Nagy téma definiálni a harcművészetet. És nagy téma a küzdősport és a harcművészet fogalma közötti különbség meghatározása. Ezzel mindenki bajban van általában. A „szentbeszéd” a film elején egyfajta differenciáltságra mutat. Valójában a könyvben értelmezem a fogalmat, itt némileg kiegészül ez az értelmezés…

 

Mit tanítok? : fokozatosságot. A hitvilágom alapvetően a kereszténységhez köt, de mindig is próbáltam a bigottságból kikecmeregni, és az ismeret, a tudás (gnózis) felé fordulni. Így most megint a bibliai példával szeretném bemutatni, hogy mit is tanítok, illetve miként gondolkodom, amikor a tanításról beszélek. Egy rendkívül szemléletes történet mutatja be ezt:  Ezékiel 47:3:

 

Nem szúrom be az idézetet, de igen hasznos elolvasni és meditálni rajta. A történet profán adaptációjában arról szól, hogy van egy „mester” és egy tanítvány. A mester aprólékos fokozatossággal végig kíséri a tanítványt egy beavatási úton. Az útnak minden részletét előre láttatja, és minden aspektuson végig kíséri, és amikor a tanítvány alkalmassá vált az önállóságra, akkor „elengedi a kezét”. Az elsődleges és legfontosabb cél az, hogy a tanítvány ne kötődjön semmihez, hanem teljesen önállóan legyen képes működni.

 

Én ennek a célnak az eléréséhez a vingcsun „stílust” használom fel, valójában a cél messze túl mutat ezen, de a szükséges állomások persze nem maradhatnak ki. Nem lehet húsz lépcsőt lépni egyszerre. Szépen megfelelő vezetés mellett egyesével fokozatosan kerülünk egyre  mélyebben az életbe…

 

Az Én állításom szerint a vingcsun stílus a maga Magyarországon elérhető valóságában hiányos. Teljesen mellőzi a köríves mozgásokat minden tekintetben, miközben a vingcsun koncepciója már az első mozdulatoktól kezdve tartalmazza a köríves mozgások lehetőségét. Ha tehát az eszközöm amivel az életre tanítok valakit hiányos, akkor alkalmatlan a tanításhoz, ha csak nem egészítjük ki a hiányzó elemekkel…

 

Nagy disszonanciát látok továbbá abban, hogy a vingcsun stílust a „mesterek” individualista rendszernek tekintik, aközben az oktatás totálisan uniformizált. Négy különböző szervezetben volt szerencsém vingcsunt tanulni több más mellett, és mind a négy szervezet mestere hangoztatta az individuum jelentőségét, de a gyakorlata uniform volt.

 

Kísérletet teszek a tanításomban arra, hogy az valóban individualista legyen, tehát valóban személyre szabott. Ebből eredően érthető az, hogy a régi mesterek miért nem tanítottak, csak néhány embert egész életükben… Csoportok tanításáról nem szól a fáma. Maga Yip Man mester aki a Magyarországi vingcsun közösségben legnagyobb guru-nak számít, sem tanított nagy létszámú csoportokat.

 

A zene ami szól a videó alatt, számomra felemelő, de igazából azért volt rá szükség, mert edzés közben végig zene szólt és a kamera amivel rögzítettük nagyon rossz minőségben vette fel. Tulajdonképpen egy monoton zuhogás volt az egész.

 

A következő videónál majd figyelek erre a szempontra, hogy a magyarázataim is hallatszanak, és akkor talán egyértelműsödik, hogy milyen technikai és taktikai megfontolásokra hívom fel a tanítványom figyelmét…