Lábszagú kékharisnyák a hiénakotorékban

 

 

Karl Marx szerint Epikurosz „saját hitvallása, az ő saját jeligéje minden égi és földi istenekkel szemben, akik nem az emberi öntudatot ismerik el a legmagasabb istenségnek. Mellette ne legyen isten senki”.

 

Heller Ágnes a Bicikliző majomban: „Hermann észrevette, hogy Lukács engem többre becsül, mint őt, s ezt nem tudta megbocsátani: ingerült lett. Valahányszor írtam valamit, azt mondta, idiotizmus, amit írok, lehülyézte”.

 

Vagyis Hellernél nem az öntudat, hanem egy másik ember tudata, személyisége jelenik meg istenként, intellektuális döntőbíróként. Heller (szövege) szerint a filozófiai teljesítmény nem önérték, hanem a filozófus értékét, „becsét” egy istenség (ráadásul nem is égi, hanem földi hatalom) határozza meg: a „Gyuri bácsi”, ahogyan Heller Ágnes írja, máig fékezhetetlen apa-isten-komplexusában. Atya, Leány és Szentpéternő. Heller így emlékszik: Hermann „Lényegében már a Csernisevszkij-disszertációmról is ezt állította [ti., hogy hülyeség], később meg a helyzet csak rosszabbodott [és valóban rosszabbodott, ugyanis ma már Ungvári Tamás is ezt állítja a Csernisevszkij-disszertációról: hülyeség, Ungvári kifejezésével: „rossz könyv”]. Ő [Hermann] irodalomesztétikai dolgokat írt, amit nehezen lehet a kritikától elválasztani. Gyuri bácsi is ezt csinálta, ő sem írt filozófiát ebben az időben. Én meg szerettem a filozófiát, talán abba voltam igazán szerelmes, nekem fontos volt, hogy valaki azt művelje”.

 

Tehát nem az volt fontos számára, hogy jót írjon (netán ő írjon igazán jót, s ne a férjura stb.), hanem hogy a férjura is a „filozófiát művelje”.

Érdemes megjegyezni, amit mondok: mi szeretjük azt a nőt, aki belénk szerelemes (s nem a filozófiába), és különösen azt szeretjük, aki odaadón szerelmes belénk, továbbá kedveljük (olykor szeretjük is) azt a nőt, aki ugyan (valami egészen érthetetlen okból) nem szerelmes belénk, ámde ért pl. a filozófiához, míg viszont azt a bigét, aki nem belénk, hanem a „filozófiába” szerelmes „igazán”, miközben nyilvánvaló, hogy nem ért a dologhoz, hát mi azt a muffot, bizony, nem nagyon szeressük. Sőt nagyon nem respektáljuk! Ezért aztán legyen az ilyen nő a másik marha felesége, legyen a másik szerencsétlen baleké! Ausztráliában. Hermann István helyében magam is így gondoltam volna, már, ha egyáltalán eljutok addig, hogy erre gondolnom kelljen; ti. annyi normális nő van a világon; egyszerűen fölfoghatatlan, Hermann-nak miért épp egy filocuncit kellett feleségül vennie?! Mindegy, a szerelem vak. Meg süket is. Meg hülye is…

 

„Gyuri bácsi… sem írt filozófiát ebben az időben. Én meg szerettem a filozófiát, talán abba voltam igazán szerelmes, nekem fontos volt, hogy valaki azt művelje”.

 

Most mondjam azt, hogy ilyesmit csak nő írhat?! Nyugodtan mondhatom, mert ilyet férfi tollából nem olvasol. Ami persze nem azt jelenti, hogy minden nő ilyen. De általában igen. Tehát nem genetikailag (ahogy szegény Kertész Ákos mondaná), nem biológiailag (ahogy szegény Czeizel Endre írná), hanem általában. Tradicionálisan.

A férfiban hagyományosan több a „macsó” mozzanat. A férfi exogén, a nő endogén, a férfi extenzív, a nő intenzív, a férfi extrovertált, a nő introvertált, a férfi individuális (individuálisan szociális), a nő familiáris, a férfi vadász, a nő fészekrakó, a férfi romboló-építő, a nő otthonőrző-átalakító. A férfi globális, a nő lokális. Általában. A férfi rideg, rigid, a nő lágy, flexibilis, képlékeny. A férfi principális, a nő participális. A férfi büszke, a nő büszkélkedő, a férfi nagyságos, a nő nagysága. A férfi grandiózus, a nő részint kicsinyes, részint aprólékos. A férfi legyint, hátat fordít (annak is, aki nem szereti, s annak is, akit ő nem szeret), a nő kapaszkodik, vénasszonykoráig őrzi, tokosítja lelkében az ütést is („azt mondta, idiotizmus… lehülyézte”), a simogatást is („Lukács engem többre becsült”), s privát-női bánatát – adott esetben – a nyilvánosság előtt is fölpanaszolja hangosan zokogva. A férfi szemérmes, a nő szemérmetlen: szűzieskedő. A férfi támad, a nő védekezik, a férfi üt, a nő karmol. Általában. Konkrétan Heller – nőfilozófusként – fostos macskakarmokkal karmolász és „macskakörmökkel” relativizál. A két dolog egymást magyarázza.

A nő fölnéz a férfira (sőt föl akar nézni rá), a férfi számára a nő cseléd, illetve huri, hetéra. A férfi a halál lovagja, a nő az élet robotosa. A férfi öntudatos, a nő nőtudatos. A férfi tragikus alany, a nő virulens, s lehet bármi (tárgy, állítmány, jelző, határozó), de nem alany: a férfi Prométheusz, a nő Elektra, a férfi Othello, a nő Desdemona, a férfi Ádám, a nő Éva (vö. Madách). A férfi abszolút, a nő relatív. Hozzávetőleges. Általában. Tradicionálisan. A férfi alapvetően gyűlöl (s származtatottan szeret), a nő alapvetően szeret (s származtatottan gyűlöl). Általában.

József Attila szerint a halál (a „semmi”, a „nemlét”) a „világegész” alanya, míg az élet (a lét) a „világegész” tárgya: „…el-elnézem, / hogy’ szállnak fényes ablakok / a lengedező szösz-sötétben. / Igy iramlanak örök éjben / kivilágított nappalok”. A férfi az „örök éj”, a „lengedező szösz-sötét”, a nő a „kivilágított ablakok”.

A nő a férfiba (a férfi által a halálba) szerelmes, méghozzá öntudatlanul, míg a férfi tragikus alanyként Halál-önmagába fordul, olykor egy-egy adott szerelemtárgy, nő-tárgy révén: „Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén / nagyon meg tudtam szeretni veled”.

A férfi generális (vs. óbester, oficér, káplár, ordinánc, baka stb.), a nő szanitéc, a férfi orvos, a nő ápoló: „Gyermekké tettél. Hiába növesztett / harminc csikorgó télen át a kín”.

A férfi Zeusz, Apollón, a nő Jézus. A férfi Fehér Bohóc, a nő Dummer August. A férfi Ancsel Éva, a nő Papp Zsolt. A férfi Mészáros Márta, Jancsó Miklós, a nő Emir Kusturica.

Sulyok Mária férfi, Kállai Ferenc nő. Komlós János férfi, Hofi Géza nő. Don Quijote férfi, Sancho Panza nő. Gerő férfi, Rákosi nő, Kádár férfi, Nagy Imre nő. Lendvai Ildikó férfi, Medgyessy Péter nő. Vagyishogy uniszex a játék. Nemileg helyrebillenve: a férfi Böszörményi Géza, a nő Gyarmathy Lívia, ezáltal a közös alkotásuk (pl. Ismeri a szandi-mandit?) tökéletes mű. József Attila egyszerre férfi és nő, József Attila egyszerre isten és ember, József Attilának minden alkotása tökély. A férfi Gyurcsány, a nő Orbán. A férfi terpeszbe toppan (mint őszödi kovboj), kidülleszti rengeteg hímséges mellét, és belebőgi a világba: hazudtam („hazudtunk”), majd megroppan, kettétörik, elsüllyed. Miközben a „nő” csicsereg: „én nem szoktam hazudni, én még soha nem hazudtam”, s így aztán ő a felszínen marad. Ott úszkál, a Heller Ágnesekből, Csurka Istvánokból, a Pető Ivánokból, Kónya Imrékből, a Kóka Jánosokból, Krausz Tamásokból és Földes Györgyökből (róla bővebben később), a Tojás Gáspár Miklósokból, Makovecz Imrékből, a Mesterházi Attilákból, Lázár Jánosokból, a Schiffer Andrásokból, Vona Gáborokból, a Bajtai (Barangó) Zoltánokból, Semjén Zsoltokból, az Ormos és Wittner Máriákból, az Esterházy Péterekből, Döbrentei Kornélokból, a Hajas Henrikekből, Bayer Zsoltokból, a Bánó Andrásokból, Vámos Györgyökből… összeemésztődött, majd elővégbeleződött kollektív-koedukált mentális, szellemi szargödör legtetején. Legalábbis egyelőre. Aztán majd meglátjuk, fél karral (a levágott „jobbkeze” nélkül) tud-e még úszni, fönnmarad-e a sűrű társadalmi trutymó felszínén. Elvileg nem kizárt.

A férfi isten, a nő ember, és – paradoxmód – pontosan ezért állítja a férfi, hogy egyetlen isten van: az emberi öntudat, s ezért beszél a nő öntudat helyett „nőtudat”-ról „nőség”-ről, „nőiség”-ről, s melyet – újabb paradoxon – nem istenségnek, hanem a női alárendelődés sajátos eszközének tekint, és használ. Általában.

A nő tárgyként „szerelmes” a filozófiába (mint alanyba), míg a férfi számára a filozófia puszta tárgy, eszköz. Nyilván nem véletlen, hogy csak a férfi nemi szervét nevezzük – találón! – „szerszám”-nak. A férfi számára voltaképpen minden „csupán” eszköz.

A férfi célja absztrakt, a nő célja konkrét, ezért az sem véletlen, hogy a nőnek még az ominózus „fakanál” sem az eszköze, szerszáma, hanem: az attribútuma (már persze a hímsoviniszta narratíva szerint). Czeizel minderre azt mondaná: „biológiai különbség” (Czeizel nem hímsoviniszta, Czeizel hülyébb annál). Mint korábban utaltam rá, a nő és férfi közti különbség nem biológiai, hanem tradicionális, társadalmilag-történelmileg meghatározott differencia. Sőt a trend megfordult, rohamos ütemben szaporodnak a férfias nők s a feminin férfiak (ez Czeizel szerint ugyebár rossz trend, mert – Czeizel szerint – a nők így erőszakot tesznek „biológiai” lényegiségükön, nem maradnak „szabadok, kedvesek”). Én viszont biciklivel járok mindenhová (immáron nyolc esztendeje nem ültem semmilyen gépi erejű járművön), vagyis az autósokat kívülről, de mert folytonos életveszélyben vagyok közöttük, annál intenzívebben figyelem. Mármost, úgy látom, ma a nők határozottabban, lendületesebben, s így nemcsak biztonságosabban, hanem minden vonatkozásban jobban vezetnek, mint a férfiak.

Czeizel szerint a nőt a „biológia” teremtette „szabaddá”, „kedvessé”. Igen, csakhogy a helyzet a következő (túl azon persze, hogy a Nagy Genetikus nem ismeri a vers egészét), szóval: például a hiénáknál biológiailag a szuka az agresszívabb. És olyannyira biológiailag, hogy a hiéna éles fogakkal, nyitott szemmel jön a világra, majd rögtön, közvetlenül a megszületése után kezdi el élet-halál harcát. A testvérével! Sokszor már a kotorékban megöli a másik újszülöttet, amennyiben az nem elég erős a védekezéshez. Hangsúlyozom: elsősorban a nőstény ilyen! Biológiailag.

 

„A filozófia, ameddig csak egyetlen vércsepp lüktet világbíró, abszolút szívében, Epikurosszal mindig azt fogja odakiáltani ellenfeleinek: Nem az az istentelen, aki megtagadja a sokaság isteneit, hanem az, aki a sokaság vélekedéseit az isteneknek tulajdonítja! A filozófia, nem titkolja ezt” – állítja Marx.

 

Vagyishogy a filozófia maszkulin dolog. Tegyük hozzá, a filozófia Epikurosszal azonos: Epikurosszal „kiált”, Epikurosszal tagad, Epikurosszal gyűlöl. Gyűlöli az isteneket, amelyek az „emberi öntudaton” kívül léteznek a „sokaság” lelkében. A filozófia hímnemű, a filozófia férfi-szerszám. És pontosan ezért szepegi a nő még öregasszonykorában is: „én meg szerettem a filozófiát, talán abba voltam igazán szerelmes”, „rokonszenvem az epikureizmusnak szólt” stb.

 

Marx Aiszkhülosz Prométheuszára hivatkozik: „szolgasorsodért soha / el nem cserélem gyötrelmes balsorsomat”.

 

Mi a filozófus gyötrelmes balsorsa? Hogy a férje besúgásra kényszerítette? Hogy „bőgni” kellett aztán „Gyuri bácsi” roppant kebelén? Heller: „Az utolsó két és fél bekezdést, összesen egy oldalt írtam abból az ötoldalas szövegből, amelyet közöltek. Ettől függetlenül tudom, hogy mi van benne. Szégyelltem magamat már akkor is miatta, és szégyellem magam most is. A levél megszületése után el is szaladtam Lukács Györgyhöz, és bőgtem nála, és eldöntöttem, hogy el fogok válni a férjemtől”.

Merthogy nem a férjébe volt szerelmes („igazán”), hanem a filozófiába. Ha viszont a valódi Uralkodóba lett volna szerelmes, ha maga a nagy I. Jimmy király lett volna rajongott hitvese, na, akkor egészen másként mutatkozna most meg a Leányzó könnyes-filozófiai fekvése. Dúdoljuk együtt:

 

Hol senki se lát, ott bújnál el,

ott adnád fel minden reményed.

Hol senki sem ért, hazudnod kell,

nem mondod el belül, csak érzed.

 

Gyere sírj a vállamon, megnyugszol tudom.

Én nem mondanám senkinek sem el.

Csak sírj a vállamon, a másik oldalon,

de ha nem szólnál, én érteném nagyon.

 

Hol senki sem bánt, ott bújnál el,

ott adnád fel minden reményed.

Hol senki sem hív, intenél már,

s ki meg-meg áll, tovább lép némán.

 

Csak sírj a vállamon, megnyugszol tudom.

Én nem mondanám senkinek sem el.

Gyere sírj a vállamon, a másik oldalon,

de ha nem szólnál, én érteném nagyon.

 

Filozófiai költészet. Lírai bölcselet. Énekelve még jobb, csak szépen, szerelmesen kell nyüszíteni Lagzi Lajcsi dáridójában. És persze a filozófiába szerelmesen! Az epikureizmussal rokonszenvezve.

Hadd kérdezzem meg: Heller Mészáros István vállán is kisírta magát? Azért indokolt a kérdés, mert Mészáros esetleges fizikai megsemmisítésének legitimálásra simán fölhasználhatták volna Heller írásos vallomását (vö. Trockij, Mercader és a jégcsákány esetével).

 

„Gyere sírj a vállamon, a másik oldalon”.

Nyilván át lehet borulni a „másik oldalra” (ezt nevezzük neofita attitűdnek), ám a filozófia messze nem erről szól.

Hermann így fogalmaz Musil egyik ismert munkájának elemzése kapcsán: „Basini [ti. Heller – Gy. úr] szegény [ti. intellektuálisan szegényes] gyerek, aki valahogy bejutott ebbe az előkelő intézetbe [ti. a filozófiába, illetve Biszkuék politikájába], mindent meg fog tenni, hogy onnan ki ne dobják. De ebben az igyekezetében szinte rabszolgája lesz azoknak, akik tudják a bűnét. Láncreakciószerűen kerül bele a megalázónál megalázóbb helyzetekbe, s végül mégiscsak kizárják az intézetből”. Írja Hermann.

Na most, Heller „kizárása” de facto megtörtént, sajátos módon egy „szintén Ágnes” szíves jóvoltából, s ami persze külön szégyen, ám egyben plusz lehetőség a Szent Péterré magasztosuláshoz.

Marx után szabadon: a filozófiába, tudományba, művészetbe, ebbe-abba… szerelmes kékharisnya a nők között a legrosszabb férfi, a férfiak között a legrosszabb nő. Sem nem nő, sem nem férfi iylen értelemben, hanem: a „férfitársadalomra” vicsorgó feminista-kékharisnya. Parvenü.

 

Heller szerint (Zsidótlanítás a magyar zsidó irodalomban) „A Pál utcai fiúk-ban… minden grundon focizó gyerek, mint például Csónakos vagy Csele természetesnek érzi, hogy a grundhoz tartozik és hogy a grund őhozzá. Természetesnek tekinti azt is, hogy a grundot meg kell védeni. De ahogy egyikük sem árulná el, úgy egyikük sem halna meg érte. A regényben a két szélsőséges magatartási formát Geréb és Nemecsek testesítik meg. E két figura nélkül nincs regény. Az ő magatartásuk azért vélik [sic., nyilván: válik] szélsőségességében reprezentatívvá, mert egyikük sem tartozik olyan organikusan a grundhoz, mint a többi fiú. Mi több, mindkettőjük életét és szenvedélyét a Boka Jánoshoz való viszony határozza meg. Mind Geréb, mind Nemecsek éltető szenvedélye az a vágy, hogy igazán befogadják, hogy a grundon természetesen élő fiúk befogadják, hogy Boka elismerje őket. Hannah Arendt a zsidó asszimiláció korának két alaptípusáról beszél. Az egyik a parvenü, a másik a pária. Geréb a parvenü, Nemecsek a pária. Geréb féltékeny. Úgy hiszi, hogy ő van olyan jó, mint Boka… miért nem őt választják akkor elnöknek? Geréb féltékenysége a parvenü féltékenysége, az újonnan jött pályázik itt az első helyre. Nemecsek, a pária, viszont meg akarja mutatni, hogy ő nagyobb hős azoknál, mint akik a grundhoz tartoznak, hogy neki fontosabb a haza, mint amazoknak, és hogy mindent, de abszolúte mindent hajlandó megtenni érte. Ő meghal a grundért és Bokáért”.

 

Azt tetszenek kérdezni most, hogy miként jön mindez Hannah Arendt „két alaptípusához”, illetve a „magyar zsidó irodalom zsidótlanításához”? Válaszolok a kérdésre: úgy, hogy Molnár Ferenc regényében „A két zsidótípus még szociológiailag is pontosítva van. Geréb a jómódú zsidó gyerek, aki cselédlánnyal küldet levelet Bokának. Nemecsek a szegény zsidó szabó gyereke”.

Már, hogy ez baromság? Hogy a zsidónak (mint olyannak) a Pál utcai fiúkhoz semmi köze? Ezt tetszenek mondani? Jól tetszenek mondani. Heller ötlete szimpla marhaság. Tehát: nem „filozófusi tévedés”, hanem immár Hermann-nal szólva: „hülyeség”, „idiotizmus”, vagy mondhatjuk így is: női-zsidó-gyagya. Van ilyen. A filozófiához semmi köze. Hannah Arendt-hez persze kapcsolható, ám a filozófiához semmiképp. Ráadásul Heller még ennél is „leleményesebb”, szerinte ugyanis az igazi zsidó kizárólag pária lehet, vagyis a parvenü zsidó csak „látszólag” zsidó: „De ebben a regényben [ti. A befejezetlen mondatban], ennek a máshoz tartozás vágyának, a parvenük világában a pária sorsára vágyakozó fiatalember [ti. Parcen-Nagy Lőrinc] megalázkodásának látszólag [kiemelés tőlem – Gy. úr] semmi köze nincsen a zsidósághoz. Az egész történet a burzsoá/proletár osztályellentétre van redukálva, ezzel leegyszerűsítve, úgy, hogy ezzel értelmetlenné is válik. Nem annyiban, mintha a történetet magát nem lehetne érteni, de úgy, hogy a hősök mozgását nem lehet pszichológiailag követni, kivéve, ha szigorúan belül maradunk a Parcen-Nagy családon, mondjuk a Laura és Wavra tanárt szerelmi történetén, és egyben el is feledkezünk művi zsidótlanításukról”.

 

Tehát csak akkor nem „értelmetlen” a regény, „ha szigorúan belül maradunk” azon az értelmezési körön, amelyen a regény értelmezhető, vagyis, ha „elfeledkezünk” arról, ami nincs a regényben. Ha viszont kilépünk az autentikus gondolatkörből, ha belerángatjuk a dologba a zsidó-misztériumot (mint „lényegi” mozzanatot), akkor „értelmetlenné válik” a történet. Nos, erre föl kérdezem én tisztelettel: ha „értelmetlenné válik” a regény, akkor vajon mi a faszomér rángatjuk bele (mindenbe) a zsidó-misztériumot? Hogy semmi se legyen érthető? Csak az, hogy a „parvenü zsidónak” akkor van (hellerileg) megbocsátva a „parvenüsége”, ha erőnek erejével pária-zsidóvá akar magasztosulni? Nem puszta páriává, s különösen nem proletár-páriává, mert az büdös ugyebár, és semmi „értelme”, hanem csakis zsidó-páriává. Annak van „értelme”.

 

Memorizáljuk a lényeget: a favágó eszelősségnek semmi köze a filozófiához!

 

És hogy mennyire kancsalít ez az egész, megtudhatjuk, ha elolvassuk Heller nagy apologétájának, Ungvári Tamásnak ismert sorait, ráadásul szintén – a Heller által idézett – Molnár Ferenc szavai kapcsán: „Szomory lenézte a hétköznapi parvenüt, s a felmagasztosult pária szerepébe álmodta magát. Pályája végén ez a gúnyos hang váltja fel a lírait, ebből szövi a Hóreb tanár úr regényes elbeszélés-sorozatát.

Hóreb Homér, a vallásához ragaszkodó tanár és Varjassy Kálmán, az ősi hitet újra cserélő karrierista egy asszonyért, Zuckermandl Dóráért vívnak meg, s eközben fejtik ki filozófiájukat. A tudományos világból kényszerűen kiesett Hóreb s a könyöklő Varjassy: a pária és a parvenü asszimilációs komédiáját játssza el Dóra negyvenéves bájaiért. Hóreb olthatatlan beszédszomja és Varjassy selejtessége sajátos egymásra utaltságot árul el: a parvenü és a pária ugyanegy sorsot jelenít meg. Hatvany Lajos nem véletlenül érezte kritikájában, hogy róla is szól a történet.

Hatvany Lajos másik történetét Kellér Andor tanulmánya meséli el. A Margitszigeten sétálva Szomory a kopár fákra mutatva így kiált fel. ťLátod, így élek én a dermedt magányban, őszülő és kopasz fák, hullott levelek, gallyak, száraz lombok között ebben az avarban. Egyedül a világon fájdalmaimmal.Ť Majd égnek emelt kézzel, színpadiasan felkiáltott: ťSo ein grojszer dichter, aki vagyok!Ť”.

A pária kétségbeesésében parvenüvé változik, és egyetlen személyben játssza el a méltóságos urat és a lázadót. Szomory kámzsában orgonált a toronyszobájában, önmagának írt kinevezéseket, gőgösen elutasított minden ajándékot, holott nyomorgott, a herceget játszotta koldusként, so ein grojszer Dichter.

Egy újabb Kellér-anekdota megvilágítja Szomory különös ťbűnétŤ. Habsburg-drámáival, provokatív viselkedésével áthágott bizonyos szabályokat, melyeket társai hallgatólagosan tudomásul vettek. Hermann Lipótnak mondta Molnár Ferenc [kiemelés Gy. úr], aki egyébként gúnyosan ťfrenetikus handléŤ-nak nevezte Szomoryt. ťMi, zsidó művészek, Fényes Adolf, Iványi-Grünwald Béla, Szomory vagy én, körülbelül egyforma tehetség poggyászával indultunk el. Mindnyájan, sok százan a világban, jóllehet nagy erőfeszítéseket teszünk, képességünk teljesét nyújtva, éppen csak a kerítésig tudunk eljutni, de belülre soha! Oda, ahová vágyódó pillantásokat vetünk, de ahol csak néhányan sétálnak, a Danték, a Goethék, a Balzacok és, nem bánom, az Ady is. A zsenik! S akkor jön Szomory, ott sétál a kerítés tetején, ugrásra készen, erőlködik, el akarja hitetni, hogy ott benn a helyeŤ...”

Ungvári így zárja az esszét: „Szomory elmélete az elhagyott hitről, vallásról, a lelkesültség és a morál krisztusi megtisztulásáról nem volt magányos hang. Az önazonosság válsága keveseket kímélt. Vágyainak fényében Szomory sorsa különösen tragikus. Az idős író testvérét elhurcolják, őt zsidóvá bélyegzik sárga csillaggal. Átköltöztetik egy úgynevezett ťsvédŤ védettségű zsidóházba, ahol egyes feltételezések szerint éhen halt 1944-ben.”

 

És ezt már én teszem hozzá: Heller Ágnes nem „éhen halt” (metaforikusan), hanem épp ellenkezőleg: egyszerűen „halálra zabálta magát” a zsidó-misztériummal.

 

Ha jól értelmezem Ungvári szövegét, akkor a professzor maliciózusan, kesernyés iróniával beszél a Szomory Dezső-i attitűdről. Tehát. Vagy nem értelmezem jól Kellér-Hermann-Molnár-Ungvári szavait (ez elvileg előfordulhat), vagy pedig Ungvári Tamás kétlelkű. Mármost szabad legyen erősen hajlanom azon kardinális megállapítás felé, mely szerint nem vagyok hülye. Tudniillik Ungvári így folytatja: „Fogadjuk el hitelesnek az anekdotát [kiemelés tőlem – Gy. úr], mert abból az irodalmi folklórból származik, mely folytonos ismétlésétől, még ha kétes forrásból is, igazzá változik. Molnár elfogadta a Richard Wagnertől kifejtett s a kor közvéleményétől is elfogadott tételt a zsidók művészi képességének hiányáról, az iparos és a zseni, a közönség- és a nemzetszolgáló különbségét. A ťkívülŤ és a ťbelülŤ azonban más határokat is felrajzol, így az asszimiláció láthatatlan falát. Szomory hol felmászott egy falra, hol lehuppant róla. Hullámzó lelkiállapota árulta el csupán, milyen legyőzhetetlen ellenállással kellett megküzdenie. Magányában kellett olykor rádöbbennie, hogy nem kell senkinek. Az irodalmi márkit játszotta így el. Ahogyan Kellér idézi Horváth Árpád rendezőt, a szerepét ő és mások is elhitték. ťElhitték, mert ő maga is elhitte és elhiszi. Hazája nem vallotta magáénak, fajtája sem. Dermesztő magánya elől a még sűrűbb magány, az előkelőség magatartásába menekültŤ…”

 

Nem folytatom, számomra ennyi is bőven elég a totális elképedéshez. Egyszerűen érthetetlen: aki úgy ír a „kerítés” mögött ácsingózó, illetve a „kerítés tetejére” fölkapaszkodott, „fölmászott”, az uborkafán ugrásra készen guggoló zsidóról, mint Ungvári, s aki ezáltal homlokegyenest halad szembe a zsidó általános szellemi fölsőbbrendűségéről kialakított (helleri, czeizeli) mítosszal, vajon hogy a szomory-szomorúságban képes az immár Gerébként megjelenő primitív kékharisnya (mondhatjuk így is: parvenü) egészen bornírt apoteózisáig rohadni a tévében?

Ezt magyarázza meg valaki!

Ungvári írja nem csekély malíciával: Szomory regényében a „tudományos világból kényszerűen kiesett Hóreb s a könyöklő Varjassy: a pária és a parvenü asszimilációs komédiáját játssza el Dóra negyvenéves bájaiért”. És ez pontosan így van. Miközben Ungvári professzor a szánalmas idiótát játssza el a tévében Heller „Ági” nyolcvanéves fizikai s a száznyolcvan éves mentális bájaiért.

Na, akkor ezt magyarázza el valaki!

 

Ungvári Tamás kétlelkűségéről beszélek, mégpedig két okból. Legyünk tárgyilagosak: Molnár Ferenc nyugodtan ironizálhat Szomory Dezső parvenüségén, ti. mindezt Auschwitz előtt teszi (s ami persze így sem csekély mentális teljesítmény). Míg Ungvári Tamás Auschwitz után mondja ki, illetve mondatja Molnár Ferenccel, sőt magával Wagnerrel: a zsidó tradicionálisan szolganép, pincérnép, „iparos”, a „közönség szolgálója”. Ezért nincs a zsidók közt művészgéniusz. Tegyük hozzá, mert tény: itt Ungvári protestál némileg azzal, hogy „a kor közvéleményétől is elfogadott tétel”-ről beszél, ám a szerző szövegösszefüggése-malíciája – tessék elolvasni! – végső soron mégiscsak Wagner mellé csatlakozik. És ami szintén nem csekély mentális teljesítmény, különösen, ha figyelembe vesszük a „történelem végének”, a „liberalizmusnak”, vagyis a kapitalizmus rendszerének válságjelenségeit, sőt kimondható: egyre mélyülő általános válságát, s hozzá minden krízis örök kísérőjelenségét: az egyre jobban eszkalálódó, mélyülő antiszemitizmust. Egyébként pontosan erre szélsőséges reakció Heller, Czeizel „antiwagneriánus” tétele: a zsidó helyből pária, a zsidó gyárilag géniusz. Méghozzá minden vonatkozásban. És ebben az átkos hangulatban ironizál Ungvári (Wagner, Kellér, Hermann, Molnár Ferenc révén) Szomory Dezső zsidó-szorongásán. Amely szarkazmus – szerény megítélésem szerint – megüti a faszagyerekség szintjét. Ez tehát a professzor egyik lelke. Míg a másik pontosan az, amelyen maga Ungvári Tamás ironizál, vagyis a szerző mintegy önmagát is gúnyolja. Erőset toppant vézna lábacskájával Wagner démonisága előtt, majd „rábődül” a Nagy Diabolusra kevéske, cincogó hangján: „a kor közvéleményétől is elfogadott tétel”! Vagyis Wagnernak azért nincs igaza, mert a „kor” antiszemita, értsd: nemcsak Molnár Ferenc, hanem a barmok is elfogadják a zeneszerző „tételét”.

Ez nem érv. Ez semmi.

Wagnert akkor cáfolom, ha bizonyítom, hogy létezik zsidó művészgéniusz. Márpedig létezik! Horribile dictu az itt több ízben is megnevezett: Karl Marx. Aki ugyan nem zsidó identitású, ám nem is tagadta meg zsidó (rabbi stb.) származását. Ugyanis azok az antiszemiták, akik ennek az ellenkezőjét állítják, egy betű nem sok, annyit sem értenek Marx A zsidókérdéshez című dolgozatából. (Mert mért épp az antiszemitáknak volna eszük?)

Tehát a lényeg: Ungvárinak „csak” azt kellene bizonyítania, hogy (1) A tőke nem pusztán tudományos dolgozat stb., hanem művészi alkotás, illetve (2) A tőke zseniális műalkotás. Igen ám, csakhogy ehhez Ungvári professzornak már semmilyen vonatkozásban nincs kanala. Részint intellektuálisan alkalmatlan a bizonyításra, részint pszichésen is gyönge házzá, erre már nem telik az imént méltatott „faszagyerekségből”, ez nála már túlmenne minden határon. A komonizmus, a marcizmus mocskospiszkos dolog. Mee má eztet mongya mostan mindenki. A Heller Ági is, a Hankiss Ági is, a Bánó Andris is, a Gerő Andris is… mindenki. Az Orbánékról, a Wittner Máriáékról már nem is beszélve. Míg viszont a „nagyszerű antikommunizmus” a zseniális dolog. Így nyilvánvaló, hogy Marx sem lehet művészzseni, sőt nem lehet semmilyen zseni; tehát: hogy venné ki magát az, ha ennek éppen Ungvári professzor állítaná az ellenkezőjét?! És pontosan ezért gubbaszt ő is azon a wágneri-arendt-i-helleri lapályon, amelyen minden hamis „tétel” hamis volta „evidencia” (ahogy mondani szokás). Az arendt-i-helleri „Gonosz” műve. Nem kell bizonyítani. Elég csak kijelenteni (miként Wagner is kijelent), a „tétel” attól hamis, hogy az egy szörnyű „kor [szörnyű] közvéleményétől is elfogadott [gonosz] tétel”. Igen ám, csakhogy innen, az efféle negyedosztályú akolmentalitástól egyenesen vezet az út le, egészen a legócskább spicliség televíziós apoteózisáig (ráadásul Bánó András helótavigyorának kíséretében). Van ennél lejjebb?

Nem nagyon. És én pontosan ezért mondom, hogy Ungvári professzornak minimum két lelke van. Esze pedig alig-alig, merthogy mindez gyönge-közepes értelemmel is simán fölfogható: a nyilvánosan megjelenő Heller olyan, mint a terített betli. Egyetlen vonzó tulajdonsága nincs, sem fizikai, sem lelki, sem szellemi charme-ja. Egyszerűen fölfoghatatlan, mit kajálnak rajta az Ungvári professzorok, a Lukács professzorok, az Almási professzorok, a Sziklai professzorok, a Habermas professzorok, a Csintalan professzorok és a mindenféle hülye professzorok.

 

Egyébként Hermann Istvánnak is van a parvenüségről egy érdekes megjegyzése, erről később írok, s szerintem nem kevésbé érdekeseket.