Pocakját veregeti

 

 

Almási professzor búsong az újságban (Bunkómozaik): „Nem is olyan régen, Babarczy László jegyezte meg, hogy az okosság elkezdett negatív jelző lenni. Nekem gyanús lett, és körbekérdeztem a bölcskari haverokat, kisült, hogy tényleg így van, például nem lehet Nádasról dumálni, mert mindjárt ťokostojásozzákŤ az embert, nehezebb csajozni (pasit szerezni), ha okos hírében állsz. Valamikor fordítva volt a bölcskaron – mondja kollégám: a legjobb csajok a legokosabb pasikra szálltak rá. Kiment a divatból? Lehet.”

 

Persze az is lehet, hogy Babarczy Lászlónak ma már nehezebben moccan az ő mozaikos kisbunkója. Ha moccan egyáltalán. Ti. bármi előfordulhat! Lehet, hogy ezt érzékelik a csajok, azok ugyanis mindent összefüggésbe hoznak mindennel, akár a szellemi nádast is a biológiai moccanással-moccanatlansággal.

Egyébiránt régen sem volt könnyű „pasit szerezni”. Annak a csajnak például, akinek szagos volt a lehelete, zsíros a haja, ha pedig még a Nádasról is dumált orrba-szájba, na, akkor azzal végképp betette a kaput. Ez igaz. Régen is jobbára azokat a csajokat hajtottuk, akik nyilván jól néztek ki (seggileg, didkóilag…), illetve akik kedvesek voltak, figyelmesek, odaadók, gyöngédek, és persze, ha nem kellett túl sokat rinyálni nékik azért, hogy hát akkor most már talán dughatnánk is egy kissé, vagy valami hasonlót. Tanúsíthatom: ha ez utóbbi megtörtént, úgy akár dumálhattak Nádasról is, abban a kókadt helyzetben már nemigen érdekelte az embert szinte semmi.

Szóval, a pasizás nem a jó dumákkal, hanem a jó dudákkal kezdődött (lehet, hogy Babarczyék már nem emlékeznek rá, de ez akkor is így volt). Mígnem a csajozásnak két alapfortélyát ismerjük. (1) Ha a buksza helyből csípte a burádat, már úgy értem, ránézésre, akkor gyakorlatilag dumálhattál néki bármiről. Sőt dumálnod se nagyon kellett. Én a magam részéről ezeknek a csajoknak általában az 1970-es Olaszország-NSZK világbajnoki elődöntőt meséltem el, mégpedig töviről hegyire (különös tekintettel Rivera góljának minden apró részmozzanatára), s amivel nem csupán a csajt hoztam heveny párzási állapotba, hanem magamat is, teljesen függetlenül attól, hogy a csajszi a bölcskaron volt-e KISZ-titkár, vagy a Goliban szövőlány. (2) Ha pedig inkább a dumámra bukott valaki, egyébként sose értettem, miért csak arra, mi volt az, amit nem látott meg bennem a vaksi szemével, de ha már így esett, akkor nyilván arról beszéltem, ami a csajt érdekelte horribile dictu. Ha a Nádas érdekelte, akkor a Nádasról beszéltem. Ha feminista volt az illető (például), akkor a feminizmusról szónokoltam, ha téeszalkalmazott volt, akkor a tehénfejésről (s ami gyakorta megesett, ugyanis rövid ideig egy tanyasi iskolában dolgoztam képesítés nélküli tanítóként, s ebbéli minőségemben végigkeféltem a tág magyar határt, végül a téesztagok kapára-kaszára kapva kergettek el a területről, még a bicska is kinyílott egy alkalommal a kukoricagóré mellett, nyilván ez zsenírozott leginkább). Nem dicsekedni akarok, csupán mint tényt említem: máig betéve tudom Beauvoire: A második nem című kötetét, ismerem a teljes szöveganyagot, bár, azt már kezdem lassan elfelejteni, hogy tulajdonképpen mi a francér tanultam meg. Egyébiránt ma is, ha „kell”, akár 4-5 órát beszélek egyfolytában Beauvoire-ról, majd utána magamtól elalszom. De én legalább nem lőcsölöm rá a dolgot a taxisra, mint szegény Babarczy László.

Almási professzor szerint mostanság „nem lehet Nádasról dumálni, mert mindjárt ťokostojásozzákŤ az embert”, vagyishogy ma „nehezebb csajozni”. Igaz, ámde – tegyük a szívünkre a kezünket! – ez annakidején sem ment sokkal könnyebben. Jómagam például egyszer a szántódi KISZ-táborban egy ízig-vérig agrárproletár származású ifjúkommunistának (amúgy szervezőtitkár volt a leány az Újpesti Fonóban) hosszan, kimerítően dumáltam a Nádasról, s oly okosan ám, hogy végül sikerült is bedumálnom őt a kellős közepébe, na most, eleinte úgy tűnt, nem lesz különösebb gond, ti. még előző nap kinéztem ott egy lakájos zsombékot, igen ám, csakhogy később a szúnyogok agyoncsipdesték a csupasz valagam, az okostojásomat megvágta a sás, azt sem tudtam a végén, melyik az én bolyhos buzogányom, melyik a Nádasé, ráadásul a somogyi kulákbékák elvetemülten kuruttyoltak bele a munkásmozgalmi orgazmusomba, úgyhogy: én azóta, kérem szépen, nemcsak a Nádast utálom teljes szívemből, hanem a Spirót is (für alle Fälle). Egy életre megfogadtam: inkább naponta elmegyek az operába, csak ily szörnyű tortúrában ne legyen többé részem!

Mindegy, nem is erről akartam beszélni, hanem a kulákokról.

Azt írja Almási professzor, hogy azért bunkó a taxis történelmileg, mert kevés a kulák. A professzori-logikai levezetés így hangzik: „dolgozik itt egy történelmi trauma is. Az értelmes középosztály többszörös vérvesztesége. Magyarán, hogy az elmúlt évtizedekben többször is irtották az elitet, amit egy ilyen kis ország nem visel el következmények nélkül. '44-ben elvitték a zsidókat, '46 után a svábokat, később a kulákokat, azaz üldözték azokat, akik értettek a falusi gazdálkodáshoz, az '56-'57 után kivándoroltakkal tovább csökkent az értelmiség társadalmi aránya, bár természetesen nem csak ők disszidáltak. (A folyamat nem állt le: a jó fejek közül ma is sokan mennek el, nagyrészt örökre.) Amíg ez a teljes középosztálybeli, értelmiségi elit [vagyis a kulák] élt, írt, dolgozott, jelen volt, kommunikált - a taplóság nem jutott szóhoz. Aztán amint megcsappant a száma, a bunkók hangja elkezdett erősödni. Majd nem sokkal később, erre a csonka képletre borult rá a vadkap. hozománya…”.

 

Vagyis a kulák nem tartozott a „vadkap. hozományába”. Mert a kulák „értett a falusi gazdálkodáshoz”, s amíg a kulák „élt, írt, dolgozott, jelen volt, kommunikált”, addig nem volt bunkó a pesti taxis. Így aztán Babarczy Lászlóra, mint főnemes kulákmézre az okos darazsak, repültek rá a zsidó csajok (legalábbis Babarczy Eszter önéletrajzában tett szíves közlése szerint), persze csakis akkor, ha a Nádasról dumált nékik éjt nappallá téve. Ez nyilván így történt, de – mondom – engem most a dolog történelemfilozófiai aspektusa érdekel. Vagyis. Almási professzor voltaképpen két aritmetikusan biobarna banalitást rotyogtat ki magából, ráadásul egyszerre kétfelé, homlokegyenest ellentett irányba. Az egyik szerint a falun csak a kulákok értettek a mezőgazdasághoz, méghozzá kizárólag azok a kulákok, akiket a mocskospiszkos komonisták „üldöztek”, elüldözték őket az Operaháznak még a környékéről is. Amiből persze cca. annyi igaz, hogy a kulákot egyáltalán nem üldözték. Sehonnan sehová. Még csak nem is irtották. Hanem viszont igyekeztek a kulákot rábírni arra, hogy lépjen be a téeszbe. És a kulák, amilyen kulák volt, be is akart lépni. Meg nem is. Ezért a kulák igéje nem a „menekül”, nem a „búvik” volt üldözöttként (s felé ávós kard nyúlt kulákbarlangjába stb.), hanem a kulák „ingadozott”. Ugyebár. Ingadozott mint olyan. Mert a kulák nem volt buta. Illetve eléggé buta volt, de annyira semmiképpen sem, mint egy esztétaprofesszor. A kulák tudta, szakmailag tudta, hogy a Kun Béláék sem voltak egészen hülyék. Ők is pontosan tudták, hogy a parasztnak főd kell. Főd a fődhö’, főd a főddel stb. Ezért Kun Béláék (mondom, nem voltak ostobák) ígértek is fődet a parasztnak, ám Kun Béláék azt is tudták (és a kulák is tudta, hogy tudják), adott körülmények között éppen szakmailag irracionális a fődosztás. És ezt Rákosiék is tudták (a kulák szintén tudta, hogy a Rákosiék tudják), ám Rákosiék azt is tudták, amit Kun Béláék is tudtak, hogy mentálhigiénésen akkor is kell fődet osztani, ha a fődosztás amúgy abszolút értelmetlenség. Ezért hát Rákosi, mint a mesebeli okos kuglilány, osztott is fődet meg nem is. Gyakorlatilag maga is ingadozott. Mint a középparaszt: „belépjek?, ne lépjek?, ha belépek, jobb a vetésnek, aratásnak, ha nem lépek, jobb a lelkemnek” – ebben állt a kulák ingadozásának lényege. Mígnem Rákosi megunta az ingadozást a maga részéről, s szaladt ösztökélni a kulákot, hogy csak úgy lobogott tőle Ormos Mária haja, de nem üldözni, irtani szaladt ám, hanem ösztökélni: mosmár lépjél be, kulák, ne ingadozz tovább! Egyébiránt, ha Babarczy László nem csak Nádasról dumált volna a csajoknak a hatvanas években, hanem elolvasta volna horribile dictu Sarkadi kisregényeit, esetleg Sánta Húsz óráját, akkor most Almási professzor nem írna akkora marhaságokat a Népszabadságban a kulákokról, mint amekkorákat ír. Tehát, még egyszer: az egyik Almási-féle idióta banalitás szerint ott történt az úttévesztés, hogy téeszesítettek a mocskospiszkosok, üldözték a kulákot, ahelyett, hogy kis farmergazdaságokat alakítottak volna ki szépen, édesdeden, nyilván Mitsubishi kistraktorokkal, Suzuki kiskaszálógépekkel, Toyota kiscsirkeitatókkal fölszerelve a magasan művelt kiskert-magyarországi középkulákot. S ha így alakul a történelmünk, az összes pesti taxisra buknának a csajok ma is, kéz a kézben igyekeznének a Kékszakállúra, a Vérnászra, sőt Sztravinszkijt, Honeggert, Kurtágot hallgatnának reggel, délben, este, minden hullámhosszon. Meg persze Kodályt. Tehát nem entyem-pentyem telibe (mint én a Nádasban annakidején), hanem ingyom-bingyom tálibe… Nem ugyanaz, gyerekek, nehogy a végén már félreértsük itt egymást!

 

Szóval két ellentett mítosz forog közszájon: (1) a komonisták mindent elbasztak azzal, hogy a kulákot beüldözték a kolhozrendszerbe, mert a kulák a közösben már nem „értett a falusi gazdálkodáshoz” (csak a saját főggyén értett hozzá), illetve (2) az antikomonisták is mindent elkúrtak (nem kicsit, nagyon), különösen a „téeszek szétzúzásával”, merthogy pontosan a téeszekben, a háztájikban virult anno a rentábilis cucimalizmus.

Mindkettő üres mítosz. Még akkor is, ha Juszt László kérdésére (hol lett a dolog elrontva, mi volt az eredendő baj?) Almási professzor így válaszolt a tévében: „A termelőszövetkezetek szétverése. Azért az nagyon nagy gubanc volt, amely befékezte az egész folyamatot”.

 

Érti ezt valaki? A kolhozosítás is gubanc, majd a kolhozok szétverése is gubanc. Míg a jó professzorok „csak” azt nem tudják, hogy a téeszesítés éppúgy nem volt „gubanc”, mint ahogyan később nem kellett szétverni a szövetkezeteket, szétestek azok maguktól. Nyilvánvalóan szükség volt a téeszekre annakidején, sokkal inkább, mint lett volna szükség kiskukák kisfarmokra a falu határán (szemben azzal, ahogyan a nagyprofesszorok gondolják), ám a magyar téeszek, ha nem is annyira, de éppúgy veszteségesek voltak, mint a magyar gazdaság egyéb ágazatai. A mezőgazdaság a hatvanas, hetvenes években sem tudott volna megélni a „kemény” világpiacon (©Liska), a nyolcvanas, kilencvenes években pedig végképp nem.

A szovjet „birodalom” sajátos „gyarmati” rendszer volt, noha itt is erősen tartja magát egy mítosz, mellyel szemben az a rideg valóság, hogy gazdaságilag nem az „anyaország” zsákmányolta ki a „perifériát”, hanem fordítva történt. A magyar gazdaság talpon maradásához (a mezőgazdaság viszonylagos virulenciájához) szükséges extraprofit egy részét a Szovjetunió biztosította (pl. azzal, hogy a világpiaci árnál olcsóbban szállította az energiahordozót, illetve a világpiaci árnál drágábban vásárolta a magyar – mezőgazdasági – termékeket), s tette ezt alapvetően hadászati-stratégiai, illetve ideológiai okokból. Míg a „szocialista extraprofit” másik részét az olcsó hitelkínálat biztosította (ezt nevezzük eladósodásnak), s így történt, hogy amikor a magyar gazdaság (benne a dicső agrárium) alól kiperesztrojkálódott a Szovjetunió, illetve amikor megdrágultak a hitelek a pénzpiacon, akkor bizony a magyar gazdaság gyakorlatilag atomjaira hullott. Tessék nekem elhinni, azt a téeszt, azt a mezőgazdasági feldolgozó üzemet stb., amely megingathatatlanul, rentábilisan áll a világpiacon (dollárt hoz az országnak, s nem viszi, nyeli a valutát stb.), az isten Antall Jóskája nem veri széjjel! Merthogy nem is akarja szétverni, de ha akarná, se tudná. Ez egészen biztos.

 

Az Almási professzorok a gazdasági egységeket anno is, ma is ideológiai alapon ítélik meg. Szidták a téeszesítést (ma is szidják), merthogy azok „szocialista nagyüzemek” voltak, miközben a „szétverést” is szidják, merthogy: „a téeszek jól működtek”, azok „tartották el a falut” stb. Hogy miből működtek jól? Na, azt már nem tudják a professzorok, fogalmuk nincs róla, csak azt „tudják” a professzorok, hogy jól működtek a steinmanni téeszek. Igen, csakhogy ez dilettantizmus. Ül az esztétaprofesszor (akinek amúgy közgazdasági cikkek olvasgatása a legújabb hobbija, így azután frankón ért a kereskedelemhez, a vállalkozáshoz, mindenhez, ért hozzá, mint Fogatlan Fütyi bácsi a fodbalhoz), szóval, ül a professzor az íróasztalánál (piros cuncinyaksál a nyakában), s onnan magyarázza országnak-világnak, hogy mi gazdaságos, mi nem, mit lehet eladni a piacon, mit nem lehet, mit kell, vagy nem kell szétverni, összeverni, leverni, fölverni, elverni, megverni, beverni… Kiverni. Almási professzor mindenhez ért (hát hiszen azért professzor), minden konjunktúrát, dekonjunktúrát ismer a halpiacon, halálpontosan meg tudja ítélni: mi az, amin meggazdagodhat a kapitalista vállalkozó, s meggazdagodhatna az ország, pl. Almási szerint akkor lennénk nagyon gazdagok, „ha átállnánk csemegeszőlőre”. A professzor mindenhez ért. Talán még az Utolsó vacsora áfáját is vissza bírná igényelni, én pedig csak azt nem értem, hogy Almási professzor miért nem dollár-multimilliárdos. Netán ő is más tőkével (csemegeszőlő-tőkével) veri a világpiaci csalánt?

Almási professzor eredeti szakmája a bölcsészet, az irodalomesztétika (vagy valami ilyesmi), noha képtelen egyetlen épkézláb mondat megfogalmazására (ezt bárkinek, bármikor bebizonyítom), miközben Juszt Lászlóval két csésze tévés repitea mellett (azt decensen szürcsölgetve) docensen elmagyarázza, hogy miért gubancosak, akik szétverték azokat a gubancos téeszeket, amelyeket a szintén gubancos komonisták erőltettek rá a gubancos országra. És tették ezt a komonisták ahelyett, hogy ne irtották volna ki az operakedvelő kulákságot. Most meg a nyüves almafákat irtják. Ahelyett, hogy újfent szabolcsi Jonatán almát termelnénk szovjet exportra, plusz átállnánk a csemegeszőlőre. És „nem a görög szőlőt ennénk”! Továbbá a libamáj, a cukorgyárak s a nemzeti túrórudi… Kuláklány vágja ki édes kis csemege-nagytőkémet, ha nem igaz. Sugározta a tévé.

 

Lehetnék vándor hasbeszélő,
Hisz annyi sok madár zokog, csapkod, kacag benn a szivemben,
És szónok is, szellemes, aranyszájú!
Aki fönn áll az emelvényen,
Kis pocakját megveregeti
S beszél a nép nagy nyomoráról,
Melyet csak ő tud eltiporni,
Francia szabású félcipőben –
S éljen! éljen – dübörög a nép,
Egymást tiporják, hogy jobban hallják –
Mintha nagy, sötét alagútban sok szép gyorsvonat rohanna egymásba
S én szebben tudnék bolondítani!

 

Pedig a nyaksálat nem is említette a költő.

Egyébként ugyanebben a műsorban Almási professzor a világgazdaság, a világkapitalizmus problémáját is simán megoldotta.

Hogy hogyan? Erről írok legközelebb.