Mielőtt folytatnám a ruhákat, el szeretnék indítani egy kicsit hosszabb projektet itt a fórumon. Egy 1908-ban publikált történetet szeretnék betenni részletekben, fordításban. Az anyag egyelőre nem guglizható, meg nem is kölcsönözhető, és még ebay-en sem láttam. Én úgy érzem, hogy sok szempontból érdekes kis írás. Előre mondom - és ez a korábbiakra is igaz - hogy nem célom a keresztény propaganda. Kellőképp átérzem a kereszténység mindenféle bűneit, akár a múltat, akár a jelent nézzük, és ezeket nem is szeretném mentegetni. Ugyanakkor az a véleményem, hogy az indián missziók témája kétbites módon él a köztudatban. Szeretnék egy kicsit lazítani ezen a helyzeten ezzel a rendhagyó hangvételű irodalommal. Eddigi ismereteim alapján azt mondom, hogy a történet elemeiben igaz lehet, a szereplők valósak, ismerték a szerzőt, aki egy jogvédő lelkész volt, (igazi falvédő, ha úgy tetszik :), sőt olvashatták is az újságot. Ugyanakkor hangsúlyozom, hogy megkomponált irodalmi alkotásról van szó. (De azért Naiche zseniálisan élethű benne.) A cím kifogott rajtam, úgyhogy megköszönöm, ha a történet végén valakitől kapok rá egy frappáns javaslatot. (A párbeszédek jelölését nem dolgoztam át, bocsi.)

 

The Southern Workman 1908. 37. p. 443.

William Justin Hersha: A Corner in Creeds

 

A forrón tűző oklahomai nap már-már elviselhetetlenné tette az augusztusi reggelt, ám a fák ágai közt hancúrozó, a tág prérin keresztül-kasul kergetőző nyughatatlan oklahomai szelek megakadályozták ebben a törekvésében. Lucius Matzan és Okepaugh - mindketten a kajova törzs fiai - megemelték széles karimájú kalapjukat, hogy kihasználják a hűsítő áramlatokat. „Jó a szél.” - jegyezte meg Okepaugh, miközben bronzszínű arcát törölgette - „a Jó Suttogó küldte nekünk egyenesen a Wichita Hegyek hűs szívéből.” „Eh la! Mért beszélsz a régi út szerint?”- szólt rá Matzan szigorúan. „Jó Suttogó? Nem! A pogány kajovák beszélnek így. Mi keresztények vagyunk. Mi Jézusról beszélünk, hisz ő küld minden jó dolgot nekünk.”

 

Éppen az ágakat készültek szétteríteni a lugas tetején, melyet az indiánok nagy nyári összejövetelére készítettek. A nyereghegyi kajovák már egy hete nekifeszülve dolgoztak az építményen. Még a főnökök, Sánta Farkas és Komal is felhajtották szekereiket a hegyekbe; fenyőágért, nyárfa-ágért és bármifajta ágért, ami csak megfelelő árnyékot biztosíthat a vendégeknek. Fehér emberek jönnek  Keletről - lelkészek és egyházi asszonyok, akik ajándékaikkal és imáikkal támogatták a Nyereghegyi Baptista Missziót, melegszívű emberbarátok, akik szívükön viselték a kajovák sorsát. Rajtuk kívül ide várták még a misszionárius-családokat az Esős Hegységből, Anadarkóból, Colonyból, Fort Sillből, az Indián Territórium számos pontjáról.  És persze indiánok százaira is számítottak. Apacsok, komancsok, arapahók, csejennek, kaddók, ponkák és a többiek, akik számára ez az alkalom épp annyira „nagy evés”, mint „nagy prédikálás” - mindenki szívesen látott vendég volt. De más, fontosabb látványosság is készült. 

 

A nyereghegyi kajovák hónapok óta küszködtek és spóroltak, hogy egy állandó templom-épületet tudjanak emelni. Mióta csak Paye-Own-Mah, a „Jézus-asszony” eljött közéjük misszionáriusnak, télen egy nagy sátrat használtak istentiszteleti célra, nyáron pedig egy hevenyészve összetákolt lugast. De most, sok fáradozás és önfeláldozás eredményeképp egy csinos fehér templom állt a tábor feletti dombon, valódi haranggal és kupolával. Matzan cukor nélkül itta a kávéját, Sánta Farkas a már megrágott dohányát rágta újra, Ya-Ome, Komal csinos lánya pedig lemondott a szívének oly kedves új kalikó ruháról, és az árát felajánlotta a templom céljára. És így tovább, az egész közösség hozzájárult az építkezéshez. Őszinte áldozatuk révén az épület most határtalan büszkeséggel töltötte el őket és égtek a vágytól, hogy megcsodáltassák a többi indiánnal.

 

Ám minden hősies erőfeszítésük ellenére százharminchat dollár és huszonkilenc cent adósság terhelte az épületet. Ez hatalmas összeg volt a nincstelen kajovák számára. Egy lidércnyomás volt ez, egy rémség, egy szörnyű halálfej az ünnepségen. „Vidám Szív” - vagyis Paye-own-mah, a Jézus-asszony - könyörtelen és makacs volt az adósság kérdésében. A közösség többsége egyetértett vele, ezért az összejövetel egyik célja az volt, hogy a hiányzó pénz összegyűjtésével a templomot mentesíthessék minden teher alól.

 

Lucius számára különösen nyomasztó volt a dolog. A gyülekezet egyik diakónusaként szinte hivalkodott tisztségében. Vasárnaponként viselt súlyos arckifejezése beszédesen hirdette önmaga fontosságának tudatát. Ő volt Paye-own-mah tolmácsa, ő hirdette ki a fontosabb tudnivalókat, bevételezte az adományokat; röviden, a gyülekezet tartópillére volt. Ifjú, iskolázott emberként, lelkesedéstől fűtve, a „fehér ember útjának” keményen nekifeszülve, roppant büszkén viselte iskolázatlan társaival szembeni felsőbbrendűségét. Ami az apacsokat, komancsokat, ponkákat és a többieket illeti - őket aztán valóban alacsonyabb rendbe sorolta. Különösen a hitvallás kérdéseiben nézett le mindenkit, aki nem volt pontosan úgy tanítva és keresztelve, ahogy az ő gyülekezetében elfogadott volt. Viszonylag friss megtérő volt, és a friss megtérők soraiban kontrollálhatatlan tendenciává kezdett válni a túlzások szeretete. Öszintén szólva, Lucius bigott volt. Nem tudta felfogni, hogyan is üdvözülhetne bárki másképp, mint azokkal a módszerekkel, azoknak a lépcsőknek a megjárásával, melyeket ő maga is megjárt a megváltás érdekében.  Ehhez kapcsolódott számára a pénz nagy gondja is. Vajon helyes-e anyagi segítséget elfogadni a presbiteriánus, metodista, episzkopális és egyéb „kívülvaló” indiánoktól, amikor az ilyen segítség egyértelműen „megfertőztetett pénz”, mivel „megtéretlen” forrásból származik?

 

Ma a lugas tetején ki is fejtette a nézeteit a megfontolt és áhítatos Okepaughnak. „Testvérem, ez az igaz út”- mondta. Mint a legtöbb bigott ember, imádta a testvérieskedő nyelvezetet. „Csak egyetlen Biblia van - igaz-e? És csak egyetlen Mennyország. És csak egyetlen Paye-own-mah, aki elmondja a Bibliát és megmutatja az utat a Mennybe. Shoo la! Most elmondom neked a lényeget! Ha ez igaz, amit az ajkaim most mondtak, akkor bizony csak egyetlen módon lehet olvasni az egyetlen Bibliát, és csak egyetlen út van, amelyen az egyetlen Mennyországba juthatunk.” Az öreg Okepaugh ünnepélyesen bólintott. Lucius iskolázott, neki tudnia kell. Lucius nem beszél kígyó-nyelvvel. Minden tisztelet és figyelem megilleti.

 

 

Folyt. köv.