Csiklándani benyúl bugyimba –

                          nyálasan futnak perceim

 

 

Azon tűnődöm, Tojás Gáspár Miklósnak vajon mért van szüksége arra, hogy maga magát minősítse „okos”-nak („afféle tudományokkal foglalkozó embernek”-nek) a televízióban!? Azt mondjuk értem, hogy Tojás Gáspár Miklós nem egy okos ember, ámde ezt egyedül én értem!!! Netán engem igyekezett meggyőzni okosvoltáról? Mi másra gondolhatoknék, hiszen Tojás Gáspár Miklóst mindenki, hangsúlyozom: mindenki vibrálón okosnak, ragyogó intellektusnak, szellemes tudósnak, bravúrosan pengés stilisztának tartja. Olyannyira, hogy Tojás Gáspár Miklóst az ellenségei is respektálják, briliáns debatterként tartják számon. Az antiszemiták szerint Tojás Gáspár Miklós nem szánalmas tökfej (mint szerintem), hanem épp ellenkezőleg: démonikus tojásfej. Nem buta – a rasszisták szerint –, hanem cipollai gonosz, legalább annyira, mint Arendt és Heller szerint Lenin, a sátánok sátánja, vagyishogy vérfagyasztóan okos. Ha pedig így áll a dolog (márpedig így áll), akkor e nagyon okos embernek vajon miért nincs annyi esze, hogy legalább megpróbálja eljátszani a kamerák előtt: néki aztán valóban van mire szerénynek lennie? Talány.

Illetve tudom az okát. Tojás Gáspár Miklós nem okos. Hanem viszont agresszíven korlátolt, valószínűleg ezt ő is érzi (valahol, legbelül), s tán’ ezért igyekszik az okosság látszatát kelteni magáról, na most ilyenformán valóban okossá válik, relatíve persze, a többi jámbor lélek ámuló szemében.

Tegnap utaltam rá, Tojás Gáspár Miklós bravúrosan buta ember: több marhaságot képes állítani egyetlen kijelentéssel, soroltam is közülük hármat, most pedig, mi mást tehetnék, sorolom tovább; a tudós szerint „ez már egy olyan fiatalság… amelynek már nem kell elmagyarázni, hogy a tisztességes ember… antirasszista”.

 

Mindenekelőtt beszéljünk a tényekről. Tény, hogy az „antirasszista” tömegtüntetésen Kulka János megemlítette Dörner György nevét. Ez tény. Ugyanakkor tény: Kulka 53 éves elmúlt. Továbbá tény: Kulka nem rasszizmusról beszélt expressis verbis, hanem „államilag támogatott őrületről”, miközben tény, hogy senki nem akadt a „tisztességes” fiatalok között (se), aki szólt volna: úgy tisztességes az, fiatalok, ha a rasszizmust rasszizmusnak nevezzük. Tény, hogy a fiataloknak senki nem magyarázta el (noha el kellett volna magyarázni), jelesül azt, ami az öregek számára már évtizedek óta banálisan evidens: „a krumplileves legyen krumplileves”, a rasszizmus legyen rasszizmus. És ne „őrület”. Őrület ugyanis bármi lehet. Tény: az ATV még arról sem tudósított, hogy az öreg Kulka, ha nem is túl tisztességesen, nem is túl tökösen, de legalább valamelyest utalt a rasszizmusra, erről a jobboldali orgánumok révén tudunk, már persze, akik nem járunk tömeg- (értsd: fasiszta!) rendezvényekre tömegskandálni tömegszólamokat. Tény: az ön-okos Tojás Gáspár Miklós is csak hadovált a rasszizmusról, a tisztességről a televízióban. Tény, hogy a másik okosmonyás, a Hernádi Judit által is agyondicsért műsorvezető (nevezett Kálmán Olga) nem kérdezte meg (noha műsorvezetőként meg kellett volna kérdeznie): ha valóban oly magától értetődőn antirasszista a mai fiatalság, akkor vajon miért nem demonstráltak elsöprő tömegerőt a rasszizmussal szemben? Miért nem volt tömegnyomás, miért csak picinke tömegmonyásnak látszott az egész? Ha már egyszer sikerült dicső tömegbe csődülniük (máshoz se nagyon értnek), miért csak arról nyüszikéltek, hogy „nem teccik a rencer nem teccika rencer”? Vajon miért?

Megannyi kérdés. Ámde nem a tévében. Így hát egyikre sincs válasz. A tévében. És miért nincs? Mert a műsorvezető (s interjúalanya) a másiknak csillogó szemében föllelhető önnön „okosságával”, „tojásfejűségével” volt mélyen elfoglalva.

Nagyon fontos: egyetlen esetben lehet intellektuálisan indokolt a demokratikus politikai-fasizmus, vagyis az ún. „utcai tömegdemonstráció” (ma „számháborúnak” nevezik a tehetségtelen újságírók), ha az a rasszista náci-fasizmussal szembeni hatékony föllépés eszköze.

 

Tojás Gáspár Miklós szerint „ez már egy olyan fiatalság… amelynek már nem kell elmagyarázni, hogy a tisztességes ember… antirasszista”.

 

Valóban?

A Népszabadság ezt írja Kertész Imre könyve kapcsán: „ami a kötet tőkesúlyát adja: hogyan érlelődik benne [ti. az íróban], majd bomlik ki teljes egészében a felszabadító gondolat, hogy elhagyja az országot; miért választja a szellemi emigrációt, hogy végül olyan életet élhessen, amilyenről mindig is álmodott? Döntése Thomas Mann-nal és Márai Sándorral rokonítja, akik a fennálló rendszer miatt döntöttek a távozás mellett. Nem akartak részeseivé válni olyasminek, ami ellentmond mindannak, amiben hittek.”

 

Kezdjük egy trivialitással: a Népszabadság szerzője is hülye. Mert az igaz, hogy Thomas Mann és Márai Sándor a „fennálló rendszer miatt döntöttek a távozás mellett”, miközben tény: Kertész Imre nem döntött „a fennálló rendszer” miatti távozás mellett. Sőt még csak szellemi emigrációba se vonult. Nem hangoskodott persze, hanem alkotott, miként ő maga közli: „kínlódott” a mondatokkal (hogy azok „kívül” kerüljenek a lelkén, szuverén szubjektumokká váljanak stb.), például a Sorstalanság egy-egy fejezetét hosszú éveken át írta, fogalmazta, újrafogalmazta. (Ezzel persze nem volt egyedül, mert pl. Moldova is, ha kell, többször átírja a szövegeit, ha kell, az egész regényt átfogalmazza.) Mindegy, a lényeg itt a lényeg: Kertész nem hagyta el az országot. A rendszer miatt. Sem. A rendszerváltás után pedig végképp nem, hiszen éppen erre várt: hogy legyen a diktatúra helyett demokrácia. Míg a Népszabadság szerint Kertész kötetének tőkesúlyát az „adja: hogyan érlelődik benne… a felszabadító gondolat, hogy elhagyja az országot; miért választja a szellemi emigrációt, hogy végül olyan életet élhessen, amilyenről mindig is álmodott”.

Vagyis Kertész „mindig arról álmodott”, hogy „elhagyja” egyszer a mocskos diktatúrát. Jó. Idáig rendben van. Majd el is hagyta. Akkor, amikor a diktatúrát fölváltotta a demokrácia. Okos újságíró. Cukrot neki! Medve(szar)cukrot.

De maradjunk a puszta tények ősbuja erdejében! Tény: Kertész Németországba költözött lakni, miközben elfogadta Budapesten a díszpolgári címet, s már ez jelzi: az író nem emigrált (mint Thomas Mann és Márai), hanem csak átköltözött. Egy másik városba. Miért? Szerintem több okból (szerintem főként profán okból), míg Kertész indoklása szerint azért, mert Budapesten a fokozódó antiszemita hangulat miatt nem érezte jól magát. Tény ugyanakkor, hogy a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek során nem költözött Nyugat-Berlinbe (de még Kelet-Berlinbe se), noha megtehette volna, miként többen megtehették, meg is tették, Szelényiék, Konrádék s még ki tudja, hányan. Sőt Tojás Gáspár Miklós éppen hogy ideköltözött a hetvenes évek során (igaz, nem Nyugat-Berlinből). Miért is? Nyilván azért, hogy legyen már valaki végre, aki elmagyarázza nékünk: a tisztességes ember antirasszista. Ezt ugyanis a hetvenes években el kellett nekünk magyarázni, mert ezt mi a hetvenes években nem tudtuk. Ezért nem voltunk rasszisták. Míg a mai fiataloknak már nem kell ezt elmagyarázni. Ezért rasszisták a mai fiatalok. Zömmel.

 

Hogyan van ez? Nos, csupán erre nem kérdezett rá a műsorvezetők műsorvezetője az interjú során. Az a műsorvezető, aki valójában műsorvezetőnő. Méghozzá kapitálisan. De tegyük mindjárt hozzá – a tárgyilagosság kedvéért – Tamás (nota bene itt már nem Tojás) Gáspár Miklós azon kevés interjúalanyok közé tartozik, akik nem csiklandozzák virtuálisan, műsor közben, a műsorvezetőnő izgi kiscuncikáját, hogy hát az csak kacagjon, csak kacagjon tőle szemérmetes női élvezettel. Föl nem foghatom, e posztmodern, balliberálisan szende Olga asszony (kinek sminkelt arcán az „Örökös hajnalnak / Pirja dereng”) miért nem az otthoni „csapszék” mellett intézi szexuálközeli ügyleteit!? Teljesen nyilvánvaló: a nyálcsorgató vén pöcsök, konkrétan: a lágyszivű kántor, a béke barátja, a fondor lelkületű egyházfi, a tiszteletes két pej csikajának jókedvű abrakolója, a kancsal hegedűs, a félszemű cimbalmos, a bőgő sánta húzója és persze a mindenkori széles tenyerű Feje nagy, továbbá: Gerő Andrástól Magyar Györgyön, Kéri Lászlón át Tarlós Istvánig, szinte mindenki…

Az egész falu népe
Oly szorgalmatosan;
Elannyira, hogy
Be se' nézett más kocsmába...
Az igaz, más kocsma nem is volt
A [kétharmados] faluban…

szóval, hogy e kvázi hímek azért csöpögtetik nyúlós herenyálukat a műsorvezetőnő „öröműző lángjaira", az „asszonyi nemnek” teljes „koronájára”, „tengervízszínű szemének bájdús kifejezésére”, mert látják, hogy az igaz női szeméremnek e mennyei „lángázó”, „gyöngéd idege”, bizony, igencsak élvezgeti a dolgot a nagynyilvánosság előtt. Még attól is elalélt (lesütötte igézőn sminkes pilláját) legutóbb, hogy letojásfejűzték, noha szegénykém teljesen félreértette az interjúalany szövegét. De voltaképpen mindegy is, csak vele foglalkozzanak, de legalább elsősorban vele, s ha lehet, a szemérmetes bugyingó szemérmetes kiskorcától alább sejtetőn, úgy cca. egy huncutkás félarasznyival. Kálmán Olga nem azon igyekszik, hogy szellemes kérdésre szellemes választ kapjon az interjúalanytól (bár, igaz, hiába is igyekeznék), hanem akkor élveződik teljes testéből-lelkéből a műsorvezetőnő, ha csiklándani személyesen ő belényúlnak a stúdióvendégek, mint zúzmara az izzadt favágó nyakába (hogy a végtelenségig halmozzam itt a zsenik parafrázisait).

Olyan ez mutatis mutandis, mint mikor Bolgár György szőrös hímlába szárán végigcsorduló konkrét ondójáról írt entellektüel nagyregényt, s amely műalkotásban a szerző par excellence így vall az ő individuálisan habzó kollektivista Vágyáról: „néhány centiméterrel a mellei fölött ütemesen verem a farkam”. Mint Matolcsy mester a kicsi eszközét. Illetve olyan ez, mint amikor Babarczy Eszter (úrhölgy) az ő kvázi valagával tomporodik elő, miközben szép, történelmi nevét büszkén vállalja a nagynyilvánosság előtt. Miért is? Mert megtalálta a sifonérban a keresztlevelét, s ami által önnönmagára-eredetére csodálkozhatott: Jééé, hát én zsidó vagyok?!?! De jó!!! Hiszen akkor legendás humorom is van ugyebár! És már löki is a kertészákosilag determinált genetikus humort. Telibe. Plusz pikánsan. Igen, csakhogy ez épp annyira pikáns és humoros, mint amennyire vicces a Szily László által elemzett Bolgár-féle pajzánság, vagy a Megyesi által elemzett mesterien szellemes pikantéria.

Tudom, tudom, öreg vagyok már ehhez, nem kell külön mondani, ámde mégis, így, nyilvánosan csinálva: farkat veregetve, püspököt szopatva, nyálcsorgatva, ondólövellve, akkor is igencsak undorító ez, gyerekek, ha én már valóban öreg valék, vagyis becsületben korosodott bűbáj beleim merőben fordulnak ki az egyre sűrűsödő, alekoszosodó médialátványtól. Természetesen nem is tenném szóvá, ha nem tartanám szükségesnek megjegyezni: Tamás Gáspár Miklós legalább ebben a vonatkozásban intelligensen viselkedett a tévében. Nem nyáladzott szexuálisan kormallkodva, nem igyekezett erőnek erejével humorizálni. Hogy ez nem sok? Hát, szó mi szó, valóban nem túl sok, de mi legalább annak a kevésnek tudjunk örülni, ami nincs.