3. rész

 

Ez idő alatt az Indián Tartomány más részein lelkes előkészületek folytak a „kívülvalók” között, akik már alig várták az ünnepet. Wantan, gyülekezetének oszlopa, vállalta az adományok gyűjtését és őrizetét, a legjobb indulattal viseltetve a nyereghegyi Jézus-férfiak és Jézus-asszonyok iránt. Küldetése nagy örömmel töltötte el. „Wu-haigh! Ez a jó út!” - fejtette ki Beichsának. „Nekünk nincs adósságunk a templomunkon. Az a helyes, ha segítünk azoknak, akik egy nehezebb ösvényen járnak.”

Fort Sillben az apacsok húsz dollárt gyűjtöttek össze, és a „harci főnök”, Naiche vállalta, hogy átadja a pénzt, és az egykor oly rettegett „Geronimo bandájának” gratulációját a hősiesen küzdő kajova testvéreknek. És majdnem minden rezervátumon hasonló készülődés folyt. 

 

Aztán a kellő időben - lassan, kényelmesen haladva a tábor felé - elindultak a karavánok. Boldog napok voltak ezek öregeknek és fiataloknak. Az öregeknek a régi napok emlékét hozták el, a prériken való vándorlásét, amikor a vadállatok követése még az életet jelentette, a fiatalok számára pedig szabad teret a gyakorlatozásra - és a zajongásra. Éjszakánként nagy tüzeket gyújtottak, körülülték őket, és a főnökök újra elmesélték a régi napok vadászatainak és csatáinak borzongató történeteit. Az asszonyok ügyesen felállították a tipiket, aztán valamennyien pihenni tértek, a csillagok fölött lakó Mindenható iránti nagy hálával a szívükben. Reggel aztán szörnyű kavarodással és sürgölődéssel indult az új nap, és reggeli után a csapatok újra elindultak.

 

Az apacsok érkeztek elsőnek. Körülbelül ötvenen voltak, és a híres öreg Naiche vezette őket. A házigazdai szolgálatot ellátó fiatalemberek egyike a kijelölt táborhelyre vezette a csapatot, s míg az asszonyok felállították és berendezték a sátrakat, Naiche a kajova főnök, Komal keresésére indult. A gondjaira bízott húsz dollár nyomasztotta. Úgy döntött, nem vesztegeti az idejét, minél hamarabb meg akarta szabadítani ettől a tehertől a lelkiismeretét. Mint főnök, illő módon csak egy másik főnöknél jelentkezhetett, úgyhogy megkereste Komalt.

 

„Ai ho!” - mondta a kajova, egy széket hozva a vendég számára.

„How!” - felelte Naiche.

A békepipa körbejárt, majd - miután a főnökök egészen különböző nyelveken beszéltek - egy tolmácsért küldtek.

„A mi szívünk melegen érez a kajovák iránt” - kezdte Naiche a beszélgetést. „A házainkban hallottunk a ti bátor küzdelmetekről, a templom építéséről. Énekelve Sétáló hozta a hírt hozzánk, mi pedig gondolkodtunk rajta nappal és éjjel. Végül a mi Jézus-asszonyunk azt mondta, gyűjtést kellene rendeznünk számotokra. A kukoricánk zöld és a marháink egészségesek, ezért ezt mondtuk: igen, meg tudjuk tenni. Tudunk valamit adni a testvéreinknek. Itt van.”

Elővett egy szarvasbőr erszényt, melyen csodálatos gyöngyhímzés ábrázolta a régi otthon, Arizona napsugarait. Komal felé nyújtotta, ám a kajova a háta mögé rejtette a kezét. „Nem az én dolgom átvenni a pénzt”- mondta. „Van pénztárosunk, Lucius Matzan. Elküldök érte.”

 

Amikor Matzan megérkezett, Naiche újra elmondta, amit korábban a főnöknek, és újra felajánlotta az erszényt.

„Örülünk, hogy eljöttél hozzánk az embereiddel. De nem fogadhatjuk el a pénzeteket.”

Naiche megdöbbent. „Porfelhő ül szegény fejemen”- mondta szomorúan. „Nem tudok világosan gondolkodni. Nem értem, amit mondasz.”

„Akkor veszem a pipát és beszélek” - válaszolt Matzan, nyers őszinteséggel. „Mi, kajovák, nem fogadhatjuk el a pénzeteket, mert ti, apacsok, nem hisztek az ördögben.”

Naiche percekig hallgatott.

„Az igaz, hogy az apacs nyelvben nincs szavunk az ördögre” - szólalt meg végül csendesen. „De…”

„Hadd mondjak valamit neked egyenes nyelvvel” - vágott a szavába Matzan hevesen. „Ti apacsok, ti saját magatok voltatok az ördögök, nem volt szükségetek egy ördögre. Shoo la! Ez az igazság! De mi, kajovák - mi mindent tudunk az ördögről. Ő a mi vértestvérünk, annyira komisz és ravasz. Paye-own-mah beszélt róla nekünk. A sátrainkban lakik, és rossz szavakat mond nekünk.

„Klee! Sajnos igen! A mi kunyhóinkban is benn lakik, bár nekünk nincs nevünk a számára, amin hívogatni szoktuk őt” - vágott vissza a megalázott apacs.

„Ő olyan, mint az ordító puma. Ez az, amit a Biblia mond. Egy oroszlán, tudod. Ordít és harap.”

„Achs! Bárcsak ordítana, mielőtt harap!” - válaszolt Naiche, a fejét rázva. „Sosem veszem észre, hogy jön, csak amikor már elkapott.” 

„Mást mondok neked!” - folytatta a tudás büszke professzora. „Múlt tavasszal az ördög megtámadott, miközben szántottam, és szájon vágott engem. Az állkapcsom úgy feldagadt, hogy nem tudtam beszélni. Doy-mah, a feleségem azt mondta, ilyen a fogfájás. Eh, la! Én jobban tudom. Az ördög volt. Úgy megütött, hogy nem tudtam tolmácsolni Paye-own-mah prédikációját. Ez volt a trükkje.”

„Az ördög mostanában nemigen üthetett szájon téged - jegyezte meg Naiche méltóságteljesen. „Most éppen eleget tudsz beszélni.”

Látva, hogy a pénztáros nem fogja elfogadni az ajándékát, az apacs főnök zsebre gyűrte a hímzett erszényt és szomorúan visszasétált a táborba. Nem tudta, mit is gondoljon…

 

Folyt. köv.