„Hú baxus,meg kell kövesselek,”
Mégis csak jobb, mintha megköveznél...
Az informatikusom, aki Én vagyok, nem sértődött meg, nem igényli a bocsánatkérésedet, ezt legfeljebb a saját lelki nyugalmadért tedd meg ha szükségét érzed.
Ez elöljáróban, nem mintha fontos lenne, csak reagálok ezekre a tételekre is ha már felvetetted.
Azonban a kérdésed (Mit látunk a videón) már gondolkodóba ejtett.
Elgondolkodtam. Tényleg, mit is látok a videón? Tényleg, vajon mit látsz Te? Mit volt láttatni szándékom, ebből mi sikerült, és mit látok Én, és mit láttok Ti?
Túl bonyolult kérdés ez ilyen egyszerű köntösben.
Minden esetre azt mondhatom, hogy egy kísérletet látok Én. Egy próbálkozást arra vonatkozóan, hogy valamiféle gondolkodásmód nyilvánuljon meg a harcművészet köntösében. Előre kell bocsátanom, hogy a harcművészet számomra eszköz céljaim elérésére, nem pedig cél. Nem egy ágazatot szeretnék elsajátítani, hanem Szeretném megtalálni az élet esszenciáját, és ehhez a harcművészetek egyik ágazatát használom fel.
Lao Ce azt tanítja, hogy az út célja maga az út (az utazás), a közben megtapasztalt és elsajátított ismeret. Pár éve még a víz kivert ettől a tanítástól, és mondtam is, hogy én bizony el sem indulok, ha nem tudom, hová megyek. Ma másként látom. Annyira, hogy így élek tulajdonképpen. Fogalmam sincs mi lesz holnap. Itt megint összeérnek a Taoista és a Jézusi tanítások. - Ne aggódj a holnap miatt… -
Ezen a videón nem látok egyebet, mint egy tanítványt és egy tanárt, akik valamilyen viszonyukról tesznek bizonyságot. Először is azt láthatjuk, hogy az Én ideám szerint milyen a tanár tanítvány reláció helyes megközelítése a gyakorlatban. Továbbá látunk egy négy órás edzés összefoglalóját. A végén látunk humort, amit direkt provokációnak szántam a „szentek” megbotránkoztatására…
Amit gondolok, hogy senki nem nézte végig, mondván, hogy monoton és különben is hülyeség… Én azonban azt látom, legalább is az volt a célom, hogy gyakorlást mutassak be. Látom, ahogy a tanítványom egyre jobban rááll a kívánt mozgásra, látom, ahogyan egyre türelmesebben viszonyulok a sutasághoz. Látom, hogy mások azt látják, hogy de Én nem állok rendesen, nem támasztom ki az ütéseket, nem használunk rúgásokat, és egyféle tingli-tangli az egész amit Én magam szeretnék a harcművészetek közé emelni.
De Én azt is látom, hogy nem koreográfiák szerint gyakorlunk, tehát teljesen szabadon történnek a dolgok. Irányított szituációk káoszba torkollnak. Ez így válik életszerűvé, még akkor is a mozgások dinamikája mégis messze áll az élettől.
Azt is látom, hogy egy gyerekkorában a szülei által terrorizált gyerek, miként alakul át, miként sikerül az idegrendszerét rehabilitálnom, lassacskán, miként válik megfelelő „alapanyaggá” ahhoz, hogy majd idővel valóban harcművészetet tanulhasson…
Azt is látom, hogy lévén értelmiségi gyerek, valószínűleg, nem fog soha életében verekedni, tehát a harcművészet számára nem a fizikai konfliktusok megoldása érdekében szükséges.
Látom azt is, hogy valósággal második apja vagyok, amit Ő maga ki is jelentett több ízben is. (akkor is ha ez egyesek számára igen megbotránkoztató). Olyan dolgokat mond el nekem, amit a szülei nem tudnak, olyan dolgokban kér az életéhez tanácsot amiben csak Én tudok segíteni, pusztán azért, mert csak velem meri megosztani a problémáit.
A videón a külső szemlélő valami mozgást lát, aki vingcsunozik tán még fel is ismeri a mozgások jellegét, de semmiképpen nem tartja helyesnek, vagy stílusszerűnek.
Nem stílusszerű, vagyis nem is boksz, nem is vingcsun. Valóban mindkét dolog torzul azáltal, hogy a másikkal összeköttetésbe kell kerülnie. A boksz kissé vingcsunos, a vingcsun kissé bokszos. Ezért neveztem el a nevemről, hogy senkinek ne legyen nyűgje, hogy boksznak nevezem amikor nem az, vagy vingcsunnak nevezem amikor nem az. Most persze az a baja mindenkinek, hogy milyen egoista barom vagyok, mikor semmi kompetenciám nincsen stílus alapításra és még van pofán a saját nevemről elnevezni… Nos nem tudok jobb megoldást…
Én ezt látom…
Te mit látsz a videón?...
