Csoórikohn Sándor

 

 

Csoóri Sándor antiszemitizmusa decens: „negatív antiszemitizmus”. Ő nem telibe átkozza, szidalmazza, büdösözi stb. a zsidót, hanem rinyál. Hogy a zsidó így báncsa a magyart meg a zsidó úgy báncsa a magyart… de tán’ az lesz a legjobb, ha ismét szó szerint idézem: „a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag ťasszimilálniŤ a magyarságot”.

Ha Csoóri nem zsidózna, ha nem volna (viszonylag) decens, de tételes antiszemitizmusa, akkor is „antiszemita” volna. Tehát a szó tágabb értelmében is. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy az antiszemitizmus egyik lényegi mozzanata a tudatlanság, az értetlenség. Van egyéb is nyilván, ám most – Csoóri kapcsán – csak ezzel a kettővel foglalkozom.

Közhely: az ember nem érti, mi történik, mi miért történik körülötte a világban, ám amibe belenyugodni sem képes, így hát automatikusan adja magát a mindenkori kézenfekvő magyarázat: zsidó-összeesküvés áldozatai vagyunk, a zsidó bekebelezi a világot, asszimilálja a magyarságot, ahelyett, hogy a zsidó asszimilálódnék a magyarságba; s persze ennek különféle, durvábbnál durvább, szofisztikáltabbnál szofisztikáltabb variánsait halljuk, olvassuk ma már szinte mindenütt.

Olykor: mínusz zsidó. Vagyis a par excellence antiszemitizmus nem más, mint korlátoltság plusz zsidó. A képletesen vett „antiszemitizmus” pedig a zsidóval mínuszolt korlátoltság plusz komonista (mint pl. Hellernél), illetve Csoórinál: József Attila. Tehát nem véletlen, hogy a tételesen is antiszemita Csoóri így fogalmaz a Nappali holdban: „József Attilában ismét meghasadt valami”.

 

Vagyis József Attila bolond volt. Igaz az állítás? Igaz. Olyannyira, hogy minden iskolás gyerek tudja (aztán többet se): „a költőnek meghasadt a tudata”. Igaz. Miként az is igaz, hogy a zsidók tradicionálisan (és nem genetikusan), speciális történelmi okok folytán általában pénzügyletekkel, kereskedéssel foglakoztak, így a dolog szitokszavai (uzsora, kufárkodás stb.) óhatatlanul kavarodtak össze a zsidó fogalmával (vö. Marx, Száraz György elemzéseivel), ám az efféle szellemi kavarás intellektuális értéke annyi, mint Csoóri konkrét megállapításáé („József Attilában ismét meghasadt valami”), nominálisan: nulla.

Be fogom bizonyítani, hogy Csoóri primitív elmebetegezése a Kossuth-díjas költő irodalmi tájékozatlanságán, tudatlanságán, szellemi korlátoltságán alapul.

Csoóri így érvel, így „leplezi le” a retardált költőzsenit: „József Attilában ismét meghasadt valami. És őt is, mint bárki mást, a nyelve ťleplezi leŤ leghitelesebben. Hasonlítsuk csak össze versei nyelvét a tanulmányai nyelvével. Mintha két ember írta volna őket”.

 

Nem „mintha”, Kossuth-díjaskám, ugyanis, ha „meghasadt”, akkor két ember írta a szövegeket, ti. ebben a vonatkozásban, vagyis szellemileg, művészként, a költő nem a porhüvelyével, hanem a tudatával azonos. Teccik tudni?! Vagyis, ha József Attila tudata meghasadt, akkor a kétségkívül egy-porhüvelyű költő két ember, részint az, aki a verseit, részint az, aki a tanulmányait írta. Míg Csoóri szerint: „mintha”. Nem biztos benne. Miért nem? Mert nem ért hozzá. Nem rendelkezik (ez irányú) elemi ismeretekkel sem, csak a száját jártatja.

 

Tverdotát szeretni nem kell félnetek jó lesz ha mindnyájan… Ámde ismerni sem árt valamit (valakit). Általában is igaz: olvasni nem szégyen! Márpedig Tverdota így fogalmaz (hosszabban idézem, ti. ezt a topikot nem bájolgó csetelésre szántam), tehát Tverdota szerint: „Egész sor adatunk van, amelyek azt bizonyítják, hogy ez az átmeneti [ti. József Attila „tanulmányaiban”, bölcseleti piszkozataiban, „esztétikai töredékeiben” foglalt] gondolatrendszer a későbbiekben továbbfejlődött. Fejtő Ferenc emlékezése szerint például barátja a harmincas évek elején elmélyülten tanulmányozta Hegel Esztétikáját. Egyik-másik későbbi művészetelméleti írásán meglátszik a marxista szociológia mélyebb hatása is (pl. a művészet – árutermelés tétel megfogalmazásában és kifejtésében). A kor marxista művészeti teoretikusainak munkásságával is alaposabban megismerkedhetett a harmincas években (Lukács György egyik cikkét például közölte az általa szerkesztett Valóság című folyóiratban). Arról is tudunk, hogy a freudi szublimáció-tan komoly szerepet játszott költészetesztétikai nézeteinek továbbfejlődésében. De mindez az Esztétikai töredékekben a leghalványabb formában sincs még jelen”.

Közbevetőleg: Csoóri ugye mindennek homlokegyenest az ellenkezőjét állítja, anélkül persze, hogy csak ezred annyit tanulmányozta volna József Attila szövegeit, azok filozófiai, irodalomtörténeti összefüggéseit, mint Tverdota. Csoóri: „Nehéz szívvel írom le, de inkább német észjárást követnek [ti. József Attila „tanulmányai”], mint magyart. Hegelhez, Feuerbachhoz, Marxhoz és Freudhoz igazodnak”.

E Kertész Ákos-i mélységű baromság (a „német” és a „magyar észjárásról”) egy külön mesét megér, de egyelőre maradjunk a „nehéz szívű” Csoóri Sándor magyar irodalomtörténeti tudatlanságának ismertetésénél. Tverdota így folytatja: „A költő gondolati fejlődése töretlenül ível a Töredékektől [Csoórinál: „tanulmányok”-tól] az évtizedvégi értekezéseken keresztül az Irodalom és szocializmusig. A költészetbölcseleti formatan, amely a töredékes fogalmazványban [Csoórinál: „tanulmányok”-ban] körvonalazódik, közvetlenül, módosítás nélkül a Klárisok és Medáliák-típusú költői gyakorlat, a József Attila-i tiszta költészet, tömény vers, varázsének-költészet elméleti megalapozására, megindoklására alkalmas”.

Újabb közbevetés (mert nem bírom ki sokáig a saját agyvelőm nélkül), szóval: Tverdota itt arról beszél, hogy a „szörnyű” (értsd: sokak számára élvezhetetlen, emészthetetlen) stílusban írt „tanulmányok” voltaképpen a Csoóri által is istenített, „tündérkedő versek” előtanulmányai, gondolati piszkozatai. De nézzük szó szerint Tverdotát: „Ebből a pozícióból mozdul el a költő egyfajta népi-plebejus elkötelezettség vállalása felé, s ezzel párhuzamosan az Ady-vízióban, a Magyar Mű és Labanc Szemlében és a Babits-pamfletben az elméletet is hozzáigazítja az orientációjában jelentkező változáshoz”.

Tehát: az előtanulmányokból nem csak „tündérkedő versek” születnek (mint lepke a hernyóból), hanem „népi-plebejus” nyelvezetű utótanulmányok is. Már miután persze József Attilának ismét egybehasadt a tudata. Tverdota így folytatja: „Az újabb politikai-világnézeti pályamódosítás a paraszt-szocializmustól a forradalmi munkásmozgalom felé az évtizedforduló verseiben és teoretikus szinten az Irodalom és szocializmusban érhető tetten. Figyelemre méltó azonban, hogy a Töredékekben kialakított alapképlet a módosítások ellenére mindvégig változatlan marad. További nehéz feladat annak kimutatása, mi maradt meg ebből a művészetbölcseletből a harmincas évek nagy változásai során és mi módosult a költő gondolkodásában ťérettŤ költészetének kibontakozása idején”.

 

Nehéz feladat?! Elhiszem. Ha viszont nehéz, akkor ne tessék azzal bíbelődni, tessék csak egyszerűen, jó „magyaros észjárással” és persze „nehéz szívvel” csak ennyit mondani: „József Attilában ismét meghasadt valami”. Ez a megoldás.

Míg Tverdota (eléggé el nem ítélhető módon) elemezve követi József Attila szövegeit; szerinte „arra is találunk fontos példákat, hogy korábban nem szereplő, új elemek járultak a rendszerhez”, természetesen sorolja a példákat (én ezeket most kihagyom), majd folytatja az értékelést: „Alighanem a belső, gondolati módosulások jelentették az egyik fontos tényezőt abban, hogy megérlelődött a költőben a rendszer újrafogalmazásának szándéka”. Vagyis: József Attilának újfent egybehasadt a tudata. Tverdota szerint „A másik faktor bizonyára a célba vett olvasói kör kicserélődése (és talán remélt kiszélesedése). Korábban, ha szem előtt tartott valamiféle közönséget, akkor az a Kecskeméti testvérek, Vágó Márta, Ignotus Pál, Komlós Aladár és hozzájuk hasonló ifjak intellektuális mintájára elképzelt elit közönség volt, a hozzáértők köre, olyan, amelynek kritériumát még a Századunk olvasótábora sem elégítette ki. […] Most [ti. a Századunkhoz küldött kéziratban], ha nem is népszerű esztétika írására vállalkozott, modorában, nyelvezetében a Bartha Miklós Társaság rendezvényein megismert közönséget célozta meg”.

 

Vagyis József Attila – ha bolond volt éppen, ha nem – gyakorlatilag úgy írt, ahogyan akart. Ha a Vágó Márta-féle tudálékos kékharisnyákhoz beszélt (Tverdota „hozzáértők körének” nevezi őket – tévesen, az „elit ifjak” valójában harmadosztályú sznobok voltak), akkor „nyakatekerten”, „német észjárással” fogalmazott, ha Illyésékhez szólt, picit göregáborosan írt, ha pedig a Csoóri-féle suttyókat akarta megszólítani, akkor „szép”, „közérthető”, „vaskos” költeményeket alkotott. Ahogy a vendég parancsolta. És hogy mennyire igaza van (ebben) Tverdotának, hozok rá két frappáns példát. József Attila így fogalmaz egyik „tanulmányában”, művészetbölcseleti töredékében (nem elrettentésül, hanem Tverdota igazolására szánom): „De itt egyetlen mondatra átadhatom a szót Benedetto Crocénak, a szemléletes esztétika egyik legkiválóbb képviselőjének, aki az ellen, hogy a művészet az intuíció intuíciója legyen, olyképpen érvelt, hogy bár a fogalomnak van fogalma, az intuíciónak nincsen intuíciója. A művészet szerinte nem is az intuíció intuíciója, tehát nem is egyes konkrét intuíciókról való egyes konkrét intuíció, ami nincs, hanem egyszerűen: intuíció. Ám ezenközben Croce nem vette észre végzetes ellentmondását. Mert amennyire igaz az, hogy olyasmi, ami az intuíció intuíciója volna, nincsen, ugyanannyira és éppen ezért lehetetlen az, hogy a művészet intuíció legyen. Mert míg való, hogy az intuícióról nincs intuíció, addig való az is, hogy a művészetről van intuíció, különben nem ismerhetnők föl. Mindannyiszor művészetről van intuíciónk, valahányszor egy vers vagy festmény, tehát befejezett műalkotás mozdul meg bennünk. Tiszta sor, hogy ha a művészetről van intuíció, az intuícióról pedig nincsen, akkor a művészet nem intuíció”.

 

Tiszta sor. A költőnek meghasadt az intuíciója. Igen ám, csakhogy ugyanakkor (a harmincas évek legelején) a művészet és az ihlet viszonyáról így fogalmaz (ti. József Attilának naponta, de legföljebb heti gyakorisággal hasadt meg a tudata, méghozzá oda-vissza), tehát az alábbi szöveg ugyanazon töredékek, „tanulmányok” között olvasható: „Az ihlet nem érzelem. Ezt az állitást igazolnom sem kell, annyira nyilvánvaló. Állitható ugyan, hogy a müvészet érzelmeket kelt, azonban van-e valami egyáltalában, ami nem kelt érzelmeket? Az érzelem ugy kisér mindent, ami szellemünkben járkál, mintha bizony az árnyéka volna. Amikor ezeket irom, vagy amikor nagyokat kortyolok a kutostor [kútostor] vödribül, okoskodom hangosan, elrévedek, – éppugy vannak érzelmeim és érzéseim, mint amikor egy kis kutyát simogatok. És melyik számismerő nem bosszankodna vagy mosolyodna el nagyapaképpen, ha p.o. az egyenlet elméletét amaz érzelmekből akarnám kihámozni, amelyek az egyenlet felállitását és megoldását szükségképpen kisérik. Holott ugyanilyen balga volnék, ha a költemény mivolta után kutatódván, a költő meg az olvasó érzelmeit elemezném. De még az is botorság volna, ha az érzelmet legalább is az ihlet forrásának tenném meg. Mert mint minden lelki mozzanatomnak, habomnak csöppömnek forrása teljes életem meg annak a világgal való összefüggései, azonképpen az ihlet meg az érzelem teljes életemből fakadó mozzanatok. Nem egymás forrásai, hanem közös forrásból eredőek, többi eseményemmel, cselekedetemmel, élményemmel egyetemben, hiszen mindőjüket életem szüli. Eszem, fázom, bánkódom, okoskodom és ihlem, – ezek vagy mind egyforma, vagy mind különböző tevékenységek. Ihlet és érzelem éppannyira mások, mint éhség és ihlet, okoskodás és fázás”.

 

Még valamit, és nem azért, mert Csoóri nem zsidó, én sem vagyok az, hanem azért, mert „orgyilkos” módján gyalázza a védekezésképtelen költőt, vagyishogy itt a „csenevészeknek”, legalábbis amíg élünk (remélem, már nem sokáig), elemi kötelezettségeik vannak, magyarán: védenünk kell azt, aki – halottként – kiszolgáltatott a Csoóri Sándorokkal szemben! Ezt írja a Nagy Elmeszakértő: József Attila „versei tündérkedők, vaskosak, harmatot és csillagot kötnek össze egyetlen sóhajtással, máskor egy Hamletnél is érzékenyebb árva lény drámáját szólaltatják meg a kutyatej és barnuló tűzfalak szomszédságában”.

 

Ezzel szemben József Attila a magyar olvasó magyar szájába rágja magyar észjárású igaz magyarsággal (olyannyira magyarul, hogy még a jiddiselő zsidók is értik!), a verseiben szó nincs „árvaságról”, „proletárságról”, ilyesmiről. Pontosabban: csak szó van róla, abban az értelemben, hogy a szó forma, nem tartalom: „Én a proletárságot is formának látom, úgy a versben, mint a társadalmi életben és ilyen értelemben élek motívumaival. Pl.: Nagyon sűrűn visszatérő érzésem a sivárságé s kifejező szándékom, rontó-bontó, alakító vágyam számára csupán ťjóljönŤ az elhagyott telkeknek [„kutyatej”-eknek, „barnuló tűzfalak”-nak] az a vidéke, amely korunkban a kapitalizmus fogalmával teszi értelmessé önnön sivár állapotát, jóllehet engem, a költőt csak önnön sivársági érzésemnek formába állása érdekel. Ezért – sajnos – baloldalon sem lelem költő létemre a helyemet – ők tartalomnak látják – s félig-meddig maga [ti. Halász Gábor] is – azt, amit én a rokontalanságban egyre nyomasztóbb öntudattal formaként vetek papírra”.

 

Vagyis a Nagy Besenyő Költőfejedelem (Orbán Ottó szerint: „választófejedelem”) mindent tud (turul-genetikusan), csak azt nem tudja, mi a magyar különbség a magyar nyelvben két magyar szó, a magyar „árvaság” (Csoóri), illetve a magyar „sivárság” (J. A.) között.

József Attila nem árvaságot érzett, hanem „sivársági érzése” volt. Ez jelent meg a költeményeiben (szinte mindegyikben), ez jelent meg az elhagyott gyárudvaron, a téli éjszakában, illetve a semmi ágán kuporgó didergésben is. A költő szíve nem árva, nem magányos, hiszen „köréje gyűlnek a csillagok”, mégis didereg, merthogy a semmi ágán kucorog. Ez a „világhiány”. József Attilánál a kapitalista elidegenülés csak metafora, megjelenítője a totális, természeti elidegenültségnek, a „világegész” hiányának. József Attila költészete nem nyafogás (az árvaságról stb.), hanem világbölcselet, filozófiai műszóval: ontológia. Már 18 évesen ezt írja:

 

Isten!
Kiáltunk hozzád:
Légy a mi érző, meleg bőrünk,
Mert megnyúztak bennünket,
A fájdalomtól már semmit se látunk
És hiába, hiába tapogatózunk,
Nem érezzük meg a dolgokat,
Csak azt, hogy irtózatosan fájnak.

 

Irtózatosan fájnak. A dolgok. Általában! És pontosan ezért nem érti senki például a Nagyon fáj című verset (32 évesen írta a költő), mindenki (Tverdotától Csoóri Sándorig mindenki) azt hiszi, hogy ez egy „érzékeny, árva”, mert „kikosarazott” gyereki lélek nyivákolása: „nagyon fáj”. Pedig ebben a versben is arról van szó, ami a Kiáltunk Istenhez című költeményben, azzal a különbséggel, hogy a 32 éves József Attila szerint nem Isten, hanem a szerelem és a művészet lehet (esetleg) a „megnyúzott” ember „érző meleg bőre”.

 

mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza

 

Ugyanez a Mamában: „nem is nézett énrám”.

Árva volt? Részben igen (mert az apja már elhagyta a családot), ám ennek a dolog lényegéhez nincs köze, a versben ugyanis a költő, mint minden gyerek, minden „még őszinte ember” a még élő (egyébiránt szerető, gondoskodó), vagyis a létező anyja „hiányát” szenvedi. Más szóval: nem az a „világhiány” érzetének oka, hogy nem él az anya, illetve, ha él, nem ad a gyereknek enni, nem ad rá ruhát stb., hanem az, hogy: nem viszi föl a padlásra.

 

Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)

 

amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.

 

A „halál” itt is szimbólum, a „semmi”, a „világhiány” metaforája, miként az Eszméletben:

 

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért őrzi meg

 

A szívében nincs se anyja, apja, vagyis aminek a valós árvasághoz, félárvasághoz semmi köze.

 

Szabolcsi Miklós így fogalmaz: „Az … aki szeretni gyáva vagy [című költemény] csak előkészület a megkívánás és átok nagy verséhez, a Nagyon fájhoz”.

Hát igen. József Attila teljes meg nem értéséről tanúskodó mondat. A Nagyon fájnak semmi köze a „megkívánáshoz”. Illetve így pontosabb: a „megkívánásnak” nincs köze József Attilához. Tudni kell: a költőfilozófus kizárólag bölcseleti megfontolásból baszott (már amikor összejött a dolog), minden visszaemlékezés (József Joláné is!) erről tanúskodik, s amelyet különös érzékletességgel ír le Vágó Márta könyvének „Vendéglátás” című fejezetében.

Na most, amiről Vágó Márta beszél, a Nagyon fájban így hangzik:

 

Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett

 

kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.

 

Mit tagadott meg? A „karját ölét, térdét”, tegyük a szívünkre a kezünket: a pináját. A nő ezt „éri”. A pináját. József Attila nem fogalmaz ennyire líraian (mint én), de azért ő is érthető: „Egykor egy sejt a tengerben kikelt, / hadd jusson el már örökös öledhez!”.

Az „örökös öled” szintagma nem a Szabolcsi-féle „megkívánásra”, hanem a totális pinaságra utal.

Amibe persze mindenki beleborzad, Csoóritól a szüfrazsettekig, kivétel nélkül mindenki, s pontosan ezért tartják József Attilát „érzékeny, árva”, szeretnivaló kisfiúnak (inkább, minthogy irtózzanak tőle – egyébként én ezt emberileg meg is értem!), igen ám, csakhogy a Nagyon fáj két záró szakasza Vágó Márta egyik levelében így hangzik: „de minek magyarázzam ezt, hiszen oly rossz véleménnyel vagy a nők szellemi életéről”.

Hogy József Attila szexista volt? Hímsoviniszta? Nem tudom, engem ez a dolog nem is érdekel, megmondom őszintén, egy ami biztos: ha nem is volt jó „véleménnyel” a „nők szellemi életéről”, József Attila a „pinaságot” (mint olyat) nem az értelem terrénumán (még kevésbé az értelem előtt), hanem az értelmen túl, az értelemnél „tovább” gondolta el – vagyis nem a nő rovására! Hogy ellentmondás az értelmen túli gondolkodás? József Attilánál nem az.

Csoóri szerint József Attilának meghasadt a tudata, ami viszont – szerintem – nem azt jelenti, hogy József Attilának meghasadt a tudata, hanem azt jelenti, hogy Csoóri primitív (függetlenül attól, hogy József Attilának amúgy egyébként meghasadt-e a tudata, avagy sem). Szabolcsi is primitív. József Attila nem megkívánásosan szerelmes árva lélek (legalábbis a költészetében), hanem bölcselő. Gondolatilag abszolúte konzekvens. Olyannyira, hogy nála a „világhiány” a „sivársági érzés” fogalmazódik meg annak „pozitív” (kvázi optimista) kicsengésében is, például:

 

Fák közt,
virág közt
ülök egy padon.
Kotyogok, mint elhagyott csolnak,
sok lágy levegő locsolgat –
a szabadság nagy csendjét hallgatom.
S valami furcsa módon
nyitott szemmel érzem,
hogy testként folytatódom
a külső világban –
nem a fűben, a fákban,
hanem az egészben.

 

Itt látszólag nem a „világegész” érzetének hiányáról (a „világhiányról”) van szó, s valójában mégis arról, hisz’ nyilvánvaló: a leírt „testként folytatódás” csak pillanatélmény lehet, miként a szerelem vagy a műalkotás kiváltotta katarzisérzet is csak pillanatokig tart. Vagyis a „pina”, mint „érző meleg bőr”, mint Isten, illetve a művészet és a szerelem totalizáltsága, nem áll mindig az ember rendelkezésre (a pina mint bőr persze képzavar, azért írom le, hogy világos legyen, mire gondol József Attila), s pontosan ezért nem boldog az ember (különösen a művész), ezért mondja József Attila, hogy a (tartós) boldogság puha, langy tócsában röfög (a legnagyobb disznóknál „genetikusan”), és pontosan ezért mondják Ranschburgék, hogy az ún. „boldog gyermekkor” nem létező dolog. Erre utaltam fentebb a Mama nevezetes sora kapcsán. A gyermeknek (a „még őszinte embernek”) is permanens „világfájdalma”, „világhiánya” van, illetve csak boldogságpillanatokat él meg. Majd felnőttként kezdi „boldognak” érezni magát a „puha, langy tócsában”. Mert a felnőtt már tudja, mi a létezésbeni illem. Az egyik pária a „genetikusan alattvaló népre” röffen, a másik a „hasadt tudatú” József Attilára (plusz a „szabadelvű zsidóságra”) és így tovább és így tovább, kimeríthetetlen a választék. A másfél mázsásan röffenő ember így érzi magát a nagy dolgok fölött valóknak, paradox módon lent: a puha, langy tócsában.

 

Csoóri boldogan fikázza a zsenit, nagybesnyő fikákat kotor ki mélymagyar orrából, s pöcköli azokat pegazusa táltos-hátáról visszafelé pöcizve, miként dicső elei nyilaztak a hősi időkben. A Nagy Költő – költő létére! – így fogalmaz: „József Attila lírikusi nyelve a magyar irodalom legvonzóbb áramlatához tartozik…”.

Az áramlat nem vonzó a magyarban, magyar Kossuth-díjas magyar költő uram, hanem sodró! Teccik tudni?! Még az örvény sem vonzó. Nem fikázni kéne a költőzsenit, legalábbis nem mindjárt, hanem először: megtanulni magyar beszéd, szépen, magyarul, és majd utána. Esetleg. Nem szólva arról, hogy még az infantilisan használt, értelmezett „áramlat” sem lehet vonzó, illetve nem az általában vett „áramlat” a vonzó, hanem a konkrét mű, költemény. Erről Füst Milán világosan beszél: csak a degenerált sznob „szereti” a zenét, festészetet, irodalmat, „áramlatot” stb., az értelmes ember valamely zenei, képzőművészeti, irodalmi műhöz vonzódik.

Míg Csoóri minden tekintetben ellenáll Füst Milánnak (is), ezek csak ne akarják asszimilálni a magyarságot, vagyis Csoóri szerint „József Attila lírikusi nyelve a magyar irodalom legvonzóbb áramlatához tartozik: ahhoz, amelyben a művek stilizáltsági fokát a legbensőbb élet bevallása közben a tárgyszerűség, a rádiumként sugárzó képiség és érzékletesség szabja meg”.

 

A „legbensőbb élet bevallása” (ha ez az iszonyú szóösszetétel egyáltalán jelent valamit) „tárgyszerűség” nélkül nem képzelhető el. A „bevallás” maga a „tárgyszerűség”. Még a megvallás is az. Már amennyiben tárgyra (a „legbensőbb életre”) irányul.

Irodalomtörténeti tény: Vágó Márta nem mondott akkora sületlenséget, mint hogy: a képiség rádiumként sugárzik, József Attila mégis így válaszolt a csajnak: „piha” (i. m. 241. o.)! Szerintem Csoóri szövegét sem minősítené másként. Sőt! Nézzük ezt a „magyar észjárású” mondatot: „Az a koromtalanul megjelenő ťföldi metafizikaŤ, amely dinnyehéjat úsztat a Dunán, de a felszín játékos fényei fölött ott vibráltat életet, halált, egyéni sorsot és történelmet, s ráadásul a folyam méltóságos hömpölygésében ott hömpölyög az Idő is”.

Dögletes közhely. Valami egészen velőtrázó idétlenséggel egybenyálazott banalitás. Mert képzeljük csak el a „földi metafizikát”, amint az koromtalanul úsztat dinnyehéjat a Dunán! És ha nem sikerül, képzeljük el kormosan úsztatva!

Csoóri szerint „Csokonai és Arany után senki se tudott annyira tárgyias és szellemi lenni egyszerre, mint József Attila. A tanulmányai viszont sokkal elvontabbak”.

A szerző itt is orrba-szájba keveri (koromtalanul úsztatja egymásba), illetve differenciálja a fogalmakat. Nála valami vagy tárgyias, vagy szellemi, Csoórinál zseninek kell lenni ahhoz, hogy a kettő együtt ússzék koromtalanul. A Tiszán. Noha, ami tárgyias, lehet szellemi. Miközben a konkrét az elvont alternatívája, nem a tárgyias, még kevésbé a szellemi. Lehet persze, hogy a Költőfejedelem tárgyit akart írni, nem tárgyiast, de nem azt írt. Pedig még a „szatmárcsekei jobbágyok” is tudták, mi a különbség a magyarban a tárgyi, tárgyias, tárgyszerű, tárgyilagos fogalmak között. A Költőfejedelem nem tudja. Gondolom, azért, mert nehéz a szíve. „Nehéz szívvel írom le, de [a „tanulmányok”] inkább német észjárást követnek, mint magyart. Hegelhez, Feuerbachhoz, Marxhoz és Freudhoz igazodnak.
Az okát mindnyájan tudjuk: nem volt kimunkált magyar filozófiai nyelv. Ez sajnos igaz.”

 

Csoóri állít valamit, majd izibe megállapítja: igazat állított. „Ügyes” – csettintene rá még a „szabadelvű” Kohn bácsi is teljes elismeréssel.

Csoóri (a magyar Ikohn) persze marhaságot állít, de erről legközelebb.