Mottó: Heller Ágnes „Hannah Arendt-ről, a nagy antikommunista filozófusról elnevezett tanszék vezetője New Yorkban… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!” (Ungvári Tamás az ATV-ben)

 

 

 

Légy fegyelmezett!

 

 

Légy precíz! Dolgozni csak pontosan, szépen…

A glossza mérnöki tevékenység terméke. Ezért újra, elölről idézem a bírált szövegösszefüggést, ti. csak az a kritika érvényes, amely (mérnökileg) kontrollálható, illetve amelynek az éle nem az alanyi szerző, hanem a tárgyi szöveg ellen irányul. Azok kedvéért pedig, akiknek Hellertől már csömörük van, miközben engem egyre jobban imádnak (ezt egyébként tökéletesen megértem, magam is fokozódó mértékben kedvelem magam), szóval miattuk közlöm: a szöveg végén olvasható az a kiemelt mondat, amelyre most reflektálok, vagyis ami előtte áll, nem egyéb, mint az úgynevezett kontextus: „ekkoriban – mint ez egyetemi jegyzeteimből is látható – Kant etikáját nemcsak formalizmusa, hanem kötelességetikája miatt sem tudtam elfogadni. A kötelességről általában rossz véleményem volt, s sokat hivatkoztam Anatole France A vörös liliom című, Firenzében játszódó szerelmes regényére, amelyben a főhősnő a kötelességet ahhoz az eltűnt teknősbékához hasonlította, melyet mindannyian kerestek, de sosem találtak meg. Rokonszenvem az epikureizmusnak szólt. Ehhez később vissza is tértem. A reneszánsz emberben nagy szimpátiával írtam a sztoicizmus és az epikureizmus praktikus összeolvadásáról. Még A szégyen hatalma című, ausztráliai emigrációban írott könyvemet is azzal zártam, hogy a modern ember számára a megfelelő etika a sztoikus epikureus erkölcs. Filozófiai szempontból Kantot tartottam akkor, ahogy máig is a modern etika csúcsteljesítményének, de ami az ember gyakorlati életvitelét illeti, jobban bíztam a tisztességes ember életélvezetében.”

 

Kérdések özönét szólítja elő az idézett állítás, túl azon persze, amelyet legutóbb csalogatott ki belőlünk a mondat első része: Heller Ágnes hogyan tarthatja csúcsteljesítménynek azt a Kantot, akit „nem ért”, és „nem fog soha érteni” (saját bevallása szerint), illetve akit „nem fogad el”? Ez volt a kérdés, amelyre nincs, s gyanítom, nem is lesz válasz. A filozófus nem azért filozófus, hogy válaszoljon, hanem azért, hogy megcsörrenjen: privát lelki nyomorát jelentse.

 

Strájt néni nemrég Ancsel Évára hivatkozott (nem itt, másutt): „Az ember lehet szabadabb s még legszabadabb is. Csak az az alapfok, az miért elérhetetlen?!”

Tessék megnézni: Heller Ágnes semmit nem definiál (főként a szabadságot nem, mert szerinte ebben áll Kierkegaard szellemisége: a szimpla megcsörrenésben, a bárgyú, posztmodern definiálatlanságban), Heller nem arról beszél, hogy mi a szabadság, hanem arról handabandázik, hogy van szabadabbság, még szabadabbság és még annál is legszabadabbság is…

A „filozófus” szerint van „filozófiai szempont” s van a „gyakorlati életvitelt illető” szempont. Vagyis Heller nyilvánvalóan nem érti: a filozófiában a filozófus „életviteli” aspektusai (pl. a férfivonatkozásokban való hülyéskedési szokásai) érdektelenek; Ungvári sem érti ezt, Heller sem érti ezt, s ami még nem volna baj, hiszen jól látható: Hellert Ungvári professzor nem mint filozófust olvassa, hanem mint: akolbéli professzor az akolbéli professzort.

 

Heller Ágnes filozófusként érdektelen. És nemcsak Ungvári számára, s már csak azért sem, mert a „tisztességes ember életélvezete” (mint nem „filozófiai szempont”) ugyanazon „filozófusnál” egy mondattal föntebb még „filozófiai szempont”. Szerintem ezt Ungvári is észrevette: „A szégyen hatalma című, ausztráliai emigrációban írott könyvemet is azzal zártam, hogy a modern ember számára a megfelelő etika a sztoikus epikureus erkölcs”.

Tehát Heller itt is fakanál-filozófus: „gyakorlati életvitelétől” ihletten kevergeti a hedonizmust a „negatív hedonizmussal”. Tessék elhinni: a férfiember csak abban az esetben nem tudja, hogy a hedonizmus (az „életélvezet”) nem az epikureus fölfogás jellemzője, ha éppen menstruál. És ami ritkán fordul elő, még velem is csak hébe, mint hóba. Hévibaj. Nem jellemző. Sőt! Az epikureusok kifejezetten tagadják az életélvezetet, vagyis az epikureusok a mértékletes élet hívei, gyakorlói, ami pedig a hedonizmusnak nagyjából az ellentettje. Pontosabban: a „negatív hedonizmus” annyiban „negatív”, amennyiben nem hedonizmus, illetve annyiban hedonizmus, amennyiben nem aszkézis. Hanem, mondjuk így: ataraxia. Ez egyébként alapszemináriumi tananyag. Sose felejtem el, Hermann doktor kitűnő előadást tartott róla a pártiskolán az elvtársaknak, míg Heller nyilván azért nem tudja, mi az epikureizmus (csak locsog róla), mert ő akkoriban már nem tartózkodott Magyarországon, elüldözte a Párt, illetve „parvenü” (a „rezsimhez alkalmazkodni” igyekvő) férjura, nevezett: Hermann István. Így tehát Heller nem tanulta meg a filozófiát, hanem Ámerikába emigrált, „nagyszerű antikommunista tanszéken” tanítani a filozófiát. Tornatanárként.

Hadd kérdezzem meg: mi a ló-szárnyas-betét miatt dicsőségesebb az az antikommunista filozófus, aki nem tudja, mi a különbség a hedonizmus és a negatív hedonizmus között (ráadásul „nagyszerű” filozófiai önéletrajzában nem tudja), annál a mocskospiszkos komonista parvenünél, aki viszont tudja mindezt? Mennyiben dicsőségesebb dolog a tudatlanság, mint a tudás? Már persze, ami a „filozófiai szempont”-ot illeti.

Heller Ágnes hol filozófus, hol nem filozófus. Valószínűleg ettől zseni. Illetve géniusz. Filozófusgéniusz. Genetikusan géniusz. Főként az Almási Miklós-, Sziklai László-, Radnóti Sándor-, Ungvári Tamás-féle genetikus birkákat (illetve a csintalan kontra-birkákat) képes ámulatba ejteni. Ha egyáltalán. Mert erősen gyanítom, még ezek az emberek sem olvassák Hellert, és már csak azért sem, mert nincs is mit olvasni rajta.

 

A gyönge embereket az akolkohézió tartja életben. Ha nem léteznének ideológiai karámok, egyszerűen nem volna miről beszélniük. Nota bene az önbecsülésüket is az akolviszonylat determinálja. Pozitív értelemben is, negatív értelemben is. Heller önbecsülését éppúgy csirizeli az ellenség vicsorgása, mint az akolbéliek idióta nyálazgatásai, talán még jobban is. És pontosan ahhoz kell a helleri-filozófiai „ügyeskedés”, hogy működjék ez a szisztéma, például: a „filozófus” nem „filozófiai szempontból” beszél a „tisztességes ember életélvezetéről”. Vagyis nem filozófusi minőségében. „Ügyes”. Tehát Hellernél nem számít, hogy a „tisztesség” fogalmának csak úgy lehet értelme (bármilyen „szempontból” ítélve), ha az etikai kategória. Merthogy mi más lehetne?! De, ha ettől (kegyesen) eltekintünk, Heller állításának akkor sincs értelme. Mégpedig azért, mert egyszerűen nem tekinthetünk el attól, hogy a „tisztességes” szónak csak etikai tartalma lehet, magyarán: csak akkor adekvát a fogalom, ha etikai rendszert rendelünk hozzá, és amely lehet kanti etika, lehet nem kanti etika, ebben a vonatkozásban mindegy. Ellenkező esetben ugyanis a „tisztesség” fogalma a levegőben lóg.

Heller a „tisztességes ember életélvezetéről” beszél, noha konkrétan így vetődik föl a kérdés: hogyan élvezhet az ember tisztességesen? Ha nem perverz módon teszi, nem korbácsolja, fojtogatja közben a csajt, csak szépen, hagyományosan, kommerszmód nyögdécsel a fülébe? Akkor vagyunk tisztességesek nem „filozófiai szempontból”, ha figyelünk rá, hogy a nő is elélvezzen egy kissé, legalább minimálisan? Másként kérdezem: tisztességtelen cselekmény-e a hirtelen, behemót eldurranás, majd az obligát álomba szenderülés? Mi határozza meg az „életélvező ember” tisztességét, ha nem az erkölcs? Kérdem én ezt itt Ungvári professzortól. És ha nincs rá válasz, akkor nyilván a morál determinálja a tisztességet, s ha így van, akkor már csak az a (semmiképpen sem mellőzhető) kérdés maradt, hogy a morál milyen etikai rendszer szerint van meghatározva. Ebben az értelemben pedig még a leghétköznapibb ember is filozófus, ti. mindenki meg tudja mondani, hogy milyen etikai elvek mentén tartja a tisztességet tisztességnek. A legtöbben ugyebár a bibliai morálra hivatkoznak, miközben a görög-zsidó-keresztény, illetve a protestáns etikára gondolnak, függetlenül attól, hogy tudnak-e valamit a moráljuk filozófiai kifejtéséről vagy sem. Például a szókratészi „etikai intellektualizmus” részint filozófiai probléma, részint a mindennapi belátáson, intellektuson alapul: hasznos dolog nem ellopni a másik tehenét. Már amennyiben nem akarom, hogy ellopják az enyémet is. Ergo nem a filozófia válik el az „ember gyakorlati életvitelétől”, hanem a fantazmagória. Ami viszont nem filozófia. Legalábbis Kant etikája semmiképpen sem sorolható oda. Sőt még az ún. „szocialista erkölcs” sem szimpla agyrém, lényegében akkor is a zsidó-keresztény etikáról volt szó, amikor például dr. Szabó László ágált a Kékfényben a „kommunista morál” mellett, vagyis a kedves műsorvezető minden ízében a Tízparancsolat alapzatán állt. Ugyanis a bibliai „ne lopj” imperatívuszban benne foglaltatik a köztulajdon, a „társadalmi tulajdon” elleni vétség tilalma éppúgy, mint a magántulajdon elleni vétség tilalma. Nincs különbésg.

Míg Heller bőszen keveri (legalábbis a könyvében) a filozófiát Kant etikájával, s amely etika persze filozófia, de nem azonos a filozófiával. Heller nem Kant „szempontjáról” beszél konkrétan, hanem általában vett „filozófiai szempontról” fecseg, a „filozófiai szempontot” állítja szembe a „gyakorlati életvitellel”, ráadásul belehabarja még az élvezést is. Nem tudom, a modern nők valami okból eszelősen ragaszkodnak az orgazmushoz, s ami ugyebár plusz macera az ember számára. Aforisztikusabban fogalmazva: a nőknek valahogy semmi se elég! Olykor par excellence tíz körömmel ragaszkodnak az élvezéshez is, s amit aztán dicső matrónakorukban már inkább tisztességes „életélvezetnek” titulálnak nagyszerű filozófiáikra emlékezvén.

 

Amúgy pedig Kant egyáltalán nem bonyolult, csak a „nagyszerű filozófus” számára tűnik túl komplikáltnak, Kant tulajdonképpen arról beszél, amiről József Attila: végső soron vadak vagyunk (Világosítsd föl!), illetve: nem vadak, elmék vagyunk (Levegőt).

 

Ugy kellesz nekem Flóra, mint falun

villanyfény, kőház, iskolák, kutak;

mint gyermekeknek játék, oltalom,

munkásoknak emberi öntudat.

Mint minta, mint az erény a szegénybe,

s ez össze-vissza kusza szövevénybe,

társadalmunkba, elme kell, nagy fénybe',

mely igazodni magára mutat.

 

Kant nem azt mondja, hogy a cél nélküli ember nem ember, illetve hogy a céltudatos ember nem maszturbálhat (élvezettel) stb., hanem azt mondja, hogy az ember (egyebek közt) attól ember, hogy céltudatos az elméje. Márpedig, ha vannak céljaink, akkor azokhoz szükségképpen kellenek abszolút értékek, föltétlen erkölcsi parancsok. Kantnál ez logika, miként József Attilánál is, s aminek nincs köze sem a szűkebb, sem a tágabb értelemben vett női orgazmushoz. (Ahhoz a férfiszenvedésnek van köze.)

 

Tverdota (szintén professzor) így fogalmaz a Munkások „elemzése” (értsd: a versről szóló professzori hadoválás) során: „József Attila politikai elkötelezettsége 1930-ban, 1931-ben még túlságosan közvetlen és indulatos”. És ami nyilvánvalóan nem így van, ám ha így is volna, az nem a versből derülne ki.

 

A történelem futószallagára
szerelve ígyen készül a világ,
hol a munkásság majd a sötét gyárra
szegzi az Ember öntött csillagát!

 

Itt József Attila pontosan arra az emberi méltóságra apellál, amelyre a Már két milliárdban is („munkásoknak emberi öntudat”), illetve amelyről Kant is beszél A tiszta ész kritikájában. Ritkán emlegetik (különösen a „relativizmus” abszolútumában hívő ún. liberális, „nagyszerű antikommunista” tovarisok, kvázi filozófusok), hogy az emberi öntudat, méltóságtudat, horribile dictu a lelkiismeret nemcsak József Attila költészetében, hanem Kant filozófiájában, etikájában is központi probléma. „Csupán” ezt nem értik Kantból. Illetve értik, csak nem akarják érteni. Gyöngék hozzá. Ezért nevezik hitványságukat „polgári humanizmusnak”, „nagyszerű antikommunizmusnak”, „életszeretetnek”, „életélvezetnek”, „gyakorlati életvezetésnek”, némelyek „nőiségnek”, voltaképpen bárminek, csak ne kelljen a lelkiismeret, az öntudat, a méltóságtudat fogalmaival szembesülniük.

Értheti-e József Attilát, Kantot az a kicsi féregember, aki képes olyan levelet megfogalmazni, aláírni, postára adni, amellyel pl. Heller Ágnes csúszott-mászott a „vérszomjas”, „gyilkos”, „hóhér” stb. hatalom előtt? Értheti, persze (hiszen Kant éppúgy nem bonyolult, mint József Attila), csak viszont nem akarja, tudat alatt nem óhajtja érteni. Ezért írja vénasszony korában is: „A harmadik kritika után persze megküzdöttem az elsővel, A tiszta ész kritikájával Fogarasi szemináriumán – Ezt sem fogom soha igazán érteni” (27. oldal).

Mit nem lehet rajta érteni? Kant szerint csak az ember lehet „önérték”. Egyedül az ember több mint puszta dolog (Kant szerint), ámde csakis az erénye, valódi önbecsülése révén lehet „önérték”. Ami pedig nem zárja ki például a szerelmet, az „életélvezetet”, hiszen a szerelem (konkrétan a Flóra-szerelem) éppúgy kell az embernek, mint a kanti „erény a szegénybe”.

 

Mint fösvény eltünt aranyát,
e bűnt keresem én;
elhagytam érte egy anyát,
bár szivem nem kemény.

 

És meg is lelem egy napon
az erény hősein;
s hogy gyónjak, kávézni hivom
meg ismerőseim.

 

Heller így fogalmaz: „a levelet nem én írtam, amit írtam, abban azt írtam, lebecsülöm az ellenforradalmi veszélyt. Az nem ugyanaz, mint ellenforradalomnak nevezni. Pontosan fogalmaztam, nem nagyot hazudtam, kicsit hazudtam csak”.

 

A „kicsit hazudásnak” nincs köze sem a József Attila-i értelemben vett bűnhöz, sem a kanti értelemben vett erényhez. A kis hazugságnak a kicsi ember „nagyszerű” hitványságához van köze. Ezért nem hiszi el Heller Ágensnek senki (szerintem még Ungváriék sem), hogy nem Biszkuék szaros besúgója volt valójában, amikor a „Hannah Arendt-ről, a nagy antikommunista filozófusról elnevezett tanszék vezetőjeként” kavart New Yorkban. Na most Heller nem csak azt üvöltözi, hogy néki jogában áll „kicsit hazudni”, illetve jogában áll ennen hazugságát minősíteni, nyilván kicsinek, annyira kicsinek, hogy arra már egyházat építhetünk, hanem egyszersmind azt is üvöltözi a szerencsétlen, hogy ő zsidó. Amivel nyilván a tisztességes zsidókat is diszkreditálja, ám – s ez a nagyon érthetetlen számomra – ahelyett, hogy bugyingón billentenék az akoltársak (finoman persze), inkább beszopják Heller minden marhaságát, az egészen idióta önminősítéseit is: „elmentem a Máté passiót meghallgatni, és arra gondoltam, Péter háromszor elárulta urát és rá lehetett építeni az egyházat, akkor nekem is van lehetőségem, hogy egyházat építsenek rám”.

Mire Ungvári professzor nem azt mondta a tévében, hogy „viszlát, aranyom, bye, bye, nyanyus!”, vagy valami hasonlót, hanem így fogalmazott: „Heller Ági nem tudott jól tiltakozni”, mert ha „az embert megtalálják ilyen nemtelen vádakkal”, akkor arra „nincs jó válasz”. Vagyis nem a hülye a hibás, nem Heller a levél-patkány, hanem az, aki „megtalálja” a hülyét. Ungvári professzor szerint: Heller professzornak azt kellett volna mondania, hogy „ez akkor volt, most pedig most van. Pont”. Ámde „Ági” nem azt mondta, hogy „pont”, hanem így fogalmazott: „szégyellem magam és bűntudatot érzek emiatt. A lelkiismeretemmel ellenkezően cselekedtem”.

 

Jó, akkor most ezt magyarázza meg Ungvári professzor! Akár „filozófiai szempontból”, akár a „gyakorlati életvitel” alapján, nekem teljesen mindegy. Hogyan lehet a lelkiismerettel „ellenkezően” cselekedni?

Szóval, egy dologban van igaza Hellernek: soha nem fogja érteni Kantot (ámde Ungvári sem!). Mégpedig azért nem (túl azon persze, hogy olyan buták, mint a hétköznapi fasizmus), mert Hellernek nincs lelkiismerete. A lelkiismerettel ugyanis eo ipso (a dolog természetéből adódóan) nem lehet „ellentétben” cselekedni. A lelkiismeret olyan, mint a szüzesség: vagy van, vagy nincs. Ahogy nem lehet valaki kicsit galád, úgy nem lehet kicsit lelkiismeretlen sem. Itt abszolút a tagadás: aki lelkiismeretlen, annak nincs lelkiismerete, illetve aki lelkiismeretes, az nem cselekszik a lelkiismeretével ellentétesen. Miként hazudni sem lehet kicsit, s ezt pontosan Heller Ágnes levele bizonyítja. Kis hazugság-e a másik ember totális félrevezetése, például a Mester, a barátok elárulása, besúgása? Ismerünk „kegyes” hazugságot, ám az egészen más. Ott sem a „méret” számít.

Mocskos persze lehet valaki kicsit, lehet valaki nagyon. Miközben az az ember, aki az ő fostos kénye végett árulja el a barátait, tagadja meg az elveit, tehát nem életek múlnak a döntésén, hanem azért válik renegáttá, mert utálja a gimnáziumi tanítást (például), az bizony, mondjuk ki kereken: nagyon mocskos ember! Függetlenül attól, hogy érti-e Kantot, illetve, hogy egyébként – „gyakorlati életvitele” és élvezései közben – mekkorákat szokott hazudni.