Zuneigung um Kampf

 

 

Kornis Mihály író azt mondta tegnap a tévében, hogy Heller Ágnesnek „pengeéles az esze”. Ami elvileg lehetséges (s hogy gyakorlatilag is így van-e, mindjárt elválik), ám ami már most nagyon valószínű: Heller Ágnesnek a füle nem pengeéles. Ezt abból gondolom, hogy még én is hallottam Rónai műsorvezető kérdését. De mielőtt a lényegre térnénk, mindenképp meg kell jegyeznünk: Rónai Egon intellektualitásban, tudásban, tisztességben (értsd: szakmai igényességben, az interjúra való fölkészülés készségében) pl. Veiszer Alindához vagy Kálmán Olgához úgy viszonyul, mint egérszar-kankupac a női Himalájához. Ne legyen félreértés: nem vagyok feminista, a tényeket közlöm: Veiszer, Kálmán – ez jól látható – mindig gondosan, lelkiismeretesen fölkészülnek az interjúikra, míg Rónai egyáltalán nem.

 

Rónai Egon annyit tud Heller Ágnesről, amennyit elmondott róla a műsor elején: Heller a „filozófia nagyasszonya”. A „legnagyobb filozófus” (még csak nem is a legnagyobb élő filozófus), miközben a riporter – ez egészen nyilvánvaló – e legnagyobb filozófusi nagyon nagyasszonynak egyetlen könyvét sem olvasta el. Egyébként Heller munkáit Ungvári sem olvassa, Hellert senki nem olvassa, talán ha Sziklai (esetleg Almási) az, aki valamikor bele-belelapozott valamely dolgozatába. Hellernek csak a politikai nyilatkozatait olvassák, illetve azok közül is csak egyet. Vagy kettőt. Miközben az előzőt már elfelejtették. Miként Heller is elfelejtette. Idézem a két politikai megnyilvánulást (szó szerint): (1) „Orbán nagyon tehetséges politikus”, illetve (2) tegnap ezt mondta: „Orbán rossz politikus”. Mire Rónai levonta a műsorvezetői következtetést: Heller minden idők legnagyobb filozófusa.

Csak hát, úgy tűnik, egy kissé, mintha nagyot hallana. Noha az is lehetséges, hogy tökéletes a hallása, csak momentán nem hitt a fülének. Heller ugyanis sok marhával találkozott már életében (sorsának lényege: a hülyékkel való permanens érintkezés), ámde akkorát még nem látott, mint ez a Rónai műsorvezető. Mert mit kérdezett az ATV Veiszer Alindája az ATV filozófiai nagyasszonyától heveny „filozofálásuk” közepette? Azt kérdezte hirtelen (vagyis minden indok, minden értelmes átmenet nélkül) a könnyed, emberközeli (értsd: fölkészületlen) műsorvezető, hogy: „milyen anya volt?”.

 

Kezdjük azzal, hogy ez a világ legócskább, legostobább kérdése. Minden vonatkozásban. Noha, elismerem, Heller Ágnes hozzá van szokva a hülyeséghez, azt viszont – láthatóan – már ő sem értette, mire fut ki a furcsa riporteri érdeklődés, így aztán hosszas fejtegetésbe kezdett a filozófiáról, mint olyanról. Két oka lehet ennek. Az egyik: az embernek ugyebár, a korban idősödvén, már nem egészen úgy szuperál valamely (bármely) testrésze, ahogy annak működnie kéne, például a füle sem olyan már, mint a fiatal hiúzé (hacsak be nem szőrösödik kissé, mert akkor valóban lehet olyan), míg a másik lehetséges ok: ha az embert nem a Muci-Mami nevű családi lap matinéjára hívják édelegni babákról, mamákról, pici gyermekekről, unokákról, nagypapákról, nagymamákról, hanem az ATV politikai műsorában mutatják be, mint a filozófia nagyasszonyát, akkor az illető filozófus (mondom, filozofálás közben) óhatatlanul hallja az „anya” szót „anyag”-nak, így nyilvánvalóan a filozófiájáról (mint anyagról) folytatja a megkezdett önismertetést. A néző pedig olthatatlan érdeklődéssel lesi a képernyő előtt, mikor bukik ki végre a filozófia fortélyos nagyasszonyának bölcseleti fejtegetéséből a par excellence anyára vonatkoztatott szellemes asszociáció. Ámde Hellernél most sem bukott ki. Egyáltalán nem. Így azután még a kellemes küllemű, elbűvölő (értsd: nyálas) modorú Rónai riporter is egy ponton türelmét veszítette, s emberközeli riporterből tántoríthatatlanul, könyörtelenül „rákérdező”, igazi „húzós” műsorvezetővé változott, vagyis Rónai Kálmán Olgát megszégyenítő buldog-következetességgel (ám még ekkor is a szimpla pöcsökre jellemző idiotisztikus kedélyeskedéssel) közölte: „de nem ússza ám meg a választ a kérdésemre: milyen anya volt!?”. Heller Ágnest viszont még ezzel sem lehetett kizökkenteni saját logikájából, rendíthetetlenül beszélt tovább a filozófiájáról (mint anyagról). Végül sikerült nagy nehezen kicibálni a nagyasszonyból a perdöntő információt: néki már dédunokája is van. Bizony! Így hát Rónai Egon tévés műalkotását nem a szemétbe hajította az ATV szerkesztősége (noha odavaló, a szerkesztőkkel együtt), hanem viszont leadták. Önmagukkal elégedetten. Nézze a néző is! Merthogy ez egy igen jól sikerült interjú, hiszen a műsorvezetőnek végül mégiscsak sikerült emberközelbe hoznia a filozófia nagyasszonyát. Mit mondjak, „ez” valóban „húzós lett”.

Hasonlóan „húzós” interjút én csak egyetlen egyet láttam életemben, úgy nagyjából száz évvel ezelőtt, amikor Szegvári Katalin gügyögte ámuldozva (a Stúdió című tévémagazinban) Cserépfalvi Imrének: „Imre bácsi, még ma is milyen tökéletes szellemi-fizikai állapotban van!”, mire Cserépfalvi szó szerint így reflektált: „Heee?!”. Merthogy a neves könyvkiadó valóban tökéletes fizikai állapotban volt (a nyolcvanas évek derekán), csak hát akkoriban már nemigen hallott minden szót teljesen tisztán. De ne legyen félreértés, nem gúnyolódom, ti. magam is bájosan süketülök már, különösen a nők beszédét nem hallom elég jól. A feleségem szerint persze ezt direkt csinálom, szerinte szándékosan süketülök szexista irányultsággal, illetve plusz hivatkozási alapként, vagyishogy amikor szólnak, ne kelljen kivinnem a szemetet. Ámde ez egyáltalán nem igaz! Egyértelmű bizonyíték rá, hogy a végén úgyis mindig én viszem ki a szemetet.

Mindegy, a lényeg, hogy Heller Ágnesnek „pengeéles esze van”. Mondotta Kornis Mihály. Akinek pedig vagy minimum annyira éles az esze, mint a Helleré, vagy: a manus olyan buta, mint a jeruzsálemi tök. Persze ezt még Faragó Vilmos sem érti, mármint hogy csak az ítélheti meg hitelesen a másik okosságát (vs. butaságát), aki a másiknál jóval okosabb. Nem csupán annyira okos, merthogy az még csupán „necces” a megítélési hatékonyságot illetően, hanem sokkal okosabb. Miként a riporternek is sokkal többet kell tudnia annál, mint amennyi belőle a képernyőn látszik, és nem fordítva, nem többnek kell látszania annál, mint amennyit szellemileg ér.

Teljesen logikus: a buta ember nem tudhatja, hogy a másik ember okos-e vagy sem (legföljebb elhiheti egy harmadiknak), ha ugyanis nem értek valamit, akkor nem tudhatom, hogy a másik érti-e, jól érti-e, hát hiszen éppen erről van szó: nem értem pl. a kendermagos tyúkok kanti etikáját, míg viszont a filozófia nagyasszonya érti: a kendermagos tyúkok szégyellik magukat (már amennyiben azok „az ember közelében élő háziállatok”).

De legyen, elfogadom: Kornis Mihály okos ember, pengeeszű férfi, ilyeténképp adekvátmód képes megítélni a másik intellektuális kvalitásait. Jó, akkor nézzük is mindjárt, mit mondott az okos Kornis Mihály karácsonykor Ungvári professzornak és Turházó lelkésznek az akkor éppen hevesen ünnepelt Jézus Krisztusról. Ezt mondta (egy ún. bejátszásban): „Olyan közvetlenséggel kell megközelíteni az abszolútumot, mint az édesapánkat, és olyan feltétlen engedelmességgel kell hinni a végső győzelemben, mint Jézus”.

Na most. Ez egy író ugyebár. Magyar író. Zsidó író. Magyar zsidóíró. Zsidó magyaríró. Amit akarsz. S én szívesen elhiszem (bárkinek), hogy Kornis Mihály Jézust nem azonosítja Hitlerrel, csak hát momentán nem találta a helyes kifejezést; talán nem túlzás: egyáltalán nem találta. Ámde azért mondta. Jó hangosan. Merthogy mondani kell. Ha értjük azt, amiről beszélünk, ha nem. Dumálni kell (necesse)! Nyilvánosan! Akkor is, ha ráhibázunk a megfelelő szavakra fecsegés közben, akkor is, ha nem. Egyébként teljesen mindegy, mert az ATV így is, úgy is leadja karácsonykor: Jézus hitt a végső győzelemben. Sőt még Ungvári professzor is nyugtázta mindezt nagyokat bólogatva. Miközben mindahányan megáldják a világot. Noha kétségtelen: a Júda oroszlánjára oly „büszke” „zsidó nemzet” egyik pengeeszű sarja (nevezett Kornis író) nem azt mondotta a tévében, hogy Jézus a „végső megoldásban” hitt, egyáltalán nem ezt mondta, hanem azt mondta, hogy Jézus a végső győzelemben hitt. Tanúsíthatom.

Ismerjük el: egyikünk sem tökéletes. Még tán’ a zsidó nemzet valamely büszke ivadéka sem. „Csak” az eszük olyan éles, mint a beretva. Vagy nem. Tudniillik vagy fölfoghatatlanul okosnak, vagy elképzelhetetlenül ostobának kell lennünk ahhoz, hogy ezt állítsuk: Jézus hitt a győzelemben. Vagy akármiben.

Tessék! Sok itt a büszke zsidóember (nyilván messze nem annyi, mint a normális, ám a szánalmasság szintjét jóval meghaladóan sok), akkor hát, tessék, jöjjön közülük bárki (Landeszman, Heller, Ungvári, Turházó, Ruff mester, Kertész Ákos, Kornis Mihály… bárki), és bizonyítsa be: Jézus hitt. Például abban, hogy ő az út, az igazság és az élet. Ebben hitt. Plusz a végső győzelemben. Vagy ha nem, akkor: hitt, amiben hitt.

Nos, ezt kéne bebizonyítani.

 

Miben hisz az isten? Abban, hogy ő az isten? Nem biztos benne? Csak hiszi?

 

Ez itt a kérdés. Már persze nem az Adolf Hitler nevű istenre gondolok momentán, hanem úgy általában. Az istenre.

Jézus mondá: „Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, a kik nem látnak és hisznek”.

És persze azok is boldogok (a puha langy tócsában), akik azt hiszik, hogy nékik genetikusan éles az eszük, olyan, mint a borotvapenge. A többi meg alattvaló.

Tamás látá Jézust, és hitt. Míg Jézus beletekinte az ő borotválkozó-tükrébe, és látá Jézus abban önnönmagát (plusz a beretváját), s ezáltal az Jézus is hitt. A végső győzelemben.

Míg Jómagam csak Tamás volnék, a „Kettős”, sőt a Hármas, én ugyanis nem hiszem, hogy létezik a földkerekségen még egy akkora nagy marha csoportosulás, mint ez az Ungvári, Heller, Turházó, Kornis, Kertész, Rónai összetételű szellemi egyveleg az ATV-ben. Akár „anyag”-nak hallják az „anya” szót interjú közben, akár nem. Hogy miért mondom ezt? Mert Heller fülének ahhoz már semmi köze, amit a szájával mondott a tévében, ezt is szó szerint idézem: „a filozófusok mindig harcoltak az igazság körül”.

 

Ugye?! Totálisan vannak belepistulva az ihrer Kampfba, a végső győzelembe meg a többi hasonló, harcolós-paterolós (hitlerista, sztálinista, orbánista, matolcsysta) baromságba. Kérem, nem kell gyöngén közepes filozófiatörténésznek lennünk (elegendő elvégezni egy alapfokú foximaxit) ahhoz, hogy az ember tudja: a görög „sophia” kifejezés tudást, ismeretet, horribile dictu bölcsességet jelent. Így a „philoszophia” szó magyar megfelelője a bölcselkedés, s amitől persze a filozófus harcolhat nyugodtan, már amennyiben Pallasz Athé néni dinamittal töltött harcikukacokat dugott az ő szelíd női sonkái közé e mocskos macsó férfitársadalomban, ám akkor sem a harc a filozófia lényege; az igazságnak (mint logikai, filozófiai fogalomnak) pedig még annál is kevesebb köze van a harchoz. A helleri „saját igazság” nem azonos a logikai terminus technicusszal (szerény megítélésem szerint: nem azonos semmivel).

A filozófusok nem harcolnak egymással, hanem mindenekelőtt tanulnak egymástól. Majd: gondolkodnak azon, amit tanultak. Végül persze előfordulhat, hogy pl. valamely hegeliánus filozófus elkanyarodik némiképp a Mester bölcseletétől, esetleg nem kanyarodik el, hanem pl. „a talpáról a fejetetejére álltja” a dolgot, ami viszont megint csak nem harc. Olyannyira nem, hogy a harchoz a világon semmi köze. Sőt akadt filozófus, aki „tökéletesen” azonosult híres mesterével, de legalábbis igencsak rajta volt az igyekvés, miközben maga Hegel írja: „Egy tanítványom volt, aki megértett, de az is félreértett”.

Ismétlem: mindennek a harchoz nincs köze.

Heller Ágnes írja Filozófiám története című könyvében (ne feledjük, a nagy semmire pökhendi Ungvári professzor instrukciója szerint cselekszünk, amikor idézzük a szöveget, és „belekötünk”): „Elhittem Kantnak (joggal), hogy szemben a filozófia egyéb ágaival, etikát és politikai filozófiát nem lehet kitalálni”.

Világos. Ám így is marad a kérdés: akkor most Heller mi tett valójában? „Elhitte Kantnak (joggal)”, vagy pedig harcolt Kanttal „az igazság körül”? Netán hithű híveként harcolt ellene? Joggal?

Heller: „első férjemmel, Hermann Pistával ültünk egymás mellett egy díványon, ölünkben Hegel Logikájával. Mondatról mondatra hangosan olvastuk, megpróbáltuk értelmezni, amíg nem hittük, hogy most már sikerült, tudjuk, értjük. (Sose fog sikerülni.) A harmadik kritika után persze megküzdöttem az elsővel, A tiszta ész kritikájával Fogarasi szemináriumán – Ezt sem fogom soha igazán érteni…”.

Kérdés: Heller a filozófussal küzdött („az igazság körül”), vagy a filozófiájával? Mert nem mindegy. Tegyük föl, a filozófussal. Jó, ám úgy könnyű küzdeni, gyerekek, úgy könnyű harcolni Kanttal, Hegellel, Marxszal, Leninnel… hogy általában sem értünk a filozófiai szövegekből gyakorlatilag semmit.

Heller azt mondta a tévében, hogy őt „négyévesen” csókolta tomporon a filozófia múzsája, s „tizennyolc évesen” már kész filozófus volt; és ami már a könyvéből derül ki: filozófussá válása után kezdett küszködni Kanttal és Hegellel.

Hát persze. Ez már csak így megy.

Ungvári professzor szerint Heller Ágnes „Hannah Arendt-ről, a nagy antikommunista filozófusról elnevezett tanszék vezetője [volt] New Yorkban… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története [sic.], tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!”

 

Bele. És mibe? Kibe?

 

Egyébiránt a rossz műsor is lehet jó. Úgy értem: érdekes. Például Rónai műsorvezető bornírt kérdésére válaszul Heller – mint fentebb utaltam rá – tudatta: pontosan „tizennyolc évesen lett filozófus”, s azóta egy jottányit „nem változott”, csak „elfelejtette”, hogy mit írt korábban (esküszöm, ezt mondta!). Sőt – mint fentebb utaltam rá – Heller jóval hamarabb lett filozófus, már négyévesen kialakult benne a bölcselői hajlam, ő már óvodás korában a filozófia nagyasszonya volt, mégpedig azért, mert az édesapja „minden este fölolvasta” néki A walesi bárdokat. Arany János balladájából értette meg Heller kisnagyasszony (egy hosszú életre szólóan), hogy a filozófus dolga nem a gondolkodás, bölcselkedés, a pontos fogalmazás, hanem a lángsírba menés, mégpedig walesi bárdolva, esetleg liberál-bárdolatlanul, ez már részletkérdés. A lényeg: Heller négyéves korában határozta el, ő aztán soha nem fogja mondani, hogy éljen Eduárd. És valóban. Heller soha nem mondta. Soha életében. Egyszer sem mondta, hogy: éljen Eduárd. Csupán azt mondta, éljen Rákosi, éljen Sztálin, éljen a Párt (tapsolt is közben, zúgón, ütemesen tapsolt), mert mint tudjuk (nem kell pengeagyú nagyasszonynak lenni hozzá), sem Rákosi, sem Sztálin, sem a Párt neve nem volt Eduárd, miközben mindannyiunk életében lehetnek elvi, eszmei, erkölcsi pauzák. Egyikünk sem tökéletes.

 

Mármost a szánalmas „Heller-jelenség” pontosan itt érhető tetten: az apakomplexus által determinált mártírkomplexus terén. Heller Ágnes gyermekkorában kiforrott hajlandósága, majd talmi hősködései, mártír-manírjai okán vált egy szaros kis spiclivé.

Sajátos paradoxon: Ágika már négyévesen, az apuka lelki-szellemi befolyása alatt határozta el: ő aztán nem fogja éltetni a királyt. Csakis az apukát! Hiszen Apuka az igazi király. És Heller pontosan ezért tapsolta, éljenezte, éltette Rákosi apát, ti. hogy ezt már Lukács apuska hitette el véle: az igaz Apa mégiscsak Sztálin, Rákosi és a Párt (vö. Apa, Fiú, Szentlélek). Na most, ez tükröződik vissza Hellernek a Központi Bizottsághoz (mint Apához) írt ödipuszi levelében is, mely korszakos dokumentumban Heller az eredeti, antik Oidipusz királyt megszégyenítő eltökéltséggel döfte hátba korábbi szellemi apját, szó szerint így: „Lukács személyéhez [kiemelés Gy. úr] való ragaszkodásom, munkássága iránt érzett tiszteletem hosszu ideig megakadályozott abban, hogy ezeket a hibákat észrevegyem”.

Mi másból fakad az efféle, „személyhez” való „ragaszkodás”, ha nem apakomplexusból?

 

Ne feledjük, ekkor (30 évesen) Heller már régóta (tizenkét éve) kiforrott filozófus! Melyre bizonyságul idézek még néhány sort e harcos nagyasszonynak a Központi Bizottsághoz (mint Apához) intézett leveléből; egész pontosan a levél utolsó sorairól van szó, azokról a mondatokról, amelyeket még Heller vallomása szerint is ő maga fogalmazott, egyedül, s nem az Apa-férj „nyomására” tette, miként – állítólag – az „ellenforradalomról” szóló bekezdést: „Kérem az elvtársakat arra, hogy segitsenek hibáim kijavitásában. Tudom, hogy anélkül, hogy a párt aktuális ideologiai harcaiban részt vennék marxista filozofus nem lehetek. Szeretném, ha megmondanák, mivel tehetnék bizonyosságot - nap napi pártmunkámon kivül - elhatározásom őszinteségéről. /Szivesen megirnám pl. etika jegyzetem önbirálatát, ha erre szükség mutatkoznék./”.

 

Tehát. Egyáltalán nem kell pszichiáternek lennünk ahhoz, hogy föltáruljon szemünk előtt a részint infantilis („Kérem az elvtársakat, hogy segitsenek”), részint hipokrita lélek, mégpedig a maga teljes filozófusi-harcosi vértezetében.

Miért? Merthogy nyilvánvaló: Heller még nem tudja, meg kell-e majd tagadnia a filozófiáját (kiharcolt igazságát), nem tudja, mit kell majd benne megtagadnia, már amennyiben meg kell tagadnia valamit, tehát azt sem tudja, hogy egyáltalán óhajtják-e a megtagadást a Hatalom emberei, csak egyet tud, ám azt nagyon: ha a Hatolom akarja, akkor ő megtagadja az Etikáját. Filozofikusan, harcosan. Mint a walesi bárdok. Sőt, ha akarják az elvtársak, a megtagadást is megtagadja (ez ugye már egyenesen a hegeli tagadás tagadása), persze a mocskospiszkosok mindezt nem nagyon akarták (ti. a Központi Bizottság úgy vélte: helleri etikából egy is untig elég), ezért hát a hősi-walesi bárd-filozófus maga figyelmezteti a Hatalmat: ha viszont mégis akarnák (naaa, de tényleg, akarják már egy kicsit!), akkor ő szívesen megtagadja. Hogy mit? Hogy miként? Nem lényeges. Csak szóljanak. Ő bármikor, bármit és bárkit szívesen megtagad. Mint a walesi bárdok. Lángsírba menve. Nem én mondom (a szegény filozófusokat üldöző mocskos pofámmal), hanem a pengeeszű Heller Ágnes közli: „Szivesen megirnám pl. etika jegyzetem önbirálatát, ha erre szükség mutatkoznék”.

 

Érti ezt valaki? A politikai testület döntse el, hogy a harcos filozófus átírja-e az „etikai jegyzetét”, vagy inkább ne írja át. Mert az okos filozófus nem a Központi Bizottsággal harcol walesi bárdként, hanem a másik filozófussal. Ja, a Szülőapám révén filozófiai lángsírba születtem, de hülye azért nem vagyok!

 

Azt hiszem, minden túlzás nélkül leszögezhető: ezen hős walesi „antikommunista” világhazudozóhoz, világsunnyogóhoz képest a furfangos Orbán miniszterelnök úr („ne azt nézzék, amit mondok”) csupán egy nyeretlen kétéves, a maga isteni végső győzelmében hívő Jézusért rajongó első áldozós fiúcska.

 

Ceterum censeo: Almási, Babarczy (László és Eszter), Heller, Kertész (Ákos), Esterházy, Kornis, Radnóti, Ungvári, P. Szűcs, Faragó, Czeizel, Hajas Henrik, Tojás Gáspár Miklós, Turházó Sándor, Ormos-tupíros Mária, Konrád, Gerő… vajon miből következtetnek arra minduntalan, hogy nem ők a bunkók? Hanem a „taxis” a bunkó. Miből? Egyetlenegy mondatot írjanak ide!

Konrád például azt mondta tegnap a tévében, hogy „Orbán rossz ember”. Mert nyilván Konrád a jó ember. Aki annakidején megkérte sógorát, segítsen neki elrejteni valami illegális szarságot, s a rokon segített is (nem csekély kockázatot vállalva), mire Konrád szaladt az elhárításhoz, és simán beköpte segítő embertársát. Beköpte, mint jó ember, mint liberálisan humanista döglégy. Ma pedig ő osztja a morált. Nem azt állítja, hogy Orbán téved, merthogy tudatlan, tehetségtelen, ostoba stb., hanem hogy „Orbán rossz ember”. És nyilván azért, mert nem Júdeában született, vagyishogy nincs mire büszkének lennie.

Hát nem tudom. Ha Konrád (Heller, Ungvári, Ormos, Kertész, Turházó pap stb.) az alternatíva, akkor inkább maradjanak az Orbánék! Egyébként pedig: teljesen mindegy.

Vagyis amiben még reménykedhetünk: Rónai Egon egyszer talán Konrád Györgytől is megkérdezi a tévében: és egyébként milyen sógor volt ön, mélységesen tisztelt Konrád úr?