A régészeti kutatások szerint É-Amerika délkeleti részén Kr.e. 2.500-tól alakult ki a növénytermeztés a már említett 4 őshonos növényre alapozva.

Jelenlegi ismereteink szerint ez a mezőgazdasági forma a mexikói nagy mezőgazdasági központtól teljesen függetlenül alakult ki.

Később persze voltak kulturális és talán vérségi kapcsolatok is a két központ között.

A mexikói eredetű kukorica pl. meglehetősen későn, Kr.u. 200-300 körül ért el a Mississippi alsó folyása vidékére.

A kukorica azonban még sokáig viszonylag csekély szerepet játszott a délkeleti indiánok táplálkozáásban.

Gyökeres változás akkor következett be, amikor Kr.u. 900 körül elterjedt egy olyan új kukoricafajta, ami a mexikóinál rövidebb és hűvösebb észak-amerikai nyarak alatt is beérett.

Ezt az új fajtát északon egészen a Nagy Tavak medencéjéig, sőt Délkelet-Kanadáig lehetett termeszteni.

Ez aztán gyökeresen átalakította a délkeleti és keleti erdővidéki indiánok társadalmát.

Kr.u. 1.100 körül érkezett meg a bab, szintén Mexikóból.

Tököt meg már sokkal korábban is termesztettek.

 

A kukorica, bab, tök hármassága, az ún. Három Nővér volt az, amelyre alapozva a Mississippi-kultúra kialakult és Kr.u. 900 - Kr.u. 1.500 között valóságos népességrobbanás következett be a délkeleti régióban.

 

Újabb népességbecslések szerint az itteni népesség 1.500 körül elérhette az 1-1,5 milliót is, vannak szakemberek, akik szerint még ennél is jóval többet.

 

Aztán a spanyol tengerészek és fölfedezők által behurcolt baktériumok romba döntötték az egészet, rendkívül sűrűn aratott a halál.

A becsült népességcsökkenés csak az érintkezés első száz éve alatt kb. 75-90 %-os volt, de inkább 90, mint 75.

 

Mire az angolszászz telepesek a 18. sz. elején elérték ezt a térséget, talán ha 200 ezer indián élt ebben a régióban...