Mottó: Heller „A szégyenről ír dolgozatot – aktuálisat és általánosat – amiből az marad meg az ember fejében, hogy mekkora katartikus szerepe van…” (Almási professzor).

 

 

 

Ugrik a bankár

 

 

Itt olvasható a katartikus szövegösszefüggés, melynek immáron a végét idézem: „Az embertől elvárják, hogy a szokásoknak megfelelően viselkedjen, különben megszégyenül. De analogikusan, azt is elvárják, hogy a szokásos emberi méretnek is megfeleljen. Ha ettől eltér, akkor megszégyenítik. Mert a várakozásnak meg nem felelni egyenlő a bukással, a sikertelenséggel, a vereséggel. Nem okvetlenül mindig a test a ludas ebben. A bukott bankár kiugrik az ablakon szégyenében. Miért teszi ezt? Mert nem felelt meg a bankár-lét elvárásainak, mikor megbukott. Ő is csak egy beteg, púpos emberré vált, aki már elbújni sem tud. S mikor a gyerek nem megy haza, mert megbukott a vizsgán? Ő is púpos, azaz félbemaradt, sikerületlen embernek érzi magát szülei előtt.”

 

Almási professzor fejében annyi maradt meg a szövegből, hogy annak jókora katartikus szerepe van. Hát, mit mondjak, nem nehéz katarzisba lendíteni a professzor urat. Míg az én konok fejemben nehezebben marad meg a katarzis, s épp ezért kérem, magyarázza már el a professzor úr: hogyan jön ide az „elvárás” (mint katartikusan filozófiai kategória)!? Miként várható el például a 160 cm magas férfitől, hogy „normál” (175 cm) magasságú legyen? Vagy a langalétától, hogy az meg jóval rövidebb legyen. Hogyan, milyen eséllyel?

 

Ha a filozófia nagyasszonya azt akarja mondani, hogy a „társadalmi megítélés” egy gigantikus Prokrusztész-ágy, akkor annak még lehet valami értelme, már amennyiben értelmes cselekménynek tekinthető, ha bizonyíthatatlan tételt igyekszünk bizonyítani, míg annak viszont, amit Heller ír, semmi értelme. Semmilyen vonatkozásban.

Az etikai, szociálpszichológiai Prokrusztész-ágy csak egészen absztrakt metaforaként használható értelmesen, úgy viszont dögletes közhely.

 

Heller: „De analogikusan, azt is elvárják, hogy a szokásos emberi méretnek is megfeleljen”.

 

Kik várják el a „szokásos méretet” (illetve az annak való „megfelelést”)? Kicsoda? Mindenki? Egyöntetűen?

Hol várják el? A városban? Falun? Az utcában? A munkahelyen? Az iskolában, az osztályban? A klubban?

Továbbá, tegyük föl, a „szokásos méret” egy „normál, tólig határ” (mondjuk, a férfiaknál 170 és 185 cm közötti), akkor ugyebár Heller szerint azt várják el a férfitől a toleráns („tólig”) társadalomban, hogy nőjön legalább 170 centisre, ámde egy milliméterrel se nagyobbra 185 centinél. Értem. De vajon hogyan „intézményesülhet” az efféle elvárás? Mindenkitől elvárják az egyöntetű elvárást? Adott egy 160 cm-es csaj. Mondjuk így: átlagos. Akinek viszont valami okból a derék (190 centi körüli) pasik tetszenek, nem pedig a 170 centis „szokásos” porba fingók. Ez esetben megszégyenül a férfi is, a nő is? Ha viszont a nőnek a szép kicsi emberkék tetszenek (nem pedig a lóbaszó barmok), akkor mi van?! Akkor is jön a megszégyenülés?

Szóval, ennek az állításnak még lehetne valami értelme: a nőtől elvárják, hogy minimum olyan magas férfit válasszon, mint amekkora ő, különben kigúnyolják; s ami persze nem igaz, mert ez is kultúra- és korfüggő „szokás”, de legalább annyiban nem ostobaság, hogy itt az „elvárás” fogalmának van valaminő tartalma. Csak Heller hiszi, hogy Az Etika (amelyet ugye ő fogalmazott meg „saját igazságaként”, s amelyet nem kellett „átírnia” az elvtársak elvtársi bírálatát figyelembe véve) örök és változhatatlan. Tehát: a szuverén döntéssel, választással kapcsolatban beszélhetünk elvárásról, míg viszont a testi növés (vs. „kicsinyülés”) objektív dolog. Ezt szerintem a leghülyébb gúnyolódó is érti, csak a filozófus nem érti.

Mint tudjuk, Zalatnay Sarolta sem azért „tért el a szokásos mérettől”, hogy megszégyenüljön, hanem épp ellenkezőleg. Aztán persze gúnyolták (már akik gúnyolták), de nem a keblének mérete, hanem annak anyaga miatt.

 

Heller: „Ha ettől eltér, akkor megszégyenítik. Mert a várakozásnak meg nem felelni egyenlő a bukással, a sikertelenséggel, a vereséggel”.

Nem csupán Heller esetében, hanem általában is haszontalan minden olyan állítás, amely nem demonstrálható, nem érzékeltethető legalább egy, de inkább több konkrét példával. Vegyük ezért, totális paradigmaként, Vitray Tamást! Aki, mint ismeretes, „eltér” valamelyest „a szokásos mérettől”. Sőt Heller állítása szerint – vagyis a „mert” okhatározó értelmében – Vitray szembe halad a várakozással, amennyiben nem hajlandó kinyújtani a testét legalább 172 centiméterre, vagyis nem akar „megfelelni” a „várakozásnak”, s ami – a filozófiazseni szerint – Vitray „bukását”, „sikertelenségét”, „vereségét” jelenti.

Idézzük föl tehát Vitray Tamás egyik legendás történetét: pályája kezdetén tévériportot készített a Népstadionban egy amerikai díszkoszvetővel, kinek nyilván a derekáig sem ért testmagasságilag, mire Vitray odacipelt a hatalmas néger mellé egy zsámolyt, fölállt rá, s így azután kellemesen elbeszélgetett a híres atlétával. Vagyis jogos a kérdés: hogyan bukott meg a riporter, ha (állítólag) mindenkinek tetszett az interjú? Hogyan szégyenült meg? Tudniillik megszégyenült, ha egyszer a nagyasszony azt írja „aktuális”, „általános” érvényű „katartikus” dolgozatában! Vitray nyilván azért mesélte el többször is a történetet (én először a könyvében olvastam), merthogy teljesen hülye a manus, fejjel rohan a megszégyenülésbe.

Egyébiránt Vitray messze nem egy szégyenkezős típus, míg Heller szerint „a várakozásnak meg nem felelni egyenlő a bukással, a sikertelenséggel, a vereséggel. Nem okvetlenül mindig a test a ludas ebben. A bukott bankár kiugrik az ablakon szégyenében”.

Hogy Vitray nem egy bankár, az kétségtelen. Mint tudjuk, olykor egyszerűen képtelen megállapítani, hol húzódnak a fizikai (nem a testi, hanem az idegrendszeri, pszichés) határai. Ezért vállalta el a pekingi kajak-kenu döntők közvetítését is – tévémonitoron keresztül. Így aztán, Vajda futamánál, sikerült is elnéznie a célvonalat, s ami miatt később Fiala János erősen azon igyekezett a rádióban, hogy megszégyenítse az öreg Mestert, és hát, tegyük a szívünkre a kezünket, némiképp joggal. Azért mondom, hogy joggal, mert Vitray gyakorlatilag felnőtt ember (szakember), ergo tudnia kellett volna: csak monitorról közvetíteni más műfaj, speciális tudást, képességet, rutint igényel. Vitray mégis elvállalta a munkát, majd egy hatalmasat hibázott, s ami még önmagában véve nem volna szégyen, ugyanis majd’ minden hiba korrigálható. Valami módon. Például, ha Vitrayban lett volna annyi férfiasság, hogy ezt mondja: „na, akkor most én is egy jó nagy marha vagyok, kedves nézőim, elrontottam a szórakozásukat, kétszer közvetítettem – élőben! – Vajda olimpiai győzelmét, és amiért nem is igen tudom kárpótolni önöket, esetleg úgy, hogy vigasztalásul elmesélek egy kedves anekdotát: A tanár és a pap bemegy a Keresztény Stúdióvendéghez címzett csehóba.

– Hát maguk meg miért vigyorognak? – kérdi a csapos.

– Mert vidám a vasárnapunk.

– Miféle vasárnapról beszélnek? Ma szombat van!

– Nálunk a szombat is vasárnap – mondja büszkén a tanár.

– Értem. És? Mit parancsolnak az urak? – kérdi a csapos.

– Szentelt vizet.

– Szentelt vizet nem tartunk.

– Nem baj, én mégis megáldom kegyedet – feleli a pap, és leköpi a kocsmárost.

– Én pedig genetikusan vagyok büszke az ősi oroszlánomra – kurjantja a tanár –, így hát megáldom az egész világot! – majd paradigmatikusan lecsulázza a tévékamerát”.

Például. Elmondhatta volna ezt is a riporter. Kárpótlásul. Vagy valami mást. Ha már egyszer a közvetítést jól elcseszte. A néző meg derült volna az anekdotán, vigyorgott volna, mint Hack Péter a vidámvasárnapon. Igen ám, csakhogy Vitray nem így reagált, hanem nekirombolt a szakkommentátornak (Ámbrahám Attilának), mondván: „te is csak ülsz itt, Attila, nem szóltál egy szót se”. Tudniillik a szakkommentátor a hibás, „az a hülye akác”, ahogy Hofi mondotta, „ki kéne rúgni”. Vagyis (szerintem) sokkal inkább ezért illenék szégyellnie magát a híresen kulturált, rutinos médiaszakembernek. Ám mivel Vitray nem egy szégyenkezős típus, később Fialának is erősen nekirohant, már hogy a Fiala ilyen geci meg olyan geci, merthogy a Fiala megkérdezte tőle a rádióban: mi a faszér vállal el olyasmit, amit (már) nem képes teljesíteni.

A filozófuszseni katartikus filozófiája szerint pedig „Szégyelli az ember a testét, nem csak akkor, ha meztelen. Így minden nevetséges pózban, ha Mások tekintete rá eshet”.

Hogyne. Vitray és Fiala afférja a legjobb bizonyíték rá: a szégyenérzet döntően szubjektív meghatározottságú. A „Mások tekintetének” alig van köze hozzá. Magyarán: ha valakiben nincs (vagy csekély) a szégyenérzet, akkor az lehet egészen pöttöm testalkatú, követhet el bármekkora hibát, bukhat bármily nagyot szakmailag, nemhogy nem röstelli magát utána, nemhogy nem semmisül meg „Mások tekintete” előtt, hanem még neki áll följebb.

Míg a filozófia nagyasszonyának katarzisa szerint „Ha testről van szó, akkor az ember nemcsak azért szégyelli magát, amit tesz, hanem azért is, ahogy kinéz. A púpos szégyelli a púpját, a sánta a sántaságát”.

Aki pedig nem hiszi, nézzen utána: tegnap a tévében Monspart Sarolta valami egészen elbűvölő keresetlenséggel jelentette ki: „sánta öregasszony vagyok”, s ami persze nem olyan egyszerű, mint ahogyan elhangzott, ti. valódi jellemnek kell lenni hozzá.

Monspart Sarolta nem hadovál a tévében Kierkegaard-ról, „Mások tekintetéről”, a „saját igazságairól”, a szégyenkezős háziállatokról és minden egyébről, mégis nagyságrendekkel bölcsebb, filozofikusabb ember, mint az ömlengve ajnározott „filozófiai nagyasszony”. Olyannyira, hogy Monspart Sarolta abszolút igazságokat fogalmaz meg! Például: ha a néni, különösen „hatvanon fölül” – állítja Monspart –, kevesebbet ücsörög a tévé előtt nutellás csipszet majszolva, ellenben rendszeresen sportol (minimum gyalogol, sétál stb.), akkor sokkal jobban érzi majd magát a bőrében. Öregen is. Sántán is, púposan is, törpén is, kopaszon is. Miközben a szép hajas babák (az Ormos Máriák, Heller Ágnesek, Babarczy Eszterek…) pszichés kínjukban, nyomorúságukban gúnyolják a nagynyilvánosság előtt (a tévében, az interneten) a nem „rendes magyar arcú” (©Ormos) „kuglifej” zsidókat, komonistákat, különösen, ha még csak „nem” is „áll fel” nekik (©Babarczy).

Kérem, Monspart Sarolta kb. húsz évvel idősebb pl. Babarczy Eszternél, és kb. húsz évvel látszik nála fiatalabbnak (legalábbis a képernyőn keresztül). „Sánta öregasszonyként”. Hogy ez „alkati kérdés”? Az. Mert minden alkati kérdés végső soron. A filozófiai nagyasszonykodás is. Csak ez utóbbi nem túlzottan rokonszenves. Nekem.

Monspart Sarolta példája bizonyítja: nem pusztán arról van szó, hogy „a sport önfegyelemre nevel”, hanem fordítva is érvényes a tétel: sportolni csak fegyelmezett ember képes, továbbá: a gondolkodás is sport! Lényegileg. Nem versenysport természetesen (mert ott ugye dopping van s más egyéb csalárdságok), a sport nem harc (miként a filozófia sem harc), hanem a szó legnemesebb értelmében vett amatőr-, szabadidő-tevékenység. Ezért a gondolkodáshoz, az abszolút igazságok megfogalmazásához, miként a rendszeres, intenzív testmozgáshoz, alapvetően fegyelemre van szükség, gyümölcsöző önfegyelemre. És ez bárki számára világossá válhat, ha csupán öt percig nézi-hallgatja Monspart Saroltát. A „sánta öregasszonyt”.

 

Ne légy szeles.
Bár a dumádon más keres –
fogalmazni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
ugy érdemes.

 

Mely parafrázis-tétel szögesen áll szemben a vértehetségtelen, ám annál katartikusabban kékrarisnyás nagyasszonyok, nagyférfiak liberális nagyigazságával, mely szerint: mindenkinek lehet „saját igazsága”. Csak locsognia kell szaporán! Arról, ami épp eszébe jut.

Nem vitás, magam is sokszor buzgón, örömmel mondanék olyasmit, amiről fogalmam nincs, ti. az én lelkemből is ellenállhatatlanul tolul elő a „vélemény”, csakhogy én a szám szélénél (illetve az ujjam begyénél) mindig leállítom a megfontolatlan tolulást. Ez az intellektuális önfegyelem lényege. Ráadásul szigorú önmérsékletre szinte csak a kezdetek kezdetén van szükségünk, a többi már úgyszólván megy magától. Ungvári professzor szerint Heller Ágnes, hosszú élete során, „írt negyven könyvet”. Jó. Én pedig ezen a fórumon írtam (kb. másfél év alatt) cca. kilencven Heller-könyvi karaktermennyiséget (már amennyiben jól számol a szövegszerkesztőm). És?! Vagyishogy itt nem a számok az érdekesek, hanem a következő: Heller Ágnesnek gyakorlatilag bármely „saját igazságát” megcáfolom (nem vitatom, hanem cáfolom!), s aminek az ellenpróbája is megtörténhet: bárki, csak egyetlen állításomat cáfolja meg! Objektíve. Itt.

Jó előre szólok: meddő kísérletezés volna, bárki részéről!

Lehetséges abszolút igazságokat fogalmazni (amennyi kell) – kb. tízszázaléknyi tudás, értelem s kb. kilencven százalék önfegyelem szükséges hozzá.

 

Nem szólva arról, hogy jómagam is elbűvölően szép vagyok. Monspart Sarolta is szép. Nem véletlenül. Itt lényegi összefüggések rejlenek.

Ha nem volna már egy Monspart Saroltám, Feledy Péter retteghetne, ti. elcsábítanám tőle az övét. De mondom, ez csupán elvi alternatíva, hiszen magam is benne vagyok már a korban, vagyis – amiként a Hofi mondotta – a „mángorló se olyan már”, hogy két Monspart Saroltával is adekvátmód elbirkózhatnék (vö. Építem a csatornámat), esetleg: tán’ még kissé „elszöszmötölgetnék”, „amúgy ímmel-ámmal”, csakhogy akkor viszont szégyellném magam. Mint „az ember közelében élő háziállat (elsősorban a kutya)”, aki ugyebár maximum próbálkozni képes.

 

Heller Ágnes szerint „A bukott bankár kiugrik az ablakon szégyenében”. És miért ugrik az a letargikusan fürge bankár? „Mert nem felelt meg a bankár-lét elvárásainak, mikor megbukott”.

Hát, igaz, ami igaz, Vitray nem bankár. Vesd össze!

 

Mindezzel persze nem a Vitrayt kívánom itt pécézni, buzerálni, és még csak nem is a Hellert, hanem elsősorban Almási professzort, illetve még inkább: a primitív, korlátolt akadémikusi bunkóságot, pökhendiséget (mint olyat).

 

Heller szerint a bukott bankár „is csak egy beteg, púpos emberré vált, aki már elbújni sem tud [mint pl. Vitray az Eurosport monitorja elé – Gy. úr]. S mikor a gyerek nem megy haza, mert megbukott a vizsgán? Ő is púpos, azaz félbemaradt, sikerületlen embernek érzi magát szülei előtt”.

 

Nos, ennél nagyobb baromságot még Hellernél is ritkán olvashatunk (ami persze azt jelenti a gyakorlatban, hogy sűrűn olvashatunk).

A vizsgán megbukni nem dicső dolog. Vagyis, ha azért bukott meg a gyerek, mert nem készült föl a vizsgára, egész héten focizott a többi rohadt kölökkel a téren, akkor ahhoz a púpnak (mint „analógiának”) semmi köze. Ha viszont azért bukott meg a gyerek, mert „fogyatékos”, „nehezen fog a feje”, „butácska szegény” stb., nos, azt a gyereket – speciális esetben – érintheti a szégyen mozzanata, ám amihez meg a vizsgának nincs köze. József Attilát bolondnak, „futóbolondnak” tartották, de messze nem azért, mert megbukott az iskolai vizsgán, és már csak azért sem, merthogy átment a vizsgán.

 

Le vagyok győzve, (győzelem ha van)
de nincs, akinek megadjam magam.
Úgy leszakadtam minden más világról,
ahogyan lehull a gyümölcs az ágról.

 

Szurkálnak, óvnak tudós orvosok,
irnak is nékem, én hát olvasok.
S „dolgozom”, imhol e papírhalom –
a működésben van a nyugalom.

 

Én állat volnék és szégyentelen,
nélkületek, kik játszotok velem –
Köztetek lettem bolond, én a véges.
Ember vagyok, így vagyok nevetséges.

 

Most akkor mondjuk azt, hogy Heller valami ilyesmit akart elhabogni? Nem mondhatjuk, ugyanis Hellernek gőze nincs arról, hogy mit akart elhabogni. Tehát messze nem arról van szó, hogy a nagyasszony föltalálta József Attila költői szégyencsövében a katartikus lukat, ugyanis nem találta föl. Heller nem azért nem hivatkozik József Attilára, mert nem ismeri a verset (ámde ő is rájött „originálisan” arra, amire korábban a költő), hanem arról van szó tulajdonképpen, hogy ha ismerné, Heller akkor sem értené az idézett költeményt. Gyönge hozzá morálisan is, intellektuálisan is. És pontosan ezért (részint tárgyi ismeret, részint értés híján) beszél folyvást marhaságokat.

 

Almási professzor szerint Heller Ágnes „A szégyenről ír dolgozatot – aktuálisat és általánosat – amiből az marad meg az ember fejében, hogy mekkora katartikus szerepe van…”.

Ismert a mondás: olyan csúnya, hogy az már szép.

Heller annyira ostoba, hogy az már maga a katarzis. Hofi ezt logaritmusnak nevezte, szó szerint idézem: „hát ez már tiszta logaritmus, rendőr embert így még nem vert meg [8:3]” (Építem a csatornámat); de rendben van, legyen igaza Almási professzornak (Hofival szemben), mondjuk ezentúl Széchenyi-díjas akadémikusan: „ez már tiszta katarzis, ember filozófiát így még nem mocskolt meg”.

Végül rögzítsük a katartikus dolgozat címét: A szégyen – öt megközelítésben.

Na most Hellertől (szerintem) egyetlen „megközelítés” is sok. Az öt tehát már valóban maga a logaritmikus katarzis.