4. rész

 

Úgy mondják, a következő vendég az öreg Wantan volt, apacsokból és csejennekből álló nagy csapatával. Harminckilenc dollár adományukat egy gyönyörű, kézzel festett őzbőr tárca őrizte, melyet az asszonyok a misszionárius-feleség Neppehinna (A Mi Nővérünk) vezetése alatt készítettek.* Wantan büszke volt erre az összegre, és lehetett is. A gyűjtés szombatján az első összeszámlálás mindössze tizenkilenc dollár negyven centet mutatott. És itt el is akadt egy időre. A csejennek nyomorúságosan szegények voltak, és semmit sem tudtak adni. Az arapahók évi fű-pénze (a bérlegelők díja) még nem érkezett meg. Sokan szerettek volna adakozni, de nem tudtak. Így aztán Wantan adakozott újra, aztán harmadszor, aztán negyedszer is, s ez a számukra hatalmas összeg végül így kerekedett ki. A nagylelkű férfit boldoggá tette az önzetlenség. Mekkora csalódást jelentett számára, hogy Matzan hozzá sem akart érni az ajándékhoz!

 

A metodista komancsok felajánlására ezt válaszolta: „Bah! Ti pár csepp vizet fröcsköltök a homlokotokra és ezt hívjátok bemerítkezésnek!” A Kongregacionalista Misszió kaddó indiánjai sem jártak jobban, hát még az anadarkói katolikus paunik - ők aztán végképp olyan keresetlen szavakkal lettek kivetve a külső sötétségre, hogy szinte még a fejüket is lehorgasztották a félelemtől és reszketéstől.

Ahogy várható is volt, az események híre hamar elterjedt az indiánok táboraiban, és egy nap úgy esett, hogy egy presbiteriánus ponka, egy episzkopális kikapú és egy mennonita vallású jút indián beszélgetésbe elegyedett a prédikációk közti ebédszünetben. „Mit hallok a fülemmel?”- hitetlenkedett a ponka – „a kajovák mély víz útja az egyetlen út a Mennyországba? Ez bolondság.” „Beszélnünk kellene Lucius Matzannal” - mondta a jút – „tegnap egy kajova társa Po-ta-le, vagyis Neveletlen Fiú néven emlegette őt.” „Nagyon jó név! Olyan önhitten büszke, mint caudle-con-kee, a fekete bagoly a borzalmas hangjára.” - tette hozzá a kikapú. Megegyeztek, hogy hadiösvényre lépnek Matzan nézetei ellen, s a hadmozdulatokat már rögtön ebéd után meg is indították. Ezúttal épp olyan bánásmódban részesítették a kajovát, amilyennel ő maga fogadta a vendégeit.

 

„Azt mondod, csak egyetlen út van a Mennybe” - kezdte mondandóját az episzkopális testvér. „Ez igaz beszéd. De az egyetlen út nem a mély víz útja. Az én egyházam az apostoloktól származik. Ez az igaz egyház. A világ olyan, mint egy nagy folyó, melyben sok ember fuldoklik. És csak egyetlen bárka mentheti meg őket - a mi bárkánk.” „Az én barátom egyenes nyelvvel beszél - helyeselt a presbiteriánus. De egy dolgot elfelejt. Az én egyházam a nagy apostoltól származik, akit Kálvinnak hívtak. Ő küzdött és küzdött - és mi így lettünk egyházzá. A mi misszionáriusunk, Wa-ga-za azt mondja, Kálvin volt a legeslegnagyobb apostol. Mi találtuk meg az egyetlen utat.” Aztán a mennonita emelkedett szólásra. A teljes megszentelődés tanának friss követője volt, hite szerint a teljes bűntelenség állapota elérhető itt a földön, sőt, nélkülözhetetlen a túlvilági üdvözüléshez. „Követtél el ma bűnt, Matzan testvérem?” - vonta kérdőre Luciust. „Ezen a héten hazudtál már? Voltál-e gőgös vagy megkeseredett szívű? Vagy szerettél mindenkit és senkit nem sértettél meg éles szavakkal? Miénk az igaz út. Mi nem vétkezünk. Senki más nem üdvözülhet.”

 

„Shoo la!” - ez a kajova indulatszó volt minden, amire Lucius erejéből futotta. Megdöbbent, összezavarodott, megnémult. Talán Paye-own-mah helyre tudná tenni a dolgokat… Odasietett hozzá és elmondta neki, mi nyomja a szívét. A vita szavai eddig nem jutottak el az asszony füléhez, vagy éppen szüneteltette a tolmácsolást.­­** „Döbbent vagyok és szomorú, Lucius, amiért megpróbáltad Isten egész szeretetét kisajátítani saját magad és a felekezeted számára” - mondta aztán. „Én sosem tanítottam neked azt, hogy ez lehetséges. Sőt, arra tanítottalak, hogy ezt megpróbálni gonosz dolog lenne. Isten még a leghitványabb bűnöst is szereti, és bárki - akármelyik felekezetben, vagy felekezeten kívül, - aki őszintén hisz Jézusban, mint Megmentőben, a Mennyországba fog menni. Ez a mi doktrínánk.”

 

Lehangoló nap volt ez a lelkes fiatalember számára, különösen, amikor délután Magányos Farkas felkereste őt és egyenesen rákérdezett, hogy mit intézett az adósság ügyében. Mindenki arra vár, hogy a templom fel legyen szentelve. Paye-own-mah nem fog hozzájárulni, amíg teher van az épületen. Ő - Lucius - épp az ügy útjában áll. „Olyan vagy Lucius, mint a vadászatra induló ifjú harcosok ösvényén vicsorgó prérikutya-kölyök.”- jelentette ki a főnök. Ez túl sok volt. Lucius a szemébe húzta a kalapját és a keresztelő-medence melleti nyárfásba menekült gondolkodni.

 

*A missziókban az asszonyoknak varrókört szerveztek, ezt általában a misszionárius felesége vezette, és eladásra készítették a termékeket.

 

**Isabel Crawford a naplójában megemlíti, hogy a hallókészülékét időnként kikapcsolta, ha pihennie kellett.

 

Folyt. köv.