2. rész

 „Sok vörös ember eljön most a mi nagy ünnepünkre” - folytatta Lucius. „Mit tegyünk?” Okepaugh kedélyes hangulatban volt. ”Azokban a napokban, melyekről még a nagyapám mesélt nekem, mi, kajovák, mindig jó szívvel fogadtuk a többi indiánt. Szívesen láttuk őket tábortüzünk mellett. S ha a mokaszinjuk elvásott, lábukat pedig felhorzsolta a kő, vagy megvágták az éles füvek, szép gyöngyös kajova mokaszint adtunk rájuk.” Lucius elgondolkodott. „Atyáink ősi útját járjuk még most is. És azt fogjuk járni a nagy evés és a gyűlés során is. Igen! Azt fogjuk mondani minden érkezőnek: ah-ho, ah-ho, Isten hozott! Örül a szívünk! ... De nem ölelhetünk át titeket úgy, mint keresztény testvéreinket. Nem vagytok Jézus-férfiak. Lábatok nem lépett az egyetlen Mennyországba vezető igaz útra. Ezt fogjuk mondani. Igen. Ez az, amit mondunk majd.”

Megszületett hát az elhatározás. És azon az éjszakán Lucius egy tucat társát összehívta a keresztelő-medence melletti nyárfák alá. Pay-own-mah nem volt a meghívottak között. Ellenkezőleg, Lucius ügyelt rá, hogy a tanácskozás híre ne jusson el hozzá, nehogy nyíltan ellene mondjon kedves nézeteinek. Hiszen épp az elmúlt vasárnap, Vidám Szív határozottan mást hirdetett. „Azok az arapahók, akiknek a jó Beichsa prédikál, egészen keresztények, éppen annyira, mint mi. Ugyanez a helyzet Mr. Brown embereivel az Esős Hegységben, vagy Mr. Fate anadarkói indiánjaival.  Ha a szívük jó Jézus felé, és keményen törekszenek rá, hogy a helyes úton járjanak, akkor Jézus-férfiak és Jézus-asszonyok. Úgy kell őket fogadnunk, mint vértestvéreket.” Ezt prédikálta, és Lucius le is fordította, de biztos volt benne, hogy Vidám Szív ez egyszer tévedett. Azóta is az elméjében forgatta ezt a kérdést.

Lágy, csillagfényes, lelkesítő éjszaka volt. A tizenkét fiatal kajova fehér lepedőbe burkolózva érkezett meg a találkozóra. Matzan és Okepaugh már vártak rájuk. Törökülésben letelepedtek a tanácstűz köré a fűbe. Hogy a megbeszélés fontosságát hangsúlyozza, Matzan, a régi varázslók szokása szerint, félhold alakú föld-dombocskát készített, és a tüzet kereszt alakban helyezte a tetejére. A mescal-gombot, amit a Goin-ga-ta, vagyis a Táncfőnök helyezett volna a szimbólumok tetejére, elhagyták. Az volt a tiltott pogány varázsszer. De a békepipa jobbról balra körbejárt, s csendben hallgattak, míg valamennyien ki nem fújták a négy füstgomolyt a négy égtáj felé. Aztán a pipa visszaért Luciushoz. Két szippantás után, a pipát kezében tartva felállt és beszédbe fogott. Oly költői nyelven, mintha maga a nagy Mennydörgő Bika Főnök fia szólna, előadta gondolatait. Könnyed volt és elegáns, a hangja halk, de tiszta. A meggyőződés, melyet most előterjesztett, a sajátja volt, első kézből jutott hozzá. Egyetlen másodpercre sem villant fel benne, hogy valójában az inkvizítorok és más vallási elnyomók lábnyomaiban jár. Egy alapelvet akart védeni, és mint már annyian az idők során, szem elől tévesztett minden mást. Csak egy út lehet az egyetlen Mennyországba, s ezt az egy utat ők már ismerik, tehát mindenki más reménytelen sötétségben vesztegel. Így szólt az ő szillogizmusa. Rendkívüli megelégedésére ez a gondolatsor a logika minden szabályának megfelelt, és mire a végére ért, minden hallgatóját sikerült meggyőznie. „Tartozunk Vidám Szívnek azzal, hogy hűek legyünk az igaz úthoz - folytatta egy kétségkívül illogikus következtetéssel - hiszen ő hónapokig utazott hegyeken és prériken keresztül, hogy elhozza nekünk az igazságot. Éppen itt, ebben a medencében tértünk rá a „mély víz útjára”, és léptünk ki a másik partra, mint igaz Jézus-férfiak. Shoo-la? Nem így van? És tartozunk önmagunknak is azzal, hogy szilárdak legyünk. Ami pedig az adósságot illeti” - és itt egy pillanatra elakadt, de aztán, a jó szónokok szokása szerint a ködösítésben talált menedéket. „Nos, szóval az adósság - sokféleképp ki lehet fizetni egy adósságot.”

Az egyik hallgató szólásra emelkedett. „Valakinek vállalni kellene a vezetést és elmondani ezeket az egyenes szavakat az apacsoknak, a komancsoknak, és a többieknek, amikor megérkeznek!” ”Ki tudná olyan jól, mint Lucius?”- kérdezte egy másik.”Ek, la! A mi Luciusunk mutassa meg vörös barátainknak a „cha”-t, vagyis barátságot, és ugyanakkor mondja el nekik a gondolatainkat.” „Jó beszéd” - jegyezte meg Lucius nyugodtan, mivel híjával volt minden álszerénységnek. ”Én leszek a nyelvetek a beszédben. Ha a kívülvalók pénzt ajánlanak fel, küldjétek őket hozzám. Az adósságot mi magunk álljuk. Az adósság valami módon jó is a gyülekezetnek. Egy bölcs badle-pangh-gah - egy bölcs fehér ember - mondta ezt, amikor az iskolában voltam. Azt mondta, ez egy jó dolog, munkára készteti az embereket.” Végül aztán elfojtotta a tüzet és mind visszatértek a táborba. Lucius tökéletesen elégedett volt a megbeszélés eredményével - és önmagával.

Folyt. köv.