A valóságban, a valódi életben egészen biztosan akadt, ez meggyőződésem. Még akkor is, ha ez a műveik alapján nem feltétlen gondolható róluk. De Hérakleitoszt talán nem lenne túlzás említeni itt, aki értelemszerűen ha nem is olyan komplex és szofisztikált módon adta közre gondolatait, mint Schopenhauer (ahogyan egyik preszókratikus filozófus sem), de akár hordozója lehetett annak az életérzésnek, mint a jóval későbbi német filozófus.

Azért a filozófia, a szó klasszikus, görög értelmében, ha komolyan vesszük, eléggé komor műfaj, minden előítélet nélkül is. Nagy valószínűséggel számos éles elméjű gondolkodó eljutott bizonyos Schopenhauer által is felismert ontológiai alapigazságokig, de míg Schopenhauer az önmarcangolással határos módon rendületlenül és öntörvényűen, a korra és az elvárásokra, konvenciókra fittyet hányva kendőzetlenül leírta a gondolatait, addig más gondolkodók főbb műveinél valahogy úgy érzem, hogy fellelhető egy pont, ahol az eladdig őszinte, becsületés elmélkedésük valamiképp egyfajta projekcióba, kihátrálásba vált át. Ez lehet a saját projekciójuk, vagy épp a koré, amiben éltek (de akár az üldöztetéstől, kiközösítéstől való félelem is természetesen). Camus a Sziszüphosz mítoszában "ugrást" említ, mintha a gondolkodók, akikről beszél, félnének levonni a végső konzekvenciákat, félnének farkasszemet nézni a mélységgel, ezért - menekülésképp - valamilyen külső instanciához fellebbeznek: Istenhez. Schopenhauer nem tette meg ezt az ugrást (ahogyan például Nietzsche sem), de már véleményem szerint Kant, Sesztov, vagy akár Pascal vagy Spinoza igen. (Persze ez nem filozófiájuk bárminemű kritikája is, csak fontosnak szánt megjegyzés, Camus-vel való egyetértésem okán). De ez persze az én véleményem és könnyen lehet, hogy alaptalan, anakronisztikus elvárás ezt felróni a részemről.

Egyébiránt a pesszimista szó némileg pontosításra szorul szerintem. Schopenhauer bizonyos értelemben minden idők legrealistább filozófusa volt. Pesszimistának csak a mindenkori konvenció, a szükségszerűen túlélni vágyó, "vitalitástól duzzadó" (és egyúttal öntudatlanul is önáltató, a létezés alapigazságait és adottságait a vitalitás által eleve előítéletesen, a túlélési ösztön által deformáltan látó) közösség szempontjából tűnhetett - és tűnhet ma is. Ez teljesen egyértelmű: a mindenkori emberi közösség élete a legkevésbé szól életének alapkérdéseinek fürkészéséről, annál inkább hangyáni létük minél tovább való meghosszabbításáról, a túlélésről, olcsó, számító érdekeikről. Ebből a szűkre szabott perspektívából igencsak bosszantó lehetett egy frankfurti mizantróp, akinek sorai villámokat szórtak és kárhoztatta azt az életet, amit a "természet gyári termékei" oly nagyra becsültek és becsülnek ma is, ösztönösen. És így lesz mindig, mert az ember alapvetően élni és túlélni akar, saját porszemnyi és teljességgel jelentéktelen létét akarja a végletekig kiterjeszteni, akár mások kárára is. Csak nagyon-nagyon kevesek jutnak el egyáltalán ahhoz a krízishez, amiről Schopenhauer írt, nevezetesen az Akarat igenlésének vagy tagadásának dilemmájához, és még kevesebben fogják tagadni azt.