Európa és tágabban az euro-atlanti kultúrkör mára lényegében egy eléggé deszakralizált  civilizációvá vált, szemben a világ többi részével. (Lehet, ez a megállapításom nagyon egysikú általánosításnak hat, pedig szerintem nem az. Nemrég egy ismerősöm, aki szakértő ebben, győzött meg arról, hogy a maga módján még a kínai társadalam is igen erősen - ha nem is szakralizált, akkor ritualizált, a többi nagyobb civilizációs övezetről, élen Indiával, nem beszélve.) Egyedül a technológiai fölény, meg az ehhez kapcsolódó, vagy ezen alapuló számos vívmány az, ami miatt mi egyelőre elhitetjük magunkkal, hogy jóval fejlettebb és magasabb nívón élünk, de szinte semmi egyéb, miközben ez a technológiai fölény is rohamosan olvadóban van  és egyre inkább a válság jeleit mutatja. Nehéz lenne ezt itt most lényegre törően és meggyőzően kifejtenem, de úgy látom, hogy ezeknek a válságjeleknek a többsége éppen az erős deszakralizációra vezethető vissza. Nem gondolom, hogy visszafelé kellene lépni - a történelmi fejlődésben ez eleve képtelenség; kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba -, de hogy e nagyon erős deszakralizációból valamilyen egészen új szakralizációs irányt kellene venni, ezt valószínűnek tartom. Még akkor is, ha ennek egyelőre nagyon kevés jele van, ha egyáltalán van, viszont a deszakralizációs trendek további erősödéseiben nem látok semmi igazán előre mutatót. Csak egy konkrét példát említve: az egzisztencializmus a maga fénykorában - ami eszmetörténeti folyamatokban gondokodva nem volt olyan rég -, igen hiteles és meggyőző filozófiai irányzatnak látszott, ma pedig... (?) Legfeljebb vagy elsősorban egy korszak reprezentációjaként-kifejezőjeként vehető számításba. Nemigen van biztosíték arra, hogy az utána következő irányzatokkal is nem egyre inkább ugyanez lesz a helyzet, vagy van amikor már most is az, vagyis, hogy legjobb esetben is csak valamely adott  korszakot reprezentálnak. Márpedig, ha teszem azt, Schopenhauer csak a maga korát reprezentálta volna és reprezentálná, akkor nemigen foglalkoznánk vele itt sem.