Éljen a Schossberger-ház!

 

(avagy mazsolázás a fórumon)

 

 

Első mazsola (a Népszabadság egyik vezércikkéből): „A kormányfő és hű csapata fölszámolta a demokratikus intézményrendszert, államosította a magánnyugdíjvagyont, visszamenőleges hatályú jogszabályt fogadott el, miközben a kontraszelekció szabad egyetemévé változtatta az országot. A szabadságtipró intézkedéseket elfogadó kommentárok sokszor érveltek azzal: mindez a gazdaság fölturbózásának és a függetlenség megszerzésének minden további nélkül megfizethető ára. (Ezúttal tekintsünk el attól az egyébként nem elhanyagolható szemponttól: nincsen olyan cél, amiért a szabadságot föl lehet áldozni, mert a szabadság a cél.)”

 

Ezúttal pedig tekintsünk el attól az egyébként szintén nem elhanyagolható szemponttól, mely szerint a cikkíró épp „csak” azt nem tudja megmondani, mi a „szabadság”. Definitíve. Mint „cél”. Így hát helyette megmondom én: ugyanazt jelenti a Népszabadságban a szabadság, mint a Népszabadság szóban a „nép” és a „szabadság”. Semmit. Esetleg, amit Orbánéknál a „szabadságharc”. Meg a „fülkeforradalom”. Vagyis, a Népszabadság szerint, ha „szabadegyetemmé változik” az ország, akkor az már nem szabadság. Hanem viszont: a Rend a szabadság. Nem a szabadegyetem. A rend pedig arra való, hogy ne legyen szabad, ami jó. Ámde nem a Jogállami Rend! Az ugyanis helyből nagyon jó: rend is, szabadság is egyszerre. Mert olvassuk csak tovább: „Az orbáni projekt… nem hozott sikert. Hiába támadták a polgári demokrácia fundamentumát, a magántulajdont, hiába indítottak kemény sorozat attakot a jogállam ellen, hiába játszották el a polgárok többezer milliárdos megtakarításait. Nincs tovább”.

 

Tehát a „szabadság” a „polgári demokráciával”, a „jogállammal” azonos, melynek „fundamentuma” a magántulajdon, illetve a pénz, a „több ezer milliárd” forint. József Attila ezt így fogalmazza meg:

 

El voltam keseredve. Hát.
Minden sötét és szomorú lesz.
Állat védheti otthonát;
hanem másfajta háború ez.

 

Fegyvert ragadni gyengeség:
megöl az ellenség és megver
s elszáll rólam a kedves ég.
Jogállamban a pénz a fegyver.

 

A hadviselés itt ma más.
A hős a kardot ki se rántja.
Bankó a bombarobbanás
s mint fillér, száll szét a szilánkja.

 

Mármost nem az a kérdés, hogy József Attilának mindebben igaza van-e vagy sincs (ez az adott vonatkozásban mellékes), hanem arról beszélek, hogy a Gyönyörűt láttam mondandója azonos József Attilával (egyébként minden verse azonos minden versével), tehát az idézett (1937-es) költeményről még korlátolt aggyal sem mondható, hogy azt a „költő később meghaladta” volna. „Később” ugyanis meghalt a költő. Vagyishogy az a vezércikkíró, aki egyszerre borul le József Attila és a „magántulajdon szentsége” előtt, olyan, mintha egyszerre bókolna Mekka és a jeruzsálemi Siratófal felé, egyszerre s egyazon vonatkozásban tisztelné Bayer Zsoltot és Bächer Ivánt... Noha tagadhatatlan, a Népszabadság vezércikkírója képes efféle bravúrra, hiszen hát itt a konkrét példa: az újságíró liberálgyöngyös krokodilkönnyeket hullat (nyilván bokréta nélkül) József Attiláért, nota bene nem is a szoborért, hanem magáért a költőért; vagyis ez a második mazsola: „József Attila mégsem állhat pitiáner politikai akciók célkeresztjében. A nemzettudatával örökkön kérkedő párt a magyar irodalom ideáljainak egyikével játszadozik. A Fidesz a Hazám szerzőjének szobrát pakoltatja teherautóra. Teszi ezt a Horthy-nosztalgiát kiheverni képtelen fanklub előtt tisztelegve. Nem létezik racionális politikai ok, se gazdasági kényszer vagy bármi, amivel az efféle őrületeket indokolni szokták. Jellemző, hogy L. Simon, egyébként József Attila-díjas költő a Szépírók Társaságán azt kéri számon, hogy hallgatott, amikor 2006-ban kordonokkal barikádozták el a Kossuth teret. Képes tehát egy polcra helyezni József Attilát a ťszemkilövőŤ rendőrökkel, meg a ťhazugŤ Gyurcsány-kormánnyal, a förtelmes aktuálpolitika tusáival. Csak bámulunk, mert ilyesmire a politikuson és/vagy írón kívül még kevesen vetemedtek”.

 

Én viszont nem bámulok. Én már semmin sem bámulok. Hanem okos fejemmel biccentek. Tudniillik immár napi gyakorlat az elvetemültség, például: amikor a „jogállamban” részint elvből-szerelemből, részint praktikusan, ámde igen buzgón „gyilkolgató”, bankókkal robbangató bunkók („polgári demokraták”), a „magántulajdon” „fan-klubjának” elvhű vs. fizetett fajankói, apologétái veszik elvetemült szájukra József Attila nevét.

Durván hangzik? Elismerem. Ezért aztán még durvább leszek: a Népszabadság vezércikkírójának szabadságfölfogása tökéletesen megegyezik Lázár János szabadságfölfogásával, már persze ami a dolog lényegét illeti, mert a „tálalás” (a hadova) természetesen más.

Egyszerűen fogalmazva, de nem leegyszerűsítve: a Népszabadság és Lázár filozófiája szerint a szabadság a pénz megszerzésének szabadságával azonos, vagyis – paradox módon – szabad ember (lehet) az, aki hajlandó jobbágymód behódolni a tőkelogikának. Például: szabad ember az, aki képes másokat (nyomorult bérlőket) kilakoltatni az ő szabadon (értsd: jogszerűen, a jogállami normáknak megfelelő módon) megszerzett ingatlanjából (s itt most ne beszéljünk arról, hogy a „jogállamban” az ebül szerzett vagyon is legitimálódik); aki pedig nem képes ilyesmire (mentális vagy egyéb okok miatt), az vessen magára. Mert alkalmatlan a szabadságra, mert nem tud élni a polgári (vagyis a relatíve, a lehető legmagasabb rendű) szabadságjogok adta lehetőségekkel. Tehát Heller és Lázár János filozófiája ebben a vonatkozásban azonos, a szabadság: lehetőség. S amellyel egyébként az emberek többsége nem képes élni. Ám ez nem a szabadság „hibája”! Kierkegaard tanítványai hosszú évtizedek óta ezt variálgatják: az ember gyárilag úgy van berendezve, hogy számára a szabadság tehertétel, az ember akkor nyugodt, ha a szabadságát áttestálhatja valaki másra, diktátorra, „kisnapóleonra” stb., erről szól Fromm híres könyve is: A félelem a szabadságtól. De, mondom, Lázár János is Kierkegaard „tanítványa”, s pontosan azért hivatkozom rá újra és újra, mert Lázár arroganciájában (mint szignifikáns jelenségben) bárki számára megvilágosulhat a dolog problematikájának lényege, s ami nem más, mint a végletekig kihegyezett cinizmus. Egyébként pontosan ezt állítja József Attila is, csak hát szokás a versét meghamisítani azzal az idézettel, amely a „polgári demokratákat”, a tőkéseket, vagyonosokat, a Lázár Jánosokat „igazolja”: „Jöjj el, szabadság, te szülj nekem rendet…”.

Igen ám, csakhogy József Attila nem szabadságot, hanem levegőt igényel. Mi a különbség? Döntő a különbség, s amely igen egyszerűen megfogalmazható: az embernek nem szabadságra, hanem levegőre van szüksége, a szabadság eszköz (vö. a Népszabadság tézisével: „a szabadság a cél”).

Az alábbiakban József Attila versszakának parafrázisát adom, de nem azért, hogy gusztustalankodjak ezáltal, hanem azért, hogy világos legyen, miről szól a költemény egésze, illetve, hogy mit jelent a levegő és a szabadság közti bölcseleti különbség.

 

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki Lázár János.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

 

Vagyis József Attilánál a „szabadságtalan sorvadás” (a rettegés, a sandaság, illetve a torozva vidulás) nem az ember, a nép alaptermészetéből következik (szemben azzal, amit Kierkegaard követői, a korlátolt Hellerek, Lázár Jánosok, a Népszabadság vezércikkírói állítanak-sugallnak), hanem részint a történelem, részint a tőke logikájából következik. Ma (történelmileg) szabadsága annak van, aki „alattomos”, értsd: aki gátlástalan, könyörtelen, cinikus, primitív-számító, kizsákmányoló, elsajátító, a kilencvenes évek divatos kifejezésével: bunkofonos, makkos-cipős fazon (vö. Bereményi-Cseh-Másik: Volt osztálytárs).

Ancsel Éva Janagida Kendzuróra hivatkozik: „A szabadság első feltétele – az élet szabadsága”. Tehát: az „élet szabadsága”, illetve a „szabadság élete” közti bölcseleti különbségben ragadható meg a helleri-népszabadsági-Lázár János-i „szabadság-cél” fogalma, illetve a József Attila-i „levegő” fogalma közti döntő különbség.

Ancsel Éva egyértelműen, világosan fogalmaz: „a szabadságra vonatkozó minden elmélkedés, amely eltekint az anyagi és gazdasági feltételektől, elvont idealizmus marad. Hamis az az alternatíva, amelyről Dosztojevszkij beszél, amikor a szellem azt tanácsolja Jézusnak, változtassa inkább kenyérré a köveket, ahelyett, hogy szabadságot adna az embereknek”.

És hogy még érthetőbb legyen, idézzünk ide egy másik bibliai-jézusi paradigmát a halról, illetve a halfogás tudományáról, vagyis a József Attila-i, Ancsel Éva-i logika szerint az állat (pl. a medve) szabadnak és kielégültnek érzi magát, ha „Jézus” megtanította halat fogni, viszont az ember éppen attól ember, hogy nem állat. Vagyis az emberi társadalom attól más minőség, elvileg persze (vö. József Attila: Világosítsd föl!), hogy az emberi társadalomban az az ember is szabadnak érzi magát, aki nem tud (horribile dictu nem is akar!) „halat fogni”, másokat kizsákmányolni, kilakoltatni stb., hanem „csak” verset tud írni. Például. Vagy még azt sem. Horribile dictu.

Megvalósítható egy ilyen rend? Churchill szerint, Vajda szerint, Heller szerint, a Népszabadság szerint, Bibó szerint, Révész szerint, Tojás Gáspár Miklós szerint, Lázár János szerint: nem.

Marx szerint, József Attila szerint elvileg megvalósítható, hiszen: „Emberek, nem [kapitalista] vadak – / elmék vagyunk!”. És pontosan erről van szó! Ha igaza van József Attilának, ha „elmék vagyunk” (túl azon, hogy „vadak” is persze vö. Világosítsd föl!), akkor attól még „reálisan” lehet igaza Hellernek, a Népszabadságnak, Tojás Gáspárnak, Lázár Jánosnak, sőt Fukuyamának is lehet igaza: az emberiség történelme itt véget ért. És én nem is tagadom, hogy így van, pusztán arról beszélek, hogy a Népszabadság szájában úgy áll József Attila (dicsőítése), mint takony-pulyka csőrében a briliáns. Nem odavaló.

 

Ez volt tehát a második kimazsolázott és megmazsolázott mazsola. Na most, a harmadik is a Népszabadság (egyébként ugyanazon szerzőjének ángya térgye) kalácsából potyogott ki: „Eljött a pillanat, amikor a polgári jobboldalnak kell elszámolnia a lelkiismeretével. Az úgynevezett balliberális értelmiséget megannyi bírálat érte, mert meghatározó személyiségei annak idején az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után is kiálltak Gyurcsány Ferenc mellett (már aki). Eltartottak, élősködők, hazaárulók lettek, mert nem szólították fel egységesen távozásra a súlyos hazugságon kapott kormányfőt”. 

 

Ebből annyi igaz, hogy Gyurcsányt nem kapták hazugságon, és különösen nem a „balliberális értelmiség meghatározó személyiségei”.

Az történt ugyanis, hogy Gyurcsány az őszödi frakcióülésen elmondott egy hatásos szöveget, mely szónoki beszéd célja szerint a frakciónak meg kellett szavaznia a kormány gazdasági előterjesztését. Ezért Gyurcsány sajátosan fogalmazott. Egyébként el is érte a közvetlen célját: az amúgy kissé búza-piromániás Karsaiék „életüket, vérüket” ajánlották föl a Haza és Unió oltárán, ti. a beszédben implicite benne foglaltatott az „oltár” melletti demizsonban kotyogó „misebor” is: ha ügyesen politizál a kormány, a párt, a frakció, akkor nem föltétlenül kell majd „visszamenni autófényezőnek”. Ami pedig a lényeg: Gyurcsány többes szám első személyben fogalmazott: hazudtunk éjjel-nappal stb. Vagyis már csak ezért sem „kaphatták” őt „hazugságon”. Mert aki legalább elemi szinten ismeri a magyar politikatörténetet, pontosan tudja: a többes szám első személy a beszédben elsősorban Medgyessyre, és „csak” másodsorban vonatkozott Gyurcsányra magára (mint az „osztogató” Medgyessy korábbi tanácsadójára). Gyurcsány igazából nem vallott (még kevésbé lebukott, szemben a Népszabadság állításával), hanem alapvetően vádolt az őszödi beszédben.

 

A negyedik mazsola pedig (ugyanazon lapszámból) Révész Sándor szerkesztő úrnak az egyik speciális (Bibó agyvelején aszalódott) kadarkaszeme: „Ez itt a Nádor utca. A főváros öt Nádor utcájának egyike. Nem a földszintes, jelentéktelen erzsébeti, melynek szomszédságában én lakom, hanem a legjelentősebb. A Lipótváros tengelye. Ahol Liszt Ferenc és Kossuth Lajos lakott egykoron. És Tamás Gáspár Miklós lakik most. Amikor felvételünk [ti. egy utcakép] készült, 1968. július elsején éppen egyikük sem lakott ott”.

 

Na, itt kaptam én a szívemhez először: hogy „egyikük se lakott ott”?! Mi az isten?! Egyikük se! Pedig én abban a bárgyú hitben éltem egészen a múlt szombatig, hogy legalább valamelyikük ott lakot. Hát igen, miként a sűrűn összenyálazott költő mondja: mindenki csalódik végül. Most éppen rám került a sor. Nem baj, gondoltam, ha már idáig eljutottunk (Révész meg én), csak végigolvasom a cikket, s amely így folytatódik: „nem is tudjuk, hogy éppen akkor [ti. 1968-ban] milyen utca volt. Ebben az esztendőben adták át ugyanis – de hogy pontosan, mikor? –, az utca nevét Münnich Ferencnek, a nyolc hónappal korábban elhunyt vezető kommunista politikusnak, aki '56 novemberében leszállította Kádárt az oroszoknak. Az utca huszonkét évig viselte a Munkásőrség atyjának nevét, aztán jött a rendszerváltás, jött Krassó György…”.

 

Hát megmondom úgy, ahogy van, ennél a mondatnál végképp beizgultam: Liszt Ferenc, Kossuth Lajos, Tamás Gáspár Miklós, Münnich, Kádár, Krassó, Munkásőrség. Biztosra vettem: Sanyi bácsi cikkéből kilép majd elbűvölő grandezzával Géniusz Loci bácsi (ne legyen félreértés, itt most nem magamról beszélek, hanem a lokális Gespenst-ről), megilleti egy keresetlen félmozdulattal férfiheréit, majd rávilágít a lényegi összefüggésre.

Mit mondjak, nem világított rá. Pedig áll a kérdés: mi köze a fönti lajstromnak éppen a Nádor utcához? Mint olyanhoz. Persze a cikkből kiderül: semmi. De nem ám, hogy ezt a szerző expressis verbis tudatja a nyájas olvasóval: „írtam egy jókora semmit, nyájas uraim és hölgyeim”, hanem csak úgy, spontán derül ki a műből a történelmi valósághiány. Tudniillik Révész akár azt is írhatta volna, hogy a Guszev utcából lett a Sas utca. Mert ez is igaz! És hogy nem messze lakott onnan Liszt Ferenc, Kossuth Lajos, Tamás Gáspár Miklós (ámde már csak ez utóbbi lakik a közelben!), továbbá mozgott még arrafelé muszkavezető Münnich, rongy Kádár és nevezett Krassó György. Plusz a Munkásőrség.

 

Mondd, Loci bácsi, mi a morcos murcikát akartál közölni a Népszabadságban, mit akartál leíratni a szegény Sanyi bácsival?! Egy szem mazsolát? Jó, akkor legyen ez rajta a csokimáz; Révész szerint „A Nádor utcát a XIX. század legjobb pesti építészei építették tele. Mindenekelőtt Hild József, akinek jó pár remek háza áll az utcában… A 18-as, az Ullmann-ház és a 19-es, a Schossberger-ház… A Schossberger-ház falán őrzi egy kis tábla az utcát münnichtelenítő Krassó György, ťa Zománcipari Művek betanított esztergályosaŤ, ťaz utca pártjának alapítójaŤ emlékét”.

 

Ennyit mond Révész a Schossberger-házról. Nem sok. Krassó? TGM? Münnich? Ugyan már! Kérem, helytörténeti alapműveltséggel tudható: a Schossberger-házban született Babarczy Eszter, merthogy ezt jómagam olvastam valahol. Tojás Gáspár Miklós nevezze el rólam Münnich cuccát, már ti. a Feren cuccát (©Hofi), Kálmán Olga süssön komonista tojásaimból liberális rántottát, ha nem igaz! Noha kétségtelen: Babarczy „csak” eszmeileg született a Schossberger-házban, mert biológiailag nyilván valamely közkórház szülészeti osztályán ragyogott bele lángos csecsemőcsillagként a pártállami sötétségbe; s én pontosan ezért javaslom: hasonlítsuk össze a neves polihisztor megszületésének allegorikus körülményeit, ha nem is mindjárt a Tojás Gáspár Miklóséval (oly magasra ne vessük gyarló tekintetünket!), ámde majdnem: „1823 Szilveszter éjszakáján vagyunk! Odakünt apró pihékben szállingózik a hó. De bezzeg nagy öröm dagasztja keblét a helybeli mészárosnak, kinek Kiskőrösön gyermeke született Szilveszter szent éjszakáján. Egészen kicsi csecsemő. Fekete szemeivel, melyek még gondtalanul bámulják a szegényes szoba nyirkos gerendáit, most anyjára pillant s nem tudja róla levenni a tekintetét... Az anya szeretetteljes bensőséggel hajol a gyermek fölé s az igazi anyákat jellemző gondossággal igazítja meg a bölcső kemény (?), de fehér vánkosait...”.

Tehát, a lényeg: az „utca pártja is”, a Szebb Jövő apologenezise is a Schossberger-házból indult el Hazát, Népet szabadító, dicsőséges történelmi útján. Liszt Ferenc pedig, ilyen értelemben, egyszerűen le van szarva. Menjen a reptérre csekkolni! Egyébként is, valaki már erősen megbibircsókolta az arcát. Szerintem a Landeszman rabbi volt, megbibircsókolta Lisztet, miután lerángatta róla a bőgatyát. Pontosabban Liszt Ferenc maga a bőgatya. Erkel is. Kodály is. Petőfi is, Ady is, Móricz is, József Attila is… Tudniillik, ha a kultúrából kivonjuk Czeizel Endrét és Heller Ágnest, akkor csak ezek maradnak. Illetve már a szobraik se nagyon. Merthogy Obamás a fütyülőjük. Jobban mondva: Barack-os (nem tudom, ha ideges vagyok, valahogy mindig keverem a vezetékneveket a keresztnevekkel), persze lehet, hogy már a fütyülő (barack) is meg van bibircsókolva.

Azt kérdezik most, miért cibálom elő megint Landeszman rabbi filozófiáját, dacára annak, hogy példásan történt meg tőle a komplex elhatárolódás? Netán szítani akarom vele a tüzet? Nem akarom szítani, sőt ellenkezőleg: meggyőződésem, hogy például Ungvári professzor szítja a tüzet, amikor nem határolódik el a morálrasszista Heller Ágnestől, a génkurkász Czeizel Endrétől, a genetikusozó Kertész Ákostól, illetve amikor nem határolódik el Ungvári Tamás Ungvári Tamástól. Mert a már többször (tegnap is) idézett ATV-s Ungvári-szöveget mutatis mutandis akár Landeszman rabbi is mondhatta volna, s akkor még nem is beszéltem Bánó „gúnyosan” vigyorogni igyekvő metakommunikációjáról.

 

Például ezt sem Landeszman, hanem Czeizel professzor írja: „Géniusznak nevezzük a különleges, párját ritkító szellemi teljesítményre képes embereket. Helyesebb ezt a megnevezést használni a közkeletűbb, de a hétköznapi nyelvben már lejáratott zseni helyett”.

És hogy miért? A „lejáratottság” miatt? Túrót! Nyilvánvalóan azért, mert a „zseni” nyelvi módosulásból csak kevesek asszociálnak a génekre. Czeizel persze ezt sunyibban fogalmazza meg: „A [géniusz] szó eredete a görög időkig nyúlik vissza, amikor úgy vélték, hogy a kivételes alkotás létrejöttekor az istenek jóvoltából a Géniusz szállt belé a művészbe és segítette ezzel hozzá a rendkívüli teljesítményhez. A zsenialitást ebből következően kezdetben emberfeletti eredetűnek tartották és ezt támasztotta alá az alkotást gyakorta kísérő ihletettség lázas állapota is. Később a géniuszságot veleszületett, tehát genetikai okokra vezették vissza és e gondolatmenetből adódóan a gének sajátos kombinációja, tehát a szerencse vagy a "sors" dönti el, kiből lesz-lehet géniusz. A nagy francia forradalmat kísérő felvilágosodás ezt igazságtalannak ítélte és a kivételes képességet is külső hatásokra, elsősorban a nevelésre és tanulásra vezette vissza. Így alakult ki az a két szélsőséges iskola, amely a tehetséget, beleértve ennek különleges variánsát: a géniuszt is, a veleszületett genetikai vagy a születés után érvényesülő külső hatásokkal magyarázta. Ennek megfelelően jött létre az a két irányzat, amely a mentális képességeket tudatosan befolyásolni kívánta. Az egyik az angol F. Galton által még a múlt század utolsó évtizedeiben kezdeményezett eugénika, mely a gének célzatos irányításával javasolta az emberiség képességét javítani. A másik a mentális ortopédia, amit a francia Alfred Binet e század első éveiben alapított, és a külső: családi, iskolai és társadalmi tényezőkkel remélt az értelmi adottságokra jótékonyan hatni. Könnyű megérteni, hogy az elmúlt évtizedekben az előbbinek főleg az USA-ban, az utóbbinak elsősorban a Szovjetunióban és csatlósaiban voltak hívei”.

Hogy miért oly „könnyű megérteni”, hogy az „eugénikára” Amerikában pattantak rá, míg az „antieugénikát” a mocskospiszkos „csatlósok” forszírozták? A barackos obamám tudná ezt megmondani. Ámerikában. Tegyük hozzá: az „eugénika” bölcseletéből logikusan következik Alfred Rosenberg, Josef Mengele filozófiája, s amely Czeizel szerint mintha nem is létezne. Szót nem szól róla, még annyit se, mint Révész Liszt Ferencről a Népszabadságban. Mengele nincs. Bár Galton (az USA nagy idolja!) így fogalmaz az emberről: az eugénika „Az állomány (stock) feljavításának tudománya – nem csak a megfontolt párzáson keresztül, hanem bármin, ami nagyobb esélyt ad az alkalmasabb fajok vagy vérvonalak elterjedéséhez a kevésbé rátermettekhez képest”. Kérem, ezt nem Mengele, nem Rosenberg, nem Hitler írja, hanem Czeizel ámerikai Galtonja. Merthogy Mengele nincs. „Hidegháború” van. az USA és a csatlósok között. Illetve csak volt hidegháború, tudniillik Czeizel szerint „Szerencsére az elmúlt években e téren is túl vagyunk a hidegháborún, mivel a kutatások egyértelművé tették, hogy a mentális képességek eredetében mind a velünk született genetikai, mind a fogamzástól kezdve érvényesülő külső hatásoknak szerepe van”.

Tehát (Schneider-Czeizel Mátyás szerint) ebböl is egy kicsit, meg abbol is egy kicsit. Ezért Czeizel professzor (Galton nyomán) nem a mengelei USA-gondolattal, hanem „a tálentum 4x2 faktoros modelljé”-vel virít, míg Révész (Heller nyomán) a Nádor utcával.

Hogy milyen a „magyar”? Nem tudják megmondani. Genetikus. A magyar vagy ilyen, vagy olyan, nem tudjuk, ám hogy genetikusan olyan (vagy nem olyan), amilyen, az egészen biztos. Illetve „4x2 faktorosan” olyan. Alattvaló. Hogy miről szólnak József Attila versei? Gőzük nincs, de nem is érdekes, mert az a fontos, hogy József Attilát ne zseninek, hanem géniusznak nevezzük! Nem én mondom, Czeizel írja.

Azt tetszenek kérdezni, hogy van-e a tudálékos (értsd: a professzori cafrang okán mindenbe gátlástalanul belepofázó) genetikus bornírtságának határa? A válasz: nincs határa. Vegyük példának ezt a Czeizel-szöveget: „A férfi és nő társadalmilag egyenrangú, de biológiailag különböző. Érdemes a kétneműség biológiailag előnyös meglétét a társadalmi gyakorlatban is, például a pályaválasztáskor hasznosítani. Hiszen lehet az árral és az árral szemben is úszni. De míg az utóbbi sokkal nagyobb erőfeszítéssel is csak kisebb eredményt ígér, addig a veleszületett hajlamok kínálta lehetőségek figyelembevétele mind az egyén, mind a társadalom számára sokkal több sikerrel kecsegtet. Így a két nem mennyiségi különbségei előnyünkre is válhatnak, ezért is érdemes megfogadni József Attila tanítását: ...mi férfiak férfiak maradjunk / s nők a nők – szabadok, kedvesek, mind ember... (Thomas Mann üdvözlése)”.

 

Igen, csakhogy a fent idézett nagy rakás baromságnak József Attilához nincs köze. Czeizel szerint a „férfi és nő társadalmilag egyenrangú”. József Attila szerint nem egyenrangú. És nem is lesz addig egyenrangú, amíg a „történelem vége” ott van, ahol azt a Czeizel Endrék, Révész Sándorok kijelölték az emberiség számára (már persze legújabban). Ne legyen félreértés, nem azt állítom, hogy rossz helyen van a „történelem vége”, hanem azt állítom, hogy annak József Attilához nincs köze. Czeizel szerint „a férfi és nő társadalmilag egyenrangú, de biológiailag különböző”. Nem különböző. Bármely férfi lehet olyan buta (szalondebil), mint amilyen Czeizel professzor példának okáért, és bármely nő lehet olyan okos, mint amilyen Ancsel Éva példának okáért. És hogy mégis, miért van úgy, ahogyan van? Nos, ezt nem biológiai, hanem történelmi-társadalmi okokkal magyarázzuk (József Attila és kedves szerénységem + Engels Frigyes). Míg Czeizel szerint „Érdemes a kétneműség biológiailag előnyös meglétét a társadalmi gyakorlatban is, például a pályaválasztáskor hasznosítani”. Ami pedig – a sunyi-genetikusi takony-nyelvről tisztességes-magyarra fordítva – így hangzik: a nő maradjon a fakanál mellett! Persze, maradjon, maradjanak – a Heller Ágnesek. De nem a nő, mint biológiai lény, baszod a gender-göndör-ladeszmani nénikédet, hülye Galton-genetikuskám! [Na, például ilyenkor tudok magamtól stilárisan is elalélni.]

 

Míg Révész így fogalmaz a Népszabadságban: „Ez itt a Nádor utca. A főváros öt Nádor utcájának egyike. Nem a földszintes, jelentéktelen erzsébeti, melynek szomszédságában én lakom, hanem a legjelentősebb”.

 

„Jelentéktelen” vs. „legjelentősebb”. Tessék mondani: mi ez!? Megvetés? Irónia-önirónia? Sigmund Landeszman-i elszólás? Egy biztos: Révész helytörténész példamutatóan, píszí Steinmann-ként, stréber antilandeszmanként ötvözi egyazon lajstromba a zsidót a gojjal, sőt az antiszemitával. Vagy nem? Még csak nem is gondolt arra írás közben, hogy származástanilag ki kicsoda a fölsorolt nevek közül? Elhiszem, ám azért valamivel könnyebben hinnék Révész szűzi naivitásában, ha választ kapnék a kérdésre: miként keveredett a névsorba Tojás Gáspár Miklós? És miért maradt ki belőle Babarczy Eszter?

 

Nos, ezek a kérdései vannak itt a sármos Loci bácsinak, a nagy net-Géniusznak (és nem Zseninek!), s aki immár én magam volnék személyesen. A Bibó R. Sándor utca 56-ból. Vagy az 57-ből (az ugyebár a szemben lévő oldalon található, a postások tudják).

 

Mindenesetre: éljen a forradalom, éljen a Schossberger-ház!

Éljen Kossuth Lajos!

Éljen Tojás Gáspár Miklós!

Éljen Babarczy Eszter – házaséletet! De nem ám csak úgy amerikásan: galtoni „megfontolt párzással”, hanem igaz magyarosan, konszenzuálisan: narancsízű-szegfűillatú óvszert használva; vagyis mindannyiunk árpádsraffozottan Szebb Jövőjének czeizelesen konvergált szép reményében.