Mottó: Heller „A szégyenről ír dolgozatot – aktuálisat és általánosat – amiből az marad meg az ember fejében, hogy mekkora katartikus szerepe van… Megint olyan fordulat, amit ő hozott… ő villantott bele a filozófiai tudatba” (Almási professzor).

 

 

 

Katartikus szerep a budin

 

 

A belevalóan belevillantó „filozófus” szerint „Szégyelli az ember a testét, nem csak akkor, ha meztelen. Így minden nevetséges pózban, ha Mások tekintete rá eshet. A szégyent ilyenkor elvonulással kerülik el. A budi lényege a láthatatlanság. De elbújik az ember akkor is, ha betegség miatt torzul el az arc vagy a test. Ha testről van szó, akkor az ember nemcsak azért szégyelli magát, amit tesz, hanem azért is, ahogy kinéz. A púpos szégyelli a púpját, a sánta a sántaságát. A beteg vagy deformált test tehát igyekszik láthatatlan maradni. Miért szégyelli magát a deformált test? Lehet persze ezt a környező világ brutalitásával vagy primitívségével is magyarázni. Nem rossz magyarázat, de nem elégít ki, mert nem tudom szem elől téveszteni az analógiát. Az embertől elvárják, hogy a szokásoknak megfelelően viselkedjen, különben megszégyenül. De analogikusan, azt is elvárják, hogy a szokásos emberi méretnek is megfeleljen. Ha ettől eltér, akkor megszégyenítik. Mert a várakozásnak meg nem felelni egyenlő a bukással, a sikertelenséggel, a vereséggel. Nem okvetlenül mindig a test a ludas ebben. A bukott bankár kiugrik az ablakon szégyenében. Miért teszi ezt? Mert nem felelt meg a bankár-lét elvárásainak, mikor megbukott. Ő is csak egy beteg, púpos emberré vált, aki már elbújni sem tud. S mikor a gyerek nem megy haza, mert megbukott a vizsgán? Ő is púpos, azaz félbemaradt, sikerületlen embernek érzi magát szülei előtt.”

 

Nos, ettől került Almási professzor „fejébe” a katarzis, s amely katarzis meg is maradt az ő professzori fejében. Hálistennek. Nem a sok marhaság, hanem a katarzis. Így persze könnyű! Mindent elfelejtek abból, amit olvasok, csak a katarzist hagyom meg magamban. Magamnak. Majd utána nyomatom másokba is. A Kritika hasábjain…

 

Javaslom, haladjunk végig az idézett katarzison mondatonként, miközben ismételten hangsúlyozzuk: nem filozofálunk (dacára annak, hogy egy világhírű „filozófus” szövegével van dolgunk), hanem elemi szintű, általános iskolai fogalmazásórát tartunk!

 

A „filozófus” szerint „Szégyelli az ember a testét, nem csak akkor, ha meztelen”.

Az ember nem szégyelli a testét. Sem meztelenül, sem felöltözve. Sőt ellenkezőleg. Az emberi testnek döntő szerepe van a fajfenntartásban, a párválasztásban. A nőknél inkább a szépség, a férfiaknál (a nők szemében) inkább a robosztusság dominál. Ritkán fordul elő, hogy a kiszemelés során a tekintet nem a másik testére, hanem a lelkére (a hangjára, a gondolataira) irányul legelőször. Ma ott tartunk, hogy az emberen, főként a nőn (aki a „filozófus” szerint szégyelli a testét) télen is alig-alig van ruha. Az persze igaz, hogy az ember (főként a nő) kozmetikázza is a küllemét: festi a haját, az arcát, szoláriumozik, aerobicozik… s nem mellékesen: esztétikai megfontolással öltözködik, ám ez messze nem azt jelenti, hogy szégyenkezne, hanem éppen ellenkezőleg: az ember hangsúlyozza, domborítja a testét.

Miközben persze vannak speciális esetek, például, amikor a bakfis „szégyelli” a mellét, ami viszont megint csak nem szégyenérzet. Esetleg szégyenkezés. Részint azért, mert nem „az emberről” általában, hanem specifikusan a bakfisról van szó, részint pedig azért, mert a kamaszlány „nagy” melle semmilyen vonatkozásban nem számít testi fogyatékosságnak, már ti., hogy a többi bakfis meg jobbára irigykedik érte. Tehát ez esetben sem szégyenről, hanem „túlzott” normalitásról: biológiailag determinált szeméremérzetről beszélhetünk, miként az is normális dolog, hogy az embernek vannak végtagjai, noha a kamasznak egy ideig viszonylag hosszú a keze is, a lába is: lakli, ahogy mondani szokás. Míg a bakfisnak értelemszerűen a szeméremérzete „túl hosszú”, ti. ha nem a melle miatt, akkor más miatt szemérmeskedik túlzottan a testi-lelki mutáció során. Az embernél a szeméremnek – lévén, hogy az erotika specifikusan emberi jelenség – a fajfenntartásban kb. olyan szerepe van, legalábbis tradicionálisan, mint pl. a tüzelő szukánál az illatanyag kibocsátásának, ugyanis az emberhím nem csak a szeme (orra stb.), hanem a fantáziája révén is tájékozódik, vonzódik az embernőstényhez. Miközben ez a szexuális tradíció is egyre inkább veszendőbe jut, a nő nem paradoxmód (nem szemérmesen) kihívó, hanem direktben (szinte már-már meztelen az utcán, a moziban, az étteremben stb.), így az ember e tekintetben (is), ne röstelljük, mondjuk ki a szót: mintegy visszaállatiasodik. Sietek leszögezni: ez nem minősítés, hanem állapotleírás. Míg viszont az „unikális filozófus” unikálisan kevergeti, kavargatja katartikus dolgozatában a „szégyen”, „szégyenkezés”, „szemérem”, „gátlás”, „frusztráció”, illetve a „kisebbrendűségi komplexus” fogalmakat, bőszen kutyulja azok tartalmait, jelentéseit.

 

A „filozófus” szerint „Szégyelli az ember a testét, nem csak akkor, ha meztelen. Így minden nevetséges pózban, ha Mások tekintete rá eshet”.

 

Mi jelent az, hogy: „így”?!

A testnek a pózhoz ebben a vonatkozásban nincs köze, mégpedig olyannyira nincs, hogy annak a katarzisnak, melyről a zseniális „filozófus” igyekszik handabandázni zseniális dolgozatában, nincs köze sem a testhez, sem a pózhoz, sőt semmihez sincs köze, s a legkevésbé a filozófiához. A „filozófus” nyilván nem a „nevetséges pózról” akarna filozofálni, szegénykém, ugyanis, ha tudná mit cselekszik, akkor éppen a saját „filozófiája” „értelmében” szégyellné magát, ti. éppen Heller okoskodása, tudálékoskodása a nevetséges póz. S nem az általában vett testtartás. A póz szándékolt helyzetkialakítás, akaratlagos testi-lelki alakzat. Ha valaki hasra esik, vagy éppen hanyatt zuhan úgy, hogy a lábai az égnek állnak, a szoknyája a nyakáig csúszik, nem pózol, okos filozófuskáim, hanem viszont akaratán kívül kerül „nevetséges” helyzetbe (a hivatásos bohócok kivételével). Azért az idézőjel, mert inkább mulatságos helyzetbe kerül az illető, hiszen kínos véletlen bárkit sújthat, míg nevetségessé csak az válik, aki maga is tehet arról, hogy folyvást mulatságos helyzetekbe sodródik. Bénázik a pályán, ahelyett, hogy a helyére kotródna, nagyjából oda, ahová való: fölülne szépen a lelátóra, s onnan figyelné azokat, akik tudnak futballozni. Metaforikusan. Mert hát láthatunk szörnyű pózokat a tévéstúdióban is, pl. a Civil a pályán vagy a Tabu című műsorokban, melyekben nem csak Ormos Mária, hanem Heller Ágnes is rendre válik par excellence nevetségessé. Részint a fizikai nyomulásuk (egyik sem túl tetszetős küllemű öregasszony, igaz, nem is kuglifejek, van szőr a tarkójuk fölött, tán’ még több is, mint amennyi egy „rendes magyar archoz” föltétlenül szükséges), részint pedig az ostobaságaik pertraktálása révén válnak olykor egészen röhejesekké. A „filozófus” szerint az emberek „A szégyent ilyenkor elvonulással kerülik el. A budi lényege a láthatatlanság”.

Hát hogyne! Amennyiben pl. az ATV stúdiója budinak minősül. Exhibicionális klotyónak, melybe Ormos Máriáék, Hajas Henrikék, Heller Ágnesék liberál-katarzist trottyantanak elvi elkötelezettséggel és anyagi lekötelezettséggel, majd még csak le sem húzzák magukat utána.

Almási professzor „originális filozófusa” szerint, ha valaki megbotlik a villamosmegállóban, elesik, majd megpróbál föltápászkodni gyorsan, ámde újra elcsúszik, szanaszét gurul mindene, azt sem tudja hirtelen, merre repült a kalapja stb., akkor ugyebár az illető keres gyorsan egy budit, hogy aztán ott láthatatlanná váljék. Mert a „filozófus” szerint „a budi lényege a láthatatlanság”.

 

Tessék nyugodtan elhinni: a budinak a láthatatlanság nem a lényege, hanem a formája! A budi lényege a háborítatlanság, vagyis a budiban nem elbújunk (szemben az originális filozófia állításával), hanem oda bevonulunk. Királyi méltósággal. Vagyis a háborítatlanság lényege: a budi integritásának teljes tiszteletben tartása; s ezt még egy filozófus is tudhatná, sőt talán még egy esztétaprofesszor is, ha legalább alapfokú irodalmi műveltséggel rendelkeznének. Örkény ugyanis a Tótékban arról beszél (már persze a lényeget tekintve), amiről József Attila a Nagyon fáj című versében: „Ki szeret s párra nem találhat, // oly hontalan, / mint amilyen gyámoltalan / a szükségét végző vadállat”.

Vagyis a budi nem azért kell, mert az ember szégyelli kedves szükségletének elvégzését, ti. nem szégyelli, pl. a férfiak simán dobják a sárgát egymás mellett állva a kátrányos falra, sőt olykor-olykor némi „méretegyeztetés” is zajlik ilyenformán (persze csak diszkréten, mert buzik azért nem vagyunk!), s ami viszont nem azt jelenti, hogy a férfi nem ember. Azt ugyanis, hogy a férfi szégyentelen állat, csak a feleségem szokta mondani, ám ő sem filozófiai, hanem empirikus megalapozottsággal. Kérdezem: Heller ezt honnan tudja? Nem tudhatja, hiszen én rigorózusan ügyelek arra, hogy legendás gusztustalankodásaim, szégyentelenkedéseim mindenkor arra méltó személy társaságban történjenek, s elsősorban nem a láthatatlanság, hanem a szuverén finnyásságom okán. Axióma: még a mocskos férfiállat is intimusmód szexel, noha egyáltalán nem szégyenlős a vén disznaja, még annyira sem, mint amennyire szégyenlős a háziállat („mindenekelőtt a kutya”), noha – valami miatt – a ló is szégyentelenül baszik. Gondolom, mert nem olvassa a Kritikát, a Mozgó Világot, így nem alakulhatott ki benne filozófiai katarzis. Mint ahogyan a kutya sem vonul a budiba kakilni; agyon is ütné a paraszt (már persze csak akkor, ha nem öblíti alá az ominózus kutyaszart, nem szólva az ülőke deszkájáról, amit szintén nem hajlandó maga után lehajtani egyik kutya sem).

Az „okos filozófus” szerint Pisilő Annusnak is csak szégyenében nem sikerült vizelnie az olimpián, noha plusz műanyagcsövet is applikált zsenge répájába, s nem ám a kóborvadások megtévesztésére (szégyentelenül), hanem épp ellenkezőleg, azért, hogy ne szégyellje magát oly nagyon a kemikális pohárkába történő csurrikálása közben. Merthogy ilyen szégyenlősek vagyunk mi.

 

Heller Ágnes félreérti József Attilát (már, ha ismeri egyáltalán). A költőnél a „vadállat” nem a háziállat („mindenekelőtt a kutya”) alternatívája, hanem a félelmes csúcsragadozó megszemélyesítője. Tehát az ember (csúcsragadozóként) speciális (anyagcsere- és fajfenntartási) szükségletének végzése közben fizikailag van kiszolgáltatott helyzetben (tudományosan fogalmazva: szarás, kúrás közepette elfutni sem tudunk), majd ebből a tapasztalatból alakult ki évezredek során az ismert pszichés gátlás. Tót Lajos is ki van szolgáltatva az őrnagynak, a háborúnak, végső soron az életnek, Tót is gyámoltalannak érzi magát az őrült agresszióval szemben, ezért vonul a budiba, mint végső menedékhelyre. Ugyanis a budi szentségét még Varró őrnagy is respektálja, sőt Mariska is tudta: Tót nem az expressis verbis szükségletét végzi a „kerti házikóban”, mégsem törhetik rá az ajtót, nem „hívathatnak lakatost”: „Meddig leszel itt, édes, jó Lajosom? – érdeklődött Mariska”, végül Cipriáni doktor személyében egy „európai hírű ideggyógyász” segítségével sikerült megoldani – időlegesen – a már-már ontológiai méretűvé duzzadt etikai problémát.

Az ember a budi (mint létforma) nélkül nem szégyentelen, hanem hontalan (miként József Attila írja), vagyis akinek nincs érzéke a groteszkhez, lehet a villantásától bármekkora katarzisa Almási professzornak, semmit nem ért a világból, esetleg annyit, hogy: a budi az budi. Vagy amiként maga Heller írja katartikusan: „a budi lényege a láthatatlanság”.

 

„Az őrnagy szemmel láthatóan fel volt villanyozva. Érdeklődött, vajon Ágika ráér-e, s ha igen, hajlandó-e átmenni a Klein-féle vendéglőbe egy üveg jégbe hűtött sörért? Két poharat kért. Sörnyitót kért. Aztán, sörrel, poharakkal, sörnyitóval fölszerelve, udvariasan bekopogott a kerti házikóba.

– Ne gondolja, kedves Tót úr, hogy ki akarom innen túrni, csak eljöttem magát meglátogatni. Hoztam egy üveg jégbe hűtött sört. Remélem, a világosat szereti?

– Én minden sört egyformán szeretek - mondta Tót. – Ha meg nem veti szerény ülőkémet, méltóztassék helyet foglalni.

Egészen behúzódott a sarokba, és mentegetőzött a helyszűke miatt. Szerencsére, ha szorongva is, el tudtak helyezkedni. A sört lábhoz tették, a poharakat azonban tartaniuk kellett.

Együttlétük első perceiben Tót némiképpen feszélyezettnek érezte magát, ami természetes, hiszen még sohasem volt ilyen szűk helyen ilyen magas állású személlyel összezárva.

Az őrnagy fejcsóválva megállapította, hogy őt Tót még mindig félreismeri. Pedig, ha jól emlékszik, egész ittléte alatt nem panaszkodott semmire, legkevésbé erre az árnyékszékre, mely minden igényt kielégít.

– Hát – mondta szokott szerénységével Tót – ha sokat nem is tudunk nyújtani a vendégeinknek, de azért igyekszünk.

– Én a maga helyében ki se mennék innen – mondta az őrnagy.

– Nem is – mondta Tót. – Csak ha muszáj.”

 

Nomen est omen: az Örkény Színházban a Finito (Magyar zombi) című előadás főhőse, Blondin Gáspár is a budiba menekül, ám ő sem szégyenében teszi. Annak az originális „filozófusnak” tehát, aki nem érti, nem érzi az atavisztikus kiszolgáltatottságból (gyámolatlanságból) fakadó újkori gátlás, illetve a szégyen közötti különbséget, annak pl. a holokauszt-jelenségről (a meztelenre vetkőztettet emberek sajátos érzéséről) sem lehet fogalma (vö. a Sorstalanság teljes szöveganyagával), maximum fecseghet róla, mint minden egyébről a televízióban. Tehát különösebb katarzisélmény nélkül is könnyen belátható: ha az ember valóban szégyellné a (mondjuk így: nem egészen előnyös formátumú) testét, fizikumát, megjelenését, akkor a filozófusnő sem a tévében mutogatná korpuszát (gátlástalanul), hanem önnön bölcseletének megfelelően, maga is elbújna a női budiban, ott énekelné Schubert dalait, miközben az öblítőtartály orkeszteri lehúzó-láncát (mint egyhúrú lantot) pengetné zenei kíséretül. Majd ki se jönne a budiból többé. Soha. „Csak ha muszáj”.

 

A „filozófus” szerint „elbújik az ember akkor is, ha betegség miatt torzul el az arc vagy a test”. Ja. És leginkább akkor, ha a betegség akkut hasmenésnek minősül. Mert akkor aztán szalad az ember a budiba. Elbújni. Persze az is elbújhat, akinek nem a hascsikarástól, hanem a fogínygyulladástól torzult el az arca, de csakis abban az esetben búvik meg az illető a rötyi-láthatatlanság lényegében, ha hülye az illető. Másként fogalmazva: ha a filozófia- vagy esztétaprofesszor. Mert, ha nem az, akkor nem a budiba szalad ilyenkor, hanem kifelé, a nyílt utcára, sietve egyenesen a fogorvoshoz.

Vagyis az „originális filozófus” originálisan nem érti: nem szükségképpen szégyen az, ami részint kellemetlen (fájdalmas stb.), részint esztétikailag nem előnyös (pl. a feldagadt arc, a begipszelt kar, a sántikálás).

 

A „filozófus” szerint „Ha testről van szó, akkor az ember nemcsak azért szégyelli magát, amit tesz, hanem azért is, ahogy kinéz. A púpos szégyelli a púpját, a sánta a sántaságát. A beteg vagy deformált test tehát igyekszik láthatatlan maradni”.

 

Na most, itt a „filozófusi” katarzist (értsd: baromságot) már akkora dózisban kapja az olvasó, hogy annak szublimálására egy külön hozzászólást szentelek. Ez a szégyenlős kifogásom. Míg a szégyentelen valóság az, hogy más dolgom akadt.