Göcsörtös dinamók

 

 

Gyurica úr válasz | 2012.01.27 11:04:21 © (182)

… láttuk, miként védte az Akadémián tudós Lukács György az ő kis cuncikájának tudománytalanságát a „túl tudós” opponenssel szemben; szerintem arcátlanul védte, sztálinista személyeskedéssel. Hogy miként védte-ölelgette ugyanott nagydoktorandus kiscuncika az ő „saját igazságait”? Pazarul. Szikrázva, mint a dinamó. És bizony, az sem minden tanulság nélkül való védés – erről beszélek legközelebb.

©

 

Elérkezett hát a „legközelebb”; Papp Zsolt írja, 1988 júliusában, az Élet és Irodalom hasábjain: „Az ember tekintete a könyvespolcán Az arisztotelészi etikára téved, akkor jut eszébe a védés. A védés, a pazar-botrányos védés, amilyenfélét térségünk azóta sem produkált. 1967. november 21. Heller Ágnes parányi asztalkánál a Tudományos Akadémia nagytermében, komoly tömeg, szépszámú a fiatal; nagydoktori a védés, három tehát az opponens: Szemere Samu tradíciósan emelkedett, Huszár Tibor derűs és fanyar, Falus Róbert leránt, túl tudósan. Politikusan? Falus: Heller vulgarizál, elnagyol, általánosít, kitalál. Fiúszerelmet, éthoszt, irodalmat. Ez tény. Eljárása Páris ítéletének paródiája. Ez tény. Eljárása szánakozó mosolyt vált ki. Ez tény. Eljárása a nonkonformizmus igazolása. Ez tény. – Aztán elkezd szikrázni a Heller-féle dinamó. Másfélórás a válasz. Ahogy indul. Hogy indíthat egy filozófus? Tisztelt opponensem – így Falus felé –, a tény szót legalább tizenkétféle értelemben használta. Előrefutunk, ülünk az ablakmélyedésben.”

 

Nem szükséges futkosni, gyerekek (ablakmélyedésbe be, ablakmélyedésből ki), elegendő csak ezt a fórumrovatot olvasni szorgalmasan, világossá válik: éppen nem a filozófus „indít” úgy, „ahogyan” Heller indít. Hanem a demagóg. A kettő nem (egészen) ugyanaz.

A „tény szót” még Falus Róbert sem használhatja egynél többféleképpen. Sem tizenegy-, sem tizenkettő-, sem tizenháromféle értelemben. A „tény” ugyanis a magyar nyelvben nem a teljes valóságot jelenti, hanem a valóságnak egy – adekvát – mozzanatát. Tehát (lehet) tény, hogy az Iliászban nincs olyasmi, amit Heller beleolvasott, illetve kiolvasott belőle (attól függ, az ablakmélyedést merről közelítjük), így (lehet) tény az is, hogy a doktorandus fabulál, ezáltal (lehet) tény az is, hogy a zagyváló Lukács-tanítvány „eljárásán” valóban „szánakozva mosolyog” a klasszikafilológus, merthogy a literatúra (különösen az antik irodalom) a szakmájához tartozik, s ebből következően igencsak ismeri az adott tárgyat. Vagyis: az egyik tény következik a másikból (illetve a másik az egyikből, a harmadik a másikból…), ám ami messze nem azt jelenti, hogy a „tény szó tizenkétféle értelemben” volna „használva”. Papp Zsolt-Falus: „Eljárása a nonkonformizmus igazolása. Ez tény”.

Igen, ez is lehet tény. Mégpedig a „tény szó”-nak a „tény szó” értelmében. Már abban az esetben persze, ha az opponens tárgyszerűen bizonyította: a doktorandus „eljárása a nonkonformizmus igazolása”.

A kulcsszó tehát a bizonyítás.

A bizonyítottság tényértékű állapot. Így természetesen még a helleri szarvasmarha szégyenérzete is lehet tény, ha annak léte be van bizonyítva.

Mindez persze a filozófusi nagyasszonynak kínai, ti. Heller nem bizonyít semmit (ez tény), nem is akar bizonyítani semmit (ez föltételezés, szerintem tény), Heller szerint a filozófia nem több, mint „saját igazságok” ellése, majd „ölelgetése” (ez tény), továbbá szégyentelen tény: a filozófia nagyasszonya nyilvánosan ölelgeti „saját igazságait”, mint valami kültelki, repedtsarkú, harmadosztályú pornószínésznő.

 

Ölelgeti magát, mint a dinamó. És közben szikrázik.

 

Szögezzük le: a jó stiliszta metaforája akkor is (lehet) telitalálat, ha az tényszerűen van elbaszva. Például Papp Zsolt szerint Heller úgy szikrázik, mint a dinamó. A „Heller-féle” dinamó. Vagyis itt a szerző (nyilván emberi elragadtatottságában – hiszen nem ismerhette Heller mocskos előéletét, spicli-múltját) két ötvenes évekbeli „szovjet” importmasinát kever egymással: a dinamót és lokomotívot. Volt (van) Moszkvai Lokomotív (magyarul: DVSC, illetve máig hatóan: „Loki”), volt Moszkvai, Kijevi Dinamó (magyarul: Dózsa – a pécsi, újpesti D-betű ugyanaz, mint a szovjet), ám a két tárgyalt mechanikai szerkezetnek teljesen más a funkciója. Így a szikrázása is más. Metaforikusan is más!

Papp Zsolt Heller Ágnes elméjét az öblös vaskéményéből szikrákat hányó (vö. József Attila: Téli éjszaka), föltartóztathatatlanul robogó mozdonyhoz, lokomotívhoz, esetleg a villogó-szikrázó kardpengéhez, a gondolkodást lángra lobbantó szellemi kovakőhöz, tűzkőhöz akarta hasonlítani, ám mivel Heller nem lokomotív, nem tűzkő, az agya nem toledói-filozófiai penge, Papp Zsolt ahhoz hasonította őt a cikkében, amihez lehetett. A dinamóhoz. Ihleti „gondolta a fene” alapon. Merthogy milyen is a szikrázó dinamó? Impotens a szikrázó dinamó. Műszakilag. Tökéletlen. Rossz. Nagydoktorilag díszfunkcionális. Alkalmatlan. Hasznavehetetlen. Ez tény.

Kérem, a dinamónak nem az a dolga, hogy szikrázzék. Sőt, épp ellenkezőleg. Valójában (stilárisan) nem is a dinamó szikrázik, hanem annak valamely kopott, beégett, zárlatos stb. alkatrésze, a forgórész, a szénkefe, ilyesmi. A „dinamó” akkor szikrázik, amikor gyakorlatilag működésképtelen: nem fejleszt (kellő mennyiségű) áramot, (szellemi) energiát. József Attila írja: „a fémkeblü dinamókat szopják / a sivalkodó transzformátorok”. Melyek nyilván azért sivalkodnak, mert szopás közben a dinamók szikrái csipkedik-szurkálják az orrukat-fülüket.

 

Igen, akarva-akaratlan telitalálat, pontosan így pattog a dinamó-szikrázás hellerileg: „Tisztelt opponensem, a tény szót legalább tizenkétféle értelemben használta” (lásd, mint fent).

Pengeszikrázás, kovakőszikrázás akkor lett volna a védés, ha a doktorandus lehengerlőn sorolja Falussal szemben az ellen-tényeket, szellem-szikrákat szórva cáfolja az opponens észrevételeit, kifogásait, érveit, mondván: a „fiúszerelem” nem kitaláció, ez tény, mert… stb. stb. Tűzkőszikrázás akkor lett volna a válasz, ha Hellernek nem a disszertációja, hanem a védése vált ki „szánakozó mosolyt” – éspedig nem a „túl tudós”, hanem épp ellenkezőleg: az untergelehrt opponens rovására!

Papp Zsolt: „elkezd szikrázni a Heller-féle dinamó. Másfélórás a válasz”.

Ez semmit nem jelent. Dumálni (majdnem) mindenki tud. Kipróbáltam. Tök vagyok az arisztotelészi etikához, az antik irodalomhoz, mégis 4 óra 23 percet beszéltem róla egyfolytában (tudtam volna többet is, csak letiltottak!), a nejem közben kétszer elszundított egy-egy félórácskára, kipihente magát, majd hallgatta tovább. Így történt. Papp Zsolt: „elkezd szikrázni a Heller-féle dinamó. Másfélórás a válasz”. S erről a nagyasszony maga így vall a Filozófiám története című könyvben: „ha interjút készítenek velem [ha disszertációt védek – Gy. úr], menthetetlenül elkezdek fecsegni”, „írásban is fecsegek”.

Miként a szikrázó dinamó.

Illetve a szószátyár dinamó. Tudniillik Heller így fogalmaz ugyanott: „Mikor etikámat elkezdtem írni [a nyolcvanas-kilencvenes években – Gy. úr], jól előkészített talajra léptem. Mögöttem álltak [vagyishogy Heller a mögötte álló talajra lépett – Gy. úr] az 1957-es előadások (A szándéktól a következményig), egy könyv [s amelyről ezt írja 1959-ben a Központi Bizottságnak: „Szivesen megirnám pl. etika jegyzetem önbirálatát, ha erre szükség mutatkoznék”; például, értsd: ha kell, bármelyiket – Gy. úr], melyben, ha göcsörtösen és szószátyár módjára is, de végigpásztázom az etika hagyományos fogalmait. Mögöttem állt az Arisztotelész-könyv [a nagydoktori disszertáció], melyben áttekintettem az egész antik etikát…” (175. oldal).

 

Ungvári Tamás: „Heller Ági… írt negyven könyvet”. Például az etikáról. Mely negyven könyvnek egy (nem tudni, mekkora) része Heller bevallása szerint is csak „göcsörtös, szószátyár” „talaj-előkészítés”. Sőt ismételjük: „például” az egyik könyv megtagadását („önbírálatát”) már 1959-ben fölajánlotta a politikai hatalomnak. Az persze igaz, hogy sem az egyetemi jegyzetében, sem a nagydoktori disszertációjában nem írja, hogy „hopp, vigyázz, nyájas olvasó, ez itt csak talaj-előkészítés, nem etika!”, de hát, mint tudjuk, semmi sem tökéletes. Még a szikrázón szószátyár, göcsörtös dinamó sem tökéletes. Hát hiszen épp azért „szikrázik” (szátyárkodik) a dinamó (szénkeféje). Göcsörtösen.

Egyébiránt nemcsak Pap Zsolt Heller jellemzése („szikrázó dinamó”), hanem Heller Ágnes önjellemzése is telitalálat: göcsörtösen szószátyár. Tessék megnézni a tévében! Ha beszélni kezd, megállíthatatlanul fosódik belőle a szó (ilyeténképpen: szátyár), miközben a lazaságnak, könnyedségnek, emelkedettségnek halovány nyoma nem látszik rajta. Korábban írtam néhány mondatot a nagyasszony göcsörtös gesztusairól: Hellernek nemcsak az 1959-es levele, hanem a metakommunikációja is árulkodik méltóságtudatának minőségéről, pl. a tévében: Heller nem beszél, hanem indignáltan ágál, rikácsol, tessék megfigyelni: a kezével szinte folyamatosan fejmagasságban (sokszor afölött) hadonászik, mint aki nem csupán érzi, de pontosan tudja: valami olyasmit kell megmagyaráznia, elhitetnie a nézővel, ami megmagyarázhatatlan. Például, hogy ő „csak kicsit hazudott” 1959-ben. Ugyanez Heller megfogalmazásában: „Mikor etikámat elkezdtem írni… Mögöttem álltak az 1957-es előadások (…), egy könyv, melyben, ha göcsörtösen és szószátyár módjára is, de végigpásztázom az etika hagyományos fogalmait”.

 

Nem győzöm hangsúlyozni (merthogy ekkora skandalum nincs): Heller azután „kezdte” írni az etikáját (az Ő Etikáját!!!), miután már egy rakás marhaságot egybeszátyárkodott etika címén, félrevezetve ezzel az olvasót, olyannyira, hogy még utólag sem veszi észre, mekkora gazemberséget művelt. Vagyis: a könyvének (nagydoktori disszertációjának) nem Etikatörténeti tanulmánykísérletek, esetleg: Párbajtőr-pengés szófiai törzsanyag az alcíme, hanem Heller a „talaj-előkészítés” során is önálló etika megfogalmazásának igényével lép föl; szó szerint így: „Mögöttem állt az Arisztotelész-könyv, melyben áttekintettem az egész antik etikát, s az arisztotelészi etikán belül a középérték-elméletre fektettem a fő súlyt”.

Magyarán: Heller nagydoktori dolgozata nem arról szól tényszerűen, hogy Arisztotelész erre meg erre fektette etikájában a fő súlyt, hanem arról szól, hogy a göcsörtösen szószátyár doktoranduska mit tekint fő súlynak Arisztotelésznél s mit nem. Vagyis: doktoranduska lefekteti a fő súlyt. Arisztotelésznél. Merthogy a fő súly Arisztotelésznél nem jó helyen fekszik. Ő lefekteti, s utána kezdi el írni a maga etikáját. Miután az Arisztotelészét már lefektette. Akkor jön az övé. Ti. a Központi Bizottság nem kérte, hogy keltse föl a talaj-előkészítést, s fektesse máshová. Számomra pedig teljességgel fölfoghatatlan, hogy a roppant szellemes, elmés Hermann István hogyan tudott együtt élni egy ilyen üresfejű, fontoskodó kékharisnyával, akár csak három napig is! Kérem, ennél a „filozófusnál” még Babarczy Eszter is tisztességesebb „filozófus”:

 

babarczyeszter válasz |  2005.03.30 20:51:46 © (84)

Az emberi elme azért csodálatos eszköz, mert gondolkodás révén modellezünk helyzeteket (persze tökéletlenül), mielőtt "élesben" kipróbálnánk. Ebből egy érdekes filozófiai vita születhetne, de most elmegyek lefektetni a gyereket :-)

©

 

Ugye?! Ő legalább a gyereket fekteti le filozofálás helyett, nem Arisztotelész fő súlyát. Tegyük hozzá: az „érdekes filozófiai vita” valójában Heller Ágnes és Heller Ágnes között zajlik (pl. a Filozófiám története c. könyvben), csak szegénykém nem veszi észre, hogy önnönmagával „vitázik” egyazon bekezdésen, sőt sokszor ugyanazon mondatán belül. Ráadásul Babarczy álmos kis gyermekétől teljesen függetlenül. Például: „Mögöttem volt a ťjó emberŤ felfedezése… S mögöttem volt (több könyvemben) a sztoikus-, epikureus etika modernizált változatának vállalása… Mögöttem állt a két erkölcsi autoritás (a ťszégyenŤ és a ťlelkiismeretŤ) [2011. április 21-e óta tudjuk: valójában a szégyentelenség és a lelkiismeretlenség – Gy. úr] történeti kalandozásainak bemutatása [ezt Hankiss Ágnes mutatta be – Gy. úr] és az igazságosságon túlmutató ťjó életŤ három összetevője” (175. oldal).

Vagyis Heller már réges-rég „vállalta” (nem csupán leírta) „a sztoikus-, epikureus etika modernizált változatát”, Heller már rég „túlmutatott” „a ťjó életŤ három összetevőjén”, majd csak utána (20-25 évvel később) „kezdte” el írni az „etikáját”. Ügyes.

 

Na most, ezekre a nagyszerű művekre mondotta Hermann, hogy: „hülyeség”. Falus Róbert: „mosolyogtatón szánalmas”, Eörsi pedig azt, hogy a szövegek egy „liberális tökfej”-ből pudváztak elő. Míg Ungvári professzorék, Almási professzorék, Faragó professzorék azt mondják e művekre, hogy okos, unikális, originális, zseniálisan nagyszerű antikommunista alkotások. Könyvek. Negyven van belőlük. Ungvári: „például itt van Az én filozófiám története [sic!], tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!”.

 

Jól van, öreg, kötök én, bele (hogy kibuggyan e zseniális mű bele – polietilén műbele), csak várd ki a végét! (Előzetesen annyit: a könyv címe: Filozófiám története – „tessék azt elolvasni” – legalább azt! Majd utána tessék pökhendiskedni! Ellenkező esetben maradunk Falus Róbert klasszikafilológus klasszikaterminológiájánál: a szikrázó Ungvári professzor is szánalmas, megmosolyogtató professzor. Olyan, mint a fényesre kopott szénkefe.)