még egyszer. Ezt mondta: – Hiába kérnélek még egyszer, hogy vegyetek vissza?

 

– Hiába.”

 

Ez Molnár Ferenc álláspontja.

 

Heller: „A Pál utcai fiúk-ban… minden grundon focizó gyerek, mint például Csónakos vagy Csele természetesnek érzi, hogy a grundhoz tartozik és hogy a grund őhozzá. Természetesnek tekinti azt is, hogy a grundot meg kell védeni. De ahogy egyikük sem árulná el, úgy egyikük sem halna meg érte. A regényben a két szélsőséges magatartási formát Geréb és Nemecsek testesítik meg. E két figura nélkül nincs regény. Az ő magatartásuk azért vélik [sic., nyilván: válik] szélsőségességében reprezentatívvá, mert egyikük sem tartozik olyan organikusan a grundhoz, mint a többi fiú. Mi több, mindkettőjük életét és szenvedélyét a Boka Jánoshoz való viszony határozza meg. Mind Geréb, mind Nemecsek éltető szenvedélye az a vágy, hogy igazán befogadják, hogy a grundon természetesen élő fiúk befogadják, hogy Boka elismerje őket. Hannah Arendt a zsidó asszimiláció korának két alaptípusáról beszél. Az egyik a parvenü, a másik a pária. Geréb a parvenü, Nemecsek a pária”.

 

Nem, kérném tisztelettel, nem erről van szó (esetleg Hanna Arendt katartikus fejében), hanem arról van szó, kérném tisztelettel, hogy Nemecsek hűséges, tisztességes, becsületes, továbbá hős, mártír, míg viszont: Geréb áruló. Rohadt áruló. Aki így rinyál Molnár Ferenc szerint: „Hiába kérnélek még egyszer, hogy vegyetek vissza?” A válasz: „Hiába”. Mert az árulót csak a többi szemét áruló „veheti vissza”. Ott a helyük. Egymás között, egymásba kapaszkodva. Ez vastörvény.

Egyébiránt Heller a morális infernónak már a leges-legmélyére örvénylik a maga femino-gerébi nyivákolásával: „Péter apostol háromszor is tévedett, megtagadta Krisztust”. Igen, csakhogy Péter ezt nyíltan tette, nem besúgói levélben. Aki megtagadja a mesterét, nem szükségképpen áruló. Csak akkor, ha olyan, mint Geréb. Vagy amilyen Heller Ágnes. Szennyes, alávaló spicli.

Ne legyen félreértés, nem voltam a Kádár-rezsim ellensége. Több okból. Például azért, mert a rezsim Ancsel Évát, Hermann-t, Papp Zsoltot, Tőkeit, Moldovát, Sánta Ferencet, Fábrit, Majort, Komlóst, Hofit, Törőcsik Marit, Megyesit s még nagyon sok – általam kedvelt, olvasott – embert nem tartott az ellenségének. Nota bene azokat sem (pl. Garas Dezsőt), akik – paradoxmód – magukat a rendszer ellenségének tekintették. Nem szólva arról, hogy nagyon értelmes, tisztességes ún. „egyszerű embert” ismertem és becsültem (pl. a munkahelyemen), akik szintén nem voltak rendszerellenesek, hanem pl. melósok voltak, mérnökök, bérelszámolók és így tovább. Szóval, nem voltam a rezsim ellensége, ugyanakkor – s ez is paradoxon – semmitől sem undorodtam jobban, mint a rezsim besúgóitól (ismertem néhányat), illetve általában a spicliskedéstől.

Tökéletesen megértem Eörsi István indulatát, intranzigenciáját, dacára annak, hogy Eörsi nemcsak a spicliktől irtózott, hanem a nyílt kollaborációtól is. Én tizenhét évesen (még a technikumban) kezdtem el olvasni Marxot (mintegy brahiból), majd megragadott a szöveg logikája, azóta „marxista” vagyok. Egyfolytában és megszakítás nélkül. Azért az idézőjel, mert az én marxistaságom szuverén értékorientáció, senkihez nem tartozom, senki nem tartozik a „körömhöz”, még Ancsel Éva sem, Hermann sem, Papp Zsolt sem. Vagyis csak azt akarom mondani, hogy nem fordítottam köpönyeget soha, ugyanakkor az igazán kárhozandó dolog szerintem nem a nyílt kollaboráció (az elvhűséggel satöbbivel szemben), hanem a sunyiság.

A Népszabadságban olvasom: „Csurka István nem volt áldozat, és antiszemitizmusával elvette annak lehetőségét is, hogy 1956 utáni internálására valaha még gondolhassanak vele kapcsolatban politikai ellenfelei. ťNem látván értelmét a fizikai szenvedésnek, letartóztatása után aláírt egy besúgópapírt, majd – mint azt ő állítja – nem súgott be senkit. Ám az a romlás, amely kizárja őt a tisztességes emberek táborából, csak később következett el. Akkor, amikor ő volt az a magyar író, aki évtizedeken át örömmel vett részt az össznemzeti felejtés paradigmájának megteremtésében, még akkor is, ha – saját írásai a bizonyítékok – tudta, hogy amit tesz, az erkölcstelen. Ő jól járt a felejtés uraival való parolázással.Ť György Péter kristálytiszta szavai mentén nem csak Csurka Istvánnak lett volna szégyenkeznivalója, hiszen Csurkához hasonlóan tömegével vannak ma is azok, akik fennen hirdetik a ťrendszerŤ igazságát, pozitívumait, hallgatnak saját ťszerepükrőlŤ, melyeket politikai pozíciókban ülve, tanszékeken oktatva, folyóiratokat szerkesztve, presszókban spicliként ücsörögve töltöttek be. Szégyenkeznivalója van mindazoknak, akik a kádári ancien régime idején komoly és magas pozíciókban ťpártkommunistakéntŤ, 1989-ben pedig már ťdemokratakéntŤ várták, hogy új időknek új dalaival törjék át a politikai és értelmiségi elismerés falait.”

 

Az utóbbi évek egyik legostobább és legkártékonyabb szövege. Összemossa Csurkával, mint spiclivel (György Péter szavai nyomán) Gombár Csabát, Várkonyi Zoltánt, Burgert Róbertet, Schmidt Pétert, Újhelyi Szilárdot, Vitányi Ivánt, Kodály Zoltánt, Herskó Jánost (a Szevasz, Mária c. film funkci-rendezőjét – Szevasz György Péter idézett szavai nyomán), Angyal Ádámot, Jánossy Lajost, Andorka Rudolfot, Moldova Györgyöt, Ferge Zsuzsát, Fekete Sándort, Buda Bélát, Lengyel Lászlót, Szentágothai Jánost, Hankiss Elemért, Görgényit, Vitrayt, Bossányit, Juhász Ferencet, Abody Bélát, Eötvös Pált, Bognár Józsefet… a végtelenségig sorolhatnám azok nevét, akik annakidején is „hirdették a ťrendszerŤ igazságát, pozitívumait”, állami munkahelyeken, pártszervezetekben dolgoztak, például az átkos Népszabadságnál, s akik a mai (egy-igaz) Népszabadság szerzője szerint (György Péter becses szavai nyomán) egyazon mondatba, logikai sorba kerülnek a „presszókban ücsörgő spiclikkel”. És miért is? Mert a fölsoroltak a mocskospiszkos „kádári ancien régime idején komoly és magas pozíciókban ťpártkommunistakéntŤ, 1989-ben pedig már ťdemokratakéntŤ várták, hogy új időknek új dalaival törjék át a politikai és értelmiségi elismerés falait”.

 

Tessék még egyszer elolvasni a mondatot, kiderül: az egy-igaz Népszabadság egy-igaz szerzőjének (az egy-igaz György Péterre hivatkozva) jókora baromságot sikerült leírnia, s amely állítás részemről így is megfogalmazható: a Népszabadság szerzője nem képes összeeszkábálni legalább egy közel értelmes mondatot. Vagyis kizárólag idézett szerzőnek kellett volna szót kapnia a Kádár-rezsimben. És persze a mai rezsimben is. Hát hogyne. A demokrácia arra való, hogy valamely fontoskodó nímandtól megtudhassuk: sokan „a kádári ancien régime idején” is, majd az 1989-es „ancien régime” idején is „várták, hogy új időknek új dalaival törjék át a politikai és értelmiségi elismerés falait”. Ezt várták. Hogy törjék át. Az elismerés falait. Ők. Akik ennen godójukra, illetve a saját új idejük új dalainak godójára vártak. És várnak ma is. Vagyishogy takarodjék minden egykori „pártkommunista”, ezentúl olvassunk csak ilyen mondatokat!

Egyébként pedig (ha már György Péter szóba került) jegyezzük meg: a „kádári ancien régime”-et talán a Herskó-paradoxon jellemzi a legfrappánsabban. Herskó János, többszörös állami és pártkatonaként, 1968-ban megalkotta a Bors című szovjet-internacionalista kultuszfilmet (ezért Érdemes művész lett), majd – állítólag – az 1968-as „internacionalista beavatkozás” miatt Svédországba disszidált. És bizony, brüsszeli csipkefinomsággal fogalmazunk, ha azt mondjuk: nem lett belőle a szabad világban sem egy Ingmár Bergman. Történelmi tény: Herskó csak a mocskospiszkosban lehetett valaki (viszonylag). Majd egy stockholmi egyetemen tanított. És?! Bármikor tanítok egy stockholmi egyetemen, ha éppen azt ambicionálom. Hol vannak a filmek?!

Jancsónak egyetlen érvényes „nyugati” alkotása van, és azt sem ő készítette, hanem Bertolucci (Huszadik század), az aczéli-kádári Jancsó parafrázisaként.

Vagy vegyük azt a kritikát, amelyet a Heller-Vajda-Konrád-Vitányi-Almási-Kis-Faragó-Radnóti-Hack-Ungvári-akol egyik csinált mártírja, a mai Kádár-gyalázó (és endlösung-szakértő!) Kornis Mihály írt annakidején Jancsó legismertebb „nyugati” filmjéről: „Ne szépítgessük a dolgot: ez szexfilm, annak is meglehetősen unalmas. A blőd mayerlingi tragédiából kihámozott parabola-tézis – Rudolf trónörökös a testi szerelem zabolátlan és a legszélsőbb végletekig vitt gyakorlatát mint forradalmi tettet szegezi szembe atyja, I. Ferenc József áporodott autokráciájával – igazán csak fügefalevél egy ormótlan szándékon, mely távolról sem Jancsóra, inkább megrendelőire vall: a film legyen eladható [kiemelés a szerzőtől] a nyugati piacon. E feltehetően diktátumszerű elvárás kedvéért a rendező ťelfelejtetteŤ saját stílusát, vágástechnikáját, a színészvezetéssel kapcsolatos elgondolásait, egyszóval mindazt, ami megérdemelten világhírűvé tette”.

Na most, mindezt (a legenda szerint) Kádár Jánosné, igaz, nem ennyire tudálékosan, ámde annál frappánsabban, így fogalmazta meg: undorító, ne vetítsék le!

 

És méltán, merthogy csak basznak a filmben.

 

És Herskóéban? Herskó svéd alkotásaiban?

 

Nota bene a nagyliberális Kornis Mihály még a nyolcvanas évek második felében is „ormótlan szándéknak” minősítette a „nyugati piacon” való „eladhatóságot”, noha ezen akkor már Kádár is messze túl volt (Fekete János szerint). Ha tehát 2006-ban az 1986-os Kornis az államelnök, nemhogy nem fog kezet Fekete Jánossal, de tán még le is köpi a mocskospiszkos bankárpiszkost, lecsulázza, mint Hack Pétert a prédikátor a Gyüliben.

 

Közhely: „a kádári ancien régime idején”, túl azon, hogy akkoriban másfajta értékek jártak világszerte (vö. Kornis idézett szövegével), gyakorlatilag mindenki „megkötötte a szükséges politikai alkut”, „kialakította a maga kisebb-nagyobb kompromisszumait”. Még Eörsi István is, aki ugyan nem fogadta el Aczél ajánlatát, ám épp erről van szó: még Eörsi is tárgyalt Aczéllal. Hogy ő tisztességesebb, karakánabb volt, mint Gyurkó (csak mondtam egy nevet)? Lehet, hogy karakánabb volt, de nem ez a döntő. És még csak nem is azért, mert Eörsi – nagy intranzigenciája okán – nem csinált 25. Színházat, vagyis ha Eörsin múlik, nem hallottuk volna ott Cseh Tamást, nem láttuk volna ott Jobba Gabit, Iglódit, Berek Katit, Zala Márkot, Usztyics Mátyást, a Cserepes Margit házasságát a „pária” Garassal, Törőcsik Marival… egyáltalán, a valósan tisztességes „ancien” élethez Gyurkó (Kardos György stb.) legalább annyira hozzátartozott, mint pl. Eörsi István. A spiclik azok, akik nem tartoztak a tisztességes élethez, megkockáztatom: a normális élethez sem. A spicliség métely. Konrád Györgyé is az. Noha joggal vetődik föl a kérdés: akkor hát inkább ne láttuk volna az Apa, a Bizalom, a Mephisto című alkotásokat? Ne lett volna Bálanya, Deficit, Amerikai cigaretta, illetve Az áruló, esetleg: A látogató? A válaszom egyértelmű: inkább ne lett volna! Elfogadhatatlan az ár. A besúgásnál nincs alattomosabb méreg.

Soha nem mondtam a kisfiamnak, hogy „ne árulkodjon” az óvodában, az iskolában, azt mondtam: ha úgy érzi, nincs más megoldás, akkor nyugodtan szóljon a tanító néninek. Inkább, minthogy valami nagy baj történjék. Szóljon, viszont soha ne titokban! Sőt előtte figyelmeztesse azt, aki (például) fékezhetetlenül agresszív: „meg foglak mondani” (ez önmagában véve nem árulás). Sőt tovább megyek: döntő különbség van a spion és a spicli között is. A kém, földerítő, hírszerző lehet hérosz is, akár valós személy, akár regényhős: Pimpernel, Varsányi, Dreyfuss, Redl, Sorge, Kloss, Dóra, Stirlitz, Philby…  Szerintem még a professzionista kém is más minőség, mint a besúgó. Ma Magyarországon mégis fölmentik a spicliket, szinte minden nap elhangzik valahol, valamilyen formában: nem a besúgók a hitvány emberek (sőt azok inkább áldozatok), hanem akik a spicliket beszervezték. Számomra fölfoghatatlan, miért. Ugyanis az elhárító dolgozhatott hittel, elvhűségből, hazaszeretetből, világnézeti meggyőződéssel… és persze pénzért is. A besúgó viszont csak rongyember lehetett, eo ipso.

A spicliség a legártalmasabb méreg (szerintem), s amellyel szemben nem úgy védekezhetünk, hogy bornírtan átkozzuk a „működtető hálózatot”, ti. semmilyen államgépezet nem működik besúgás nélkül, hanem úgy védekezhetünk ellene, ha totálisan ítéljük el. A spicliséget a spiclikkel együtt. Méghozzá mindenre, mindenkire való tekintet nélkül.

Ezt elsősorban Vásárhelyi Máriának mondom, s hogy miért éppen neki? Erről írok legközelebb.