Mottó: Heller Ágnes „A szégyenről ír dolgozatot – aktuálisat és általánosat – amiből az marad meg az ember fejében, hogy mekkora katartikus szerepe van… Megint olyan fordulat, amit ő hozott… ő villantott bele a filozófiai tudatba” (Almási professzor).

 

 

 

Bölcsészbőgés

 

 

A „szégyenről írt dolgozat” egyik kulcsmondata így hangzik: „Az embertől elvárják, hogy a szokásoknak megfelelően viselkedjen, különben megszégyenül”.

 

Részünkről pedig, hogy tartsuk a szokást, újfent álljon itt egy „mellékes” (értsd: nem mellékes!) megjegyzés a veretes városi entellektüelek von Neulipotstadt-Haus aus suttyóságáról. Azért nem mellékes a megjegyzés (valójában), merthogy: Almási professzor is esztétaprofesszor. Radnóti professzor is esztétaprofesszor. Míg Ungvári professzor inkább literátorprofesszor. Tanár. „Tanár vagyok”, mondotta magáról a vidám Ungvári professzor vidáman, két ízben is: a Vidám Karácsony két vidám napján, vidámszombaton és vidámvasárnap (erről írok majd bővebben is), a lényeg egyelőre, hogy Ungvári professzor nem professzor. Hanem tanár. Vidám tanár. Lukács György pedig „a Lukács”. Nem a fedő neve Lukács, ne keverjük itt a dolgokat, gyerekek, mert az részint a Zalka Máté fedőneve, részint a von Küche aus bölcselő Heller Ágnes filo-lábosának fedő-neve: „Gyuri bácsi”. Ugyanis a stilárisan von Affenhaus aus képződött filozófus maga közli a Bicikliző majom-ban (von Fahrad-abstellraum-Haus aus): „Hermann észrevette, hogy Lukács engem többre becsül, mint őt, s ezt nem tudta megbocsátani: ingerült lett. Valahányszor írtam valamit, azt mondta, idiotizmus, amit írok, lehülyézte… Ő irodalomesztétikai dolgokat írt… Gyuri bácsi is ezt csinálta, ő sem írt filozófiát ebben az időben. Én meg szerettem a filozófiát, talán abba voltam igazán szerelmes…”.      

 

Hermann-t nem kárhoztatom, ő ugyanis kirúgta Hellert. Természetesen nem tudom (nem is akarom tudni), ki adta be a válókeresetet de jure (ismétlem: nem érdekel!), ti. a de facto helyzet egyértelmű: aki „irodalomesztétikai dolgokat” ír, nem élhet együtt huzamosabb időn keresztül olyan nővel, aki nem a férjébe „szerelmes igazán” (von Sichergummi aus), vagy legalább a szakácskönyvébe (von Schmackhaft-Haus aus), hanem viszont a „filozófiába” (értsd: ennen „hülyéségeibe”, „idiotizmusába”) van belehabarodva von Philosophie-Schaumschläger aus. Tehát nem Hermann, hanem Ungváriék azok, akiken csodálkozom kissé, mondjuk így: esztétikai vonatkozásban. Hangsúlyozom: kissé, s ami azt jelenti, hogy nem nagyon, hiszen itt van példának okáért Almási professzor, aki, mint tudjuk, könyörtelenül teszi föl az ő professzori (egyetemi) előadásában a student-agyvelőt rengető kérdést: „Mit jelent a műalkotás, miről szól?”

Nos?! Miről? A professzori válasz: arról, hogy „az alkotó felől mi kerül a jelentésbe [ti. a mű jelentésébe], és a másik, hogy ebből a befogadó mit ismer fel. Az első egy paradoxon. Az alkotó olyan paradox helyzetben van, hogy nem azt ír, amit ír […] Mit gondol az alkotó arról, amit létrehoz, hogy az miről szól”.

Mindez persze elvileg értelmes beszéd, csak gyakorlatilag nem nagyon, mégse stilizálom, úgy írom le, ahogyan a professzor magnóra mondta, s ezt egyáltalán nem gonoszságból teszem (bájos geciségemet más összefüggésekre spórolom), hanem mert így korrekt a játék. Pontosabban úgy vagyok sportszerű, ha közlöm: élőbeszédet idézek sic habet. Szóval: Almási professzor szerint az „alkotó” esztétikailag „olyan paradox helyzetben van, hogy nem azt ír, amit ír”. Példaként a professzor Csehov esetét említi, vagyishogy Csehov vígjátéknak szánt művét Sztanyiszlavszkij „szörnyűség”-nek rendezte meg, noha „vannak benne humoros részek”, ugyanis „a művész mást érez, mást lát bele abba, ami a végtermék, mint amit a mű objektíve képvisel”. És idáig még nagyjából rendben is volna (vö. Arany János: „gondolta a fene”), ámde az egyetemi oktatás (esztétaprofesszorilag) így folyatódik: „ebbe a Sztanyiszlavszkij-Csehov vitába, hát, kortól függ, hogy ki mit gondol”. A műben „mindig van valami rejtvény, ami a kimondhatatlansághoz tartozik, nem überolható, nem lehet kiradírozni, nem lehet megmagyarázni […] na mindegy, ez a művész perspektívája a saját művéről, tehát, hogy mi van a műben, a művész másként látja. Lehet-e hinni a művésznek ezek után, hogyha ennyire félreérti a saját művét? Azt szoktuk mondani az esztétikában, hogy a mű felette áll a művésznek. A művészi intenció kritikájáról van szó. A műben több van, mint amit a művész szándékolt […] A végső szó másutt van. Az a mű és a befogadó, a mű és a kor között fog megszületni. Ez azért van, mert az alkotási folyamat nagyon kis hányadában tudatos és nagyon nagy hányadában tudattalan […] Ezek a tudatalatti dolgok nagyon mélyről erednek, s annak valamifajta megközelítését lehet adni, és természetesen számos véletlen tényező is hozzájárul a mű születéséhez, ami a befogadó számára szükségszerűnek látszik […] A művész azért nem tudja interpretálni a saját művét, azért nem tudja, hogy mit ír, mert a mű mindig többértelmű.”

 

Mondotta Almási professzor az egyetemi katedrán. Mit jelent az idézett szöveg? Azt jelenti, hogy a műnek „több értelme van, mint amit a művész át tud tekinteni”. Nos, pontosan ez a posztmodern takony, ez lett almásilag is ügyesen megfogalmazva az egyetemen: „többértelmű”. Teljesen nyilvánvaló: a professzor nem tudja, mi a különbség a mű bonyolultsága, illetve a mű mélysége között, nem tudja, mi a különbség a többértelműség (amely gyakorlatilag azonos a kétértelműséggel, s amely gyakorlatilag azonos az értelmetlenséggel), illetve a mélyértelműség, az értelem rétegzettsége között. Például József Attila versei mélyek, mélyértelműek, órákon át lehet beszélni a költő egy-egy soráról, egy-egy gondolatáról, miközben József Attila versei teljesen egyértelműek. Bizonyíthatóan egyértelműek. Sőt éppen azért tulajdonítanak valamely alkotásnak több értelmet (az Almási professzorok), mert nem képesek lehatolni a mű egyetlen értelmének legmélyéig (vö. „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”). Vagyis a „többértelműség”-ről szóló posztmodern nyáladzás a felszínességgel azonos. Na most, a József Attila-díjas professzor (mert annak is milyen ordója legyen?!) egész odáig megy egyetemei előadásában, hogy a mű értékét annak többértelműségével azonosítja, szó szerint: „ez egy nagyon fontos esztétikai tétel, hogy ti. a mű értéke, ami miatt becsüljük, ami miatt száz év múlva is érdemes rá visszatérni, az épp ez a többértelműség. Mennél több értelem rejtőzik ugyanabban a sortömegben, ugyanabban a márványtömegben, annál inkább vissza lehet térni hozzᔠhadrabamáli gortuzimedön honnedálejü, jó hosszan… s innentől megint szó szerint idézem: „a többértelműség a művészi érték hordozója”.

Almási professzor szerint tehát a mű értéke az: „ami miatt becsüljük”. Például Heller műveit. Heller azon mondatait becsüljük főként, amelyeket messze „kilátóból” fogalmazott meg, ezt például: „Az embertől elvárják, hogy a szokásoknak megfelelően viselkedjen, különben megszégyenül”. Kilátóból. Almási professzorék az ilyesmit becsülik egymásban. Míg viszont én pontosan ezt nevezem belvárosi, bölcsészegyetemi bunkóságnak, nota bene nem többértelmű, hanem egyértelmű bugrisságnak. Ugyanis Heller (fogalmazása) szerint nem azért szégyenül meg az ember, mert nem képes megfelelni az elvárásoknak, hanem azért, mert nem várják el tőle, hogy „a szokásoknak megfelelően viselkedjen”.

Teljes a fogalmazási zűrzavar, melynek érzékeltetésére ismét a magam életéből merítek példát. Tőlem olykor elvárták, hogy megfeleljek a normáknak, olykor nem várták el, de akár így történt, akár úgy, soha nem szégyenültem meg. Sem azért, sem „különben”. Jó, tudjuk, az újlipátvárosi bunyevác azt akarja mondani (alkotói intenciója szerint – egyértelműen), hogy az embertől elvárják a szokásoknak megfelelő viselkedést, s aki nem felel meg az elvárásoknak, megszégyenül.

Ez persze nem igaz, vagyis arról beszélek, amit Heller szándékozott állítani, csak hát eltévedt szegénykém a különféle furcsa alanyok és állítmányok sűrű erdejében. Tegyük hozzá: Esterházy elhíresült maximája szerint Heller Ágnes „hazátlan bitang”, a magyar nyelvet mocskoló, rongyoló originális nőszemély. Nem én mondom, Esterházy (szövege) állítja.

 

De még mielőtt a „szégyenítés” és a „szégyenülés” fogalmak közti különbség elemzésére térnénk, kanyarodjunk vissza néhány szó erejéig az idézett egyetemi előadáshoz! Almási professzor Popper Leóra hivatkozik, ti. (Popper tézise szerint) „két félreértés van, az első félreértés az alkotó felől: másnak hiszi a művet, amit létrehozott, a másik a befogadó oldaláról van, aki félreérti a művet, nem azt érti meg, amit lát, hanem más valamit, szóval két félreértés találkozása hozza ezt a hűha-élményt”.

Na bazdmeg! Már ezért érdemes Popper Leót olvasni! Hogy tőle is legyen az embernek „hűha-élménye”. Ne csak a kiváltságos egyetemistáknak legyen „hűha-élményük” Almási professzor Popper-interpretációjától. Mármost az efféle szövegmagyarázatot én intellektuális pedofíliának, az ifjúság perverzív megrontásának tekintem. Szigorúan büntetni rendelem. Mely büntetés lényegeként ezúton teszem közzé: Popper professzor s nyomában Almási professzor szerint ott van a gubanc, hogy két félreértés létezik, amely két félreértés találkozik is egymással. Illetve ez nem is gubanc valójában, hanem viszont: egyetemi hűha-élmény. Melynek professzori fundamentuma szerint „a befogadó félreérti a művet, nem azt érti meg, amit lát, hanem másvalamit”. Hűha!!!

 

Vegyük ezért egyik kedvenc hűha-példámat, Radnóti Miklós Nem tudhatom című versét! Mindenekelőtt szögezzük le: ezt a műalkotást, ha nem is száz éve, de közel hetven esztendeje folyamatosan becsülik a befogadók, értéknek tekintik, nota bene nemcsak a professzorok, az Almási Miklósok (a társadalom legkorlátoltabb rétege), hanem mindenki. Miért tekintik értéknek? Almási professzor szerint azért, mert a műnek több értelme van. Ettől érték az érték. Míg szerintem azért, mert hát mondjuk ki: Radnóti is buta ember volt (amitől persze még lehetett jó költő) és Almási professzor is buta ember (mint „befogadó”). Merthogy kérdezem: melyek az értelmei pl. ennek a költői megállapításnak: „bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép”?

Nos?!

Én azt mondom, Radnóti állítása baromság. És nem többértelműn, ugyanis egyetlen értelme sincs, még annyi sincs, mint amennyit (állítólag) Rákosi, illetve amennyit (bizonyosan) Kertész Ákos nyikkantott elő magából az adott témában. Tehát: nem „többet”, csak egyetlen értelmét tessenek ideírni az idézett kijelentésnek! Mert, ha nincs olyan, akkor a Radnóti-mű kompletten, mint műegész minősül (szalon)baromságnak.

 

Mi bizonyítja, hogy az a nép, amely a másik népet deportálja, kiirtja, éppúgy bűnös, „akár” az a nép, amelyet deportálnak és kiirtanak? Ugye?! Az agyilag tyutty emberek: az Almási professzorok, a Radnóti-fan Kertész Ákosok, Heller Ágnesek „filozófiája” szerint mindkét nép bűnös (a gyilkos is, az áldozat is, mégpedig egyazon vonatkozásban), na de hát éppen a szegény hülye Kertész Ákos magyarázta a Népszavában (majd mindenütt, ahol csak sikerült szóhoz jutnia), hogy pl. a magyar nép még a német néphez képest is alábbvaló. Vagyis a „genetikusan alattvaló” magyar nem olyan bűnös, mint („akár”) a bűnbánó német. Hanem bűnösebb. Írta a fővárosi exdíszpolgár. Homlokegyenest szemben az általa imádott Radnóti állításával.

 

Lehet-e egy nép kollektíven bűnös? Nem értékalapon (hitlerileg, benesileg stb.), hanem logikailag. Lehet? Hogyan?

Ha nincs válasz a kérdésre, akkor (szerintem) nyugodtan kijelenthetjük: Radnóti hülyeséget beszél. Nem „többértelmű” gondolatot (így eo ipso értéket) közvetít (amit azután szükségképpen ért félre a befogadó stb.), hanem szimpla marhaságot, mely egyáltalán nem válik értékessé attól, hogy Almási professzorék évtizedeken át permanensen becsülik, értékelik.

 

Mi az értékes értelem? Egyszerű a válasz: amiről be lehet bizonyítani, hogy értékes értelem. Nem handabandával (mert úgy bármit be lehet „bizonyítani”, illetve bárminek az ellenkezőjét is), hanem értelmesen. Logikusan. Már amennyiben az ún. „többértelműség” értelmekből tevődik össze, vagyis amennyiben az értelem nem a helleri-posztmodern „saját igazsággal” azonos.

Még egyszer kérdezem: mi az egyetlen (vs. több) értelme Radnóti megállapításának: „bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép”?

A költő így folytatja: „tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép”.

Tudjuk. És közben nézünk ki a fejünkből okosan-sejtelmesen, már hogy ettől még okosabbaknak látszódjunk. A sunyi-buták tipikus attitűdje. Így is mondható: parasztvakítás. Almási professzori „rejtvény”. Vagy nem? Mert, ha nem, ha valóban tudjuk, akkor mondjuk el! Nem szégyen az! Például a zsidó nép miben vétkezett? Hol? És miképp? De legalábbis miben vétkezett akkorát a zsidó nép, hogy például Radnótinak zsidó személyként kellett bűnhődnie? Vagyis túl azon, hogy Radnóti marhaságot ír, ebben a versében ihlet sincs, látomás sincs, hiszen nem arról beszél az alkotó, amit csak a művész láthat, hanem viszont: Radnóti azt sem látja, amit 1944-ben már mindenki tudott. A pápa is tudta. Igen, bizony, Churchill is tudta (mégsem bombázta), Roosevelt is tudta, mindenki tudta! Csak a költő nem látta. Ezért írja a vers végén (mintegy rezümészerűen): „Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg”. Majd elégedetten, sejtelmesen mosolyog maga elé: ehun a költői „több értelem”, az Almási professzori „rejtvény”. Igaz, egyetlen értelem sincs benne, ámde abból van több. Fohászértelem. Ettől érték az érték. Jó, de így?!, gyerekek, ne tosszunk mᒠmotoron?! Kérem, ha a mű a repülőgéppel kezdődik (nagyjából), akkor műszakilag nyilvánvalóan nincs, s ezért metaforikusan sem lehet értelme az „éji fellegnek”, mint bombáktól óvó madárszárnynak. Ne tagadjuk, Adamis Anna egy merő Shakespeare Vilmos, Goethe János Farkas (lófarkas) Radnóti „gépének” viszonylatában: „madarak jönnek, madarak jönnek, fekete könnyel megvéreznek” – dacára annak, hogy itt sem pontos a metafora, mert nem a bombázó madár sír (igazából), hanem az, akire az állítólagos könnyek hullanak. Adamis Anna költői képe enyhén fals, míg a Radnóti-vers (Popper-Almási professzor szerint) „többértelmű”. Ja. Miként a moslék. Abban is több „értelem” van jól összefőzve, összekeverve: a krumplihéj a korpával s egyéb ételmaradékkal. Például: Radnótinál az ember felhőként lebegő madárszárnnyal védekezik a felhők alatt repülő madarak ellen.

Igen, csakhogy a háborús elsötétítéshez nincs szükség elégiára, metaforikusan elrebegett költői fohászra! Olyannyira nincs, hogy a dolog parancsba volt adva. Akár egy esztétaprofesszor is elhiheti: azt a városlakót, aki nem „borította” rá házára, lakására a virrasztó éj nagy fellegi szárnyát (nem oltotta el a lámpákat, nem hajtotta be a spalettát stb.), a légóparancsnok megbüntette. Továbbá: az éjszakai légitámadások ellen az elsötétítés sem segít, már ti., hogy ez a szőnyegbombázás lényege. A radar nem úgy működik ám, ahogyan azt egy filoszka-bölcsészke (olykor Költőcske Miklóska) elképzeli. Vagyis, ha rossz a műalkotás, akkor az rossz minden ízében. Így ama híres két sort éppen az idézett utolsó sor, annak bornírtsága determinálja, teszi kacagtatóvá: „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, / s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály”.

És ez már valóban így van. Nem tudja. Ám egyrészt: nem is érdekli (ugyanis a pilótának nem térkép, hanem célpont a táj, nagyon nem mindegy!), másrészt: ha érdekelné, se látná, különösen, ha az éji felleg meghallgatja, respektálja a költői rimánkodást. Akkor ugyanis a pilóta már végképp nem a szemével tájékozódik, s a fedélzeti műszer nem azt „nézi”, hol lakott itt a jó Vörösmarty Mihály, vagyishogy a radar, ha szabad így fogalmaznom, még inkább leszarja a Zalán futását. Azért említem ezt a verset Yossarian első osztályú bombázótiszt „térképe” kapcsán, mert a Nem tudhatom, a Zalán futásának rossz, tudálékoskodó, hamisan magyarkodó (erről bővebben alább) parafrázisa, se több, se kevesebb. Vörösmarty: „És a nyugvó tájt bágyadt lángszínbe borítván”, Radnóti: „nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt / kis ország”, Vörösmarty: „Vagy hiszed azt, hogy mint hősöd, nem védhetem én is / Nemzetedet? Tudd: a bús fellegek engem uralnak”, Radnóti: „Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg”… És a végtelenségig sorolhatnánk. Félreértés ne essék, a parafrázis nem plágium (a parafrázis legitim művészi eszköz), nem ezzel van a gond, hanem annak konkrét alkalmazásával. Vagyis: Vörösmarty verse költészet, míg Radnóti (itt) sekélyes. És szerintem pontosan ezért „értik”, szeretik, becsülik, értékelik nagyra e „szép költeményt” az Almási professzorok is, a Makovecz professzorok is, a minden professzorok is. Profundus profundi gaudet. Ráadásul – s ez a legviccesebb a dologban – Radnóti verse nemcsak, hogy nem többértelmű, hanem még az értelmetlenségből is csupán egy van benne. Miért? Mert egyértelmű a válasz: nem vagyunk bűnös nép. S még kevésbé úgy, „akár” a „többi” nép.

 

Tehát, Heller originális filozófiai tézise így hangzik: „az embertől elvárják, hogy a szokásoknak megfelelően viselkedjen, különben megszégyenül”.

Kérdéseim a következők: az elvárt „szokásoknak megfelelően viselkedem”-e, amikor Radnótit expressis verbis nevezem gyönge, korlátolt intellektusnak? (Az, hogy milyen művész, más kérdés.) A „szokásoknak megfelelően viselkedem”-e, amikor gondolatilag sületlenségnek, esztétikailag giccsnek nevezem azt a költeményt, amelyet a magyar irodalomkedvelő népesség jelentős hányada (ki titkon, ki nyíltan) a nemzet igazi himnuszának tekint? Elvárják-e tőlem, hogy ezen a téren is a „szokásoknak megfelelően viselkedjek”? Ha nem várják el, miért nem várják el? Ha igen, akkor mi bizonyítja, hogy most, ezért megszégyenülök? Tudniillik a helleri „logika” szerint idomulnom kéne a társadalmi közízléshez, az általános esztétikai és etikai ítélethez, hiszen Radnóti versére vonatkozóan teljes a konszenzus a Hankiss Ágnesek, Heller Ágnesek, az Orbán Viktorok, Gyurcsány Ferencek, a Czakó Gáborok, Bächer Ivánok, a Dörner Györgyök, Kulka Jánosok, a Pálfy G. Istvánok, Bánó Andrások, a Rákosi Mátyások, Ormos Máriák, a Tarlós Istvánok, Kertész Ákosok, a Lovas Istvánok, Vásárhelyi Máriák… között. Sőt még Morvai Krisztináék is elismerik: ha a zsidó-magyar-kultúrából kivonjuk Landeszman rabbit, marad a „minden magyar számára egyaránt kedves” Nem tudhatom. Ha kimész az utcára, s megkérdezel bárkit, találomra: „öcsike, ismered-e Petőfi Sándort?” (©Berek Kati), akár fodbalista a kérdezett, akár nem, ez a válasz: … (©Hofi). Ha kimész az utcára, s megkérdezel száz futballistát: ismeri-e a sporttárs Radnóti Miklóst?, mind a száz kapásból, félfordulatból (Gera esetleg ollózva) vágja rá a vers címét: Nem tudhatom. Ezt mindenki ismeri. Míg pl. a Majálist senki. (Személyes tapasztalat.) Ha Kertész Ákos volnék, így mondanám: a magyar (benne a zsidó is) genetikusan giccsőz.

Nem túlzás, hisz’ például Tornai József közli: „Az 1970-es években Beney Zsuzsa költő és orvos esszét írt arról, hogy Radnóti túlságosan nagylelkű volt, amikor munkaszolgálatos megaláztatásai közben még mindig hazájának nevezte Magyarországot a Nem tudhatom című versében. Az esszét akkoriban sehol sem közölték. A témát nem tartották időszerűnek. Vagy nem mertek vele foglalkozni?”.

Nem tudja az írószövetségi elnök úr. Ezért kérdezi. Akkor én megmondom: a mocskospiszkos komonisták nagyon mocskospiszkosok voltak, ám még ők sem közöltek bárminő baromságot. Finnyáskodtak ilyen értelemben. Míg Tornai így folytatja: „Nem emlékszem, azóta is publikálhatta-e valahol. Zsuzsa nekem akkor már évek óta barátom volt: hozzá fordultam érzelmi bajaimmal […] Nemcsak költő, orvos, hanem nagyon finoman elemző pszichológus is volt. Mindig egyetértettünk egymással. Ezúttal vitatkoztunk. Nem azért, mintha az esszé kiindulópontjában másként gondolkoztam volna: a zsidótörvények következményei szerintem is ellentétben álltak a magyar állampolgárok jogaival és méltóságával [tehát a zsidótörvények nem, csak a „következményei” – Gy. úr]. Radnótit és sok társát indokolatlanul megalázták, kínozták, megölték a Horthy-világ zsoldosai, politikusai. Mondtam Beney Zsuzsának: egyáltalán nem biztos, hogy Radnóti helyében én még mindig ťhazámnakŤ tartottam volna szülőföldemet. Volt azonban egy zsidó családból származó magyar költő, akit büntetésnek is beillő módon dolgoztattak Budapesttől Nagyváradig vagy Székelyhídig, Körösfeketetóig. Ő minden idegszálával magyarnak, magyar költőnek vallotta magát. Hogy tudhattuk volna ezt mi jobban, mint ő maga?”

Kérdezi az okos entellektüel. „Hogy tudhattuk volna?”

Jó. Akkor én erre is válaszolok: például ésszel, értelemmel. Horribile dictu. És nem úgy, mint a másik nagy magyar giccsőz, Alföldy Jenő, aki egyenesen József Attilából vezeti le Radnóti „remekművét”: „A teljes lét ilyen összefoglaló mozdulattal [ti. mint a Tiszta szívvel c. versben] másutt is felbukkan József Attila költészetében […] Az alapértékek nemzeti irodalmunk olyan alapműveiben bukkannak föl, mint például Kölcsey Parainesise. Vagy mint Vörösmarty Szózata: ťBölcsőd az s majdan sírod is, / Mely ápol s eltakarŤ. Későbbi líránk remekeiben is megtaláljuk ezeket az alapértékeket: Radnóti Nem tudhatomjában…”.

 

Nem folytatom, hisz’ már ennyiből is nyilvánvaló: nem csupán teljes, hanem már-már az eszelősség határát súrolja az eszmei-esztétikai konszenzus.

Tornai József Radnóti helyében „nem tartotta volna ťhazájánakŤ szülőföldjét”, Magyarországot. Hogy Radnóti mégis miért írta meg a Nem tudhatom című förmedvényt? Nem vagyok lélekfejtő, mégis ki merem jelenteni: jobbágytudatos hálából. Tény ugyanis, hogy az Előőrs főszerkesztője (bizonyos Bajcsy-Zsilinszky Endre) számos antiszemita (és nem antiszemita) irodalmi-közéleti potentátot mozdított meg 1943 márciusában, s akik levélben instanciáztak a hadügyminiszternél, kérték, Radnótit mentse föl a kormányzat a munkaszolgálat alól. Kezdeményezésük eredményes volt, Radnótit 1943 áprilisának végén hazaengedték, majd napra pontosan (1943. április 23-án) írja a költő: „Mélyen tisztelt Zolnai Béla Professzor Úr! Mintegy tizenöt esztendeje határoztam el magamban, hogy harmincnegyedik évem betöltése előtt megkeresztelkedem. Krisztus harminchárom esztendős múlt s még nem volt harmincnégy, mikor megfeszítették, – ezért gondoltam így. S azért, – bár tizennyolc éves koromtól katolikusnak érzem és vallom magam, – mert azt hittem, hogy ez a megőrült és aljas világ csak rendbejön addig, megszűnik a zsidóüldözés, magánügy lesz az én megkeresztelkedésem is, nem gondolhatja senki spekulációnak, vagy menekülésnek. A világ ugyan ma őrült és aljas igazán, de spekulációnak vagy menekülésnek valóban nem hihető ma már a megkeresztelkedés, hisz semmi reális előnye nincs”.

 

Érti ezt valaki? Radnóti várt a krisztusi korra. Nem akart „menekülőnek”, „spekulálónak” látszani, ti. a megkeresztelkedés akkor lett volna „menekülés”, amikor még nem „őrült meg igazán a világ”. Csak majdnem. Mert akkor, amikor már „igazán aljas és őrült a világ”, nem menekülés a megkeresztelkedés, „hisz semmi reális előnye nincs”.

Tehát még egyszer: Radnóti 1928-ban kiszámolta az ujjacskáin: ha ő is 33-34 évesen óhajt metaforikusan megfeszíttetni, akkor várnia kell még 15 évet. Vagy valamennyit. Legalább addig, amíg ki nem józanodik a világ. És a türelem golgotát terem, merthogy milyen is a véletlen: 1943 márciusában – munkaszolgálata során – Radnótit súlyosan megalázzák, fejét kopaszra nyírják (ezért aztán Ormos Mária is kigúnyolja az ATV-tévében), sárgacsillag viselésére kötelezik, majd április végén fölmentik a munkaszolgálat alól. És puff! Április 23-án már írja is a professzornak: „tizennyolc éves koromtól katolikusnak érzem és vallom magam”. Nos, hogy „katolikusnak érezte” magát, elhisszük, egyszersmind megkérdezzük: arról, hogy „katolikusnak vallotta” magát, ki tudott még? Mondjuk, a rabbiján kívül, ugyanis 15 évig hivatalosan izraelita hitben élt, mialatt permanensen katolikusnak „vallotta” magát. Noha a levél szövege ezt nem nagyon látszik igazolni, hiszen nem ez olvasható benne, például: „Gondolom, Professzor Úr is emlékszik rá, már az egyetemen katolikusnak vallottam magam” stb. Vajon miért nem ez áll a levélben? A keresztapaságra fölkért kedves professzorának vajon miért a fölkérés előtt néhány nappal vallja meg a költő, hogy ő már tizenöt éve katolikusnak vallja magát?

Nagyon szeretném, ha nem volna ebből félreértés: nem a nyilvánvaló „spekulációt” kárhoztatom, csupán jelzem: a történelmileg abszolúte indokolt, emberileg tökéletesen érthető „menekülést” – példák vannak rá – meg lehetett valósítani csekélyebb mértékű hülyének nézéssel is, szemben Radnóti szövegével: „Mélyen tisztelt Zolnai Béla Professzor Úr!… Sík Sándor keresztel május 2-án, vasárnap, a Szent István Bazilikában. Szeretném Professzor Urat felkérni a keresztapaságra. Mély tisztelettel és szeretettel köszönti régi tanítványa. Radnóti Miklós”.

Pőre tény: nem a címzett volt a keresztapa. Vajon miért? Nem vállalta? Vállalta volna, csak épp akkor nem ért rá? Nem tudom. Azt tudom, hogy én elvállaltam volna (már persze jó katolikusként), ámde csakis akkor, ha nem indokolja meg a költő a fölkérést, de legalábbis nem oly furcsán, mint ahogyan az fentebb olvasható. Hanem mondjuk így: Egy merő szarban vagyok, drága Gyurica úr, kérem, segítsen! Sőt még azt sem kellett volna hozzátennie, hogy „kérem”. Óhitű izraelita kisúttörő voltam én a hatvanas évek elején, vagyis ahol tudok, (ma már) hívő katolikusként is segítek. Na most, ami a lényeg: pontosan ez az infantilis hipokrízis köszön vissza (néhány hónap múltán) a Nem tudhatom című versben.

Vagy nem?

Ha nem, akkor nyilván bebizonyítja valaki (akár ezen a fórumon is): 1941 és 1944 között nem Magyarország üzent hadat Amerikának, a Szovjetuniónak, a kisantantnak-nagyantantnak, szinte az egész világnak, vagyis nem Magyarország „ölelte körbe” háborús tűzzel önnönmagát, mintegy Dajcs-Für Lajos-i körkörös lángolással, ráadásul államilag szuverénmód (a vers 1944 januárjában kelt, a németek 1944 márciusában szállták meg az országot), hanem fordítva történt.

 

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

 

Nem vagyok irodalmár, nyilván nem tudom megfelelő módon átírni a költeményt, de most nem is ez az érdekes, vagyis az alábbi módosítással csupán érzékeltetni akarom, az idézett szöveg nemcsak nálam, de Radnóti megfogalmazásában sem költészet. Tehát a József Attila-i parafrázist nem a poézis kedvéért rakom bele (mondom, nem szakmám a versírás), hanem hogy lássék: valami ilyesmit akart elnyivákolni Radnóti történelmileg, már, ha egyáltalán, ha csak megközelítőleg is sejtette, mit akar mondani valójában:

 

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám e vérkeresztben romló
kőhatár, gyerekkorom, eszmélésem világa.

 

Nem vitás, 1944-ben, a zsidótörvények, továbbá Teleki búcsúlevele („Szószegők lettünk – gyávaságból… A gazemberek oldalára álltunk… Hullarablók leszünk! a legpocsékabb nemzet”) után, illetve közvetlenül a zsidódeportálások előtt is lehetett vállalni az édes szülőhazát. Miként a gyermek sem szükségképpen tagadja meg a „hullarablóvá”, „gazemberré” vált faterját. Ám az ölelgetésről, messzeringásról szóló, kicsinyítő-becézgető ömlengés itt nemhogy nem költészet, hanem (annak bármely vonatkozásában) durva stílustörés, illetve történelemhamisítás: azoknak félrevezetése, akik eleve vakon, de legalábbis súlyos önámítással igyekeznek másokat is félrevezetni, bolondítani. Az elképzelhető, hogy valaki őszinte hittel, öntudattal jelenti ki: az apám telekien „gyáva”, „szószegő”, „hullarabló”, „legpocsékabb” ember, ám akkor is az én szülőapám! Ilyet lehet mondani. Viszont, hogy a „gazember” fateromat a gonosz világ gyilkos haragjától sújtott kis apucikámnak nevezem messzeringó lélekkel – hát, nem tudom… Esetleg akkor, ha kissé bekakilt bölcsészke vagyok a történelem konkrét viharában. Míg Hellernél a bekakilás is fordítva történik. Először levélben jelenti föl az „apját” a hatalomnál, majd: „A levél megszületése után el is szaladtam Lukács Györgyhöz, és bőgtem nála”. Bölcsészbőgéssel. És persze mutatis mutandis a Nem tudhatom-ban is ez történik.

Az a nagy helyzet (sajnos), hogy a vers nincs úgy megírva, nincsenek olyan pokol-mélységei (Almási professzorral szólva: „értelmei”), hogy ne vonatkozna minden sorára, minden ódai metaforájára a profán történelem. Mondok egy példát: Kassa városának bombázópilótája pontosan tudta, hol „lakik” ott II. Rákóczi Ferenc. Miközben gépen szállt fölébe. Szerintem. Míg Radnóti (himnusza) szerint csakis a mocskospiszkosok bombázhatták Kassát. Vagy akarattal, vagy tévedésből, ezt még Radnóti sem tudja, csak azt tudja egészen biztosan, hogy Kassát is a mocskospiszkosok ölelték körbe gyilkos lángokkal. Noha minden elképzelhető. És fokozottan lehet költői a fantáziád Nagymagyarország-matricával a szlovákrendszámú terepjáród valagán. Merthogy azon a „térképen” már pontosan látható, hol laktak ott a nepcáli Hrúz Mária csemetéjének ősei.

Tehát, ha bebizonyítja valaki, hogy mindebben tévedek, akkor örömest megszégyenülök, akár Heller Ágnes katartikusan filozófiai, akár Almási professzor művészetbölcseleti, akár Hankiss, akár Csintalan neoturulszárnyú Nagytekintete előtt. Addig viszont fönntartom: Heller nem filozófiát ír (pl. a szégyenről), hanem egy jókora rakás (40 könyvnyi terjedelmű) originális sza… márságot.