József Attila orgyilkosa

 

 

Csoóri Sándor olvasta József Attilát (tudatja a Nappali holdban), ám egyáltalán nem érti a költőzsenit (később kitérek rá), ugyanakkor tény: ez a fejtegetése lényegileg egyezik a József Attila-i bölcselet végkövetkeztetésével: a nemzet közös ihlet. Másként fogalmazva: a magyar „népkarakter” a magyar „ihleti szellemiséggel” azonos, s amely nem magyar specifikum nyilván, ám attól a karakter még karakter, hogy más népnek is (lehet) jellemzője.

Csoóri faji alapon különbözteti meg a magyart, főként a zsidótól. Ez viszont már tipikus agyrém, szögesen mond ellent a József Attila-i logikának, mely szerint: nem az a magyar, aki magyarul beszél, hanem az, aki „alkotja” a magyar nyelvet. Ilyen értelemben a „beszivárgók”, a „galíciai jöttmentek” is (lehetnek) magyarok (noha Csoóriék, illetve az ún. „őshonos” zsidók, a „zsidó hitű kazárok” egyaránt elutasítják, lenézik, megvetik őket), horribile dictu a „szabadelvű zsidók” is magyarok, amennyiben alkotják a magyar nyelvet. Nem (csak) beszélik, hanem alkotják. Ama bizonyos „ihleti szellemiség” jegyében, ti. e téren a meghatározó „lényeg” József Attila szerint a „dolog előtti vagy alkotó lényeg, amely a dolgot létrehozza, hogy azután, de csak azután kitölthesse és amely megfelel az ihleti szellemiségnek”. Ezért mondja József Attila, hogy a „nemzet nem azonos a nyelvet beszélők összességével, nem mennyiség, nem osztható. Két ember is alkothat nemzetet, egy is. Ha a nemzet külsőleg nyelvében jut kifejezésre, úgy belsőleg a nyelvet alkotó, tevékeny szellemiség”.

Tehát: a nyelv nem mennyiség, hanem minőség. De nem a szó Alfred Rosenberg-i (minőség = fensőbbség), hanem a fogalom arisztotelészi, hegeli értelmében. Míg Csoóri szerint „Természetesen mindig voltak és lesznek Szerb Antalok, Radnótik, Sárközi Györgyök, Vas Istvánok, Harag Györgyök, Orbán Ottók, Konrád Györgyök, Faludy Györgyök és Zala Tamások, de ahogy manapság egyre határozottabban érződik, fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag ťasszimilálniŤ a magyarságot”.

 

Ezt ugyebár Karsai László „kirekesztésnek” tartja, én azt mondom: részint primitív fajvédelem, részint idióta elitizmus (mindkét állításomat bizonyítani fogom).

Csoóri szövege már-már a bornírtságig menően logikátlan, ugyanis: ha a lajstromozás őszinte, akkor vagy arról van szó, hogy Csoóri Radnótiékat is „a magyarság asszimilálására” törekvő „szabadelvű zsidóság”-ba sorolja, vagy pedig nem sorolja oda. Nem tudni. Tegyük föl, a „Radnótik” nem tartoznak az agresszív „asszimilációra” (értsd: kulturális okkupációra) törekvő „szabadelvű zsidók” közé. Nos, ha így van, akkor Csoóri – értelemszerűen – „kirekeszti” pl. a Konrád Györgyöt a „szabadelvű magyar zsidóság”-ból. Idézőjelben nyilván, ti. a tehetetlen átkozódás még nem kirekesztés. Az sokkal súlyosabb dolog.

Vagyis, mondjuk ki áperté: a szöveg „csak” fajvédő. És még akkor is, ha a szerző nem használja a „genetikusan” (Kertész), „genetikailag” (Orbán) szavakat, hanem „érdemek szerint” differenciál, részint „magyar” és „zsidó”, részint „zsidó” és „zsidó” között.

 

„Természetesen mindig voltak és lesznek Szerb Antalok, Radnótik, Sárközi Györgyök, Vas Istvánok… de… manapság… a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag ťasszimilálniŤ a magyarságot”.

Ha a „de” kötőszó nem a két „zsidócsoport” (a „Radnótik” és a „szabadelvűek”) közötti minőségi különbségre vonatkozik, hanem Csoóri a „Konrád Györgyöket” is a „szabadelvű magyar zsidóság”-ba sorolja (dodonai szövegéből ez is kiolvasható), akkor is marad a kérdés: miért baj, hogy a „Radnótik” (mint minőségi tényezők) „asszimilálni akarják a magyarságot”? A maguk (Radnóti-féle, Szerb Antal-féle) „stílusának, gondolatiságának” jegyében. Miért volna ez baj? Hogy akkor műveltebbé válna a mélymagyar paraszt? Úristen!!! Hová vezetne ez?! Vagy netán mégiscsak arról van szó, hogy a „Radnótik”, „Szerb Antalok” kultúrája („stílusa, gondolatisága”), műveltsége alacsonyabb rendű? Hígvelejű az Ady Endrék, Illyés Gyulák, Bibó Istvánok „stílusához, gondolatiságához” képest.

 

Akár így, akár úgy, Csoóri okfejtése részint falvédő-, részint fajvédő szöveg. Falvédőszöveg, mert a szerző intellektuálisan nem haladja meg a legprimitívebb, magukat erkölcsileg legitimálni igyekvő antiszemiták szellemi szintjét: „elismerjük, hogy vannak rendes, becsületes, értékes zsidók is”.

Igen, csakhogy ez nulla.

Csoóri buzgón sorolja az „értékes zsidókat”, megemlíti például Konrád György nevét; igaz, többes számban fogalmaz („Györgyök”), ám ilyen esetben (vagyis akár többes számban, akár egyes számban hangzanak el a nevek), aki lemaradt Csoóri sindler-listájáról, joggal érezheti magát „kirekesztettnek” a „Radnótik”, a „Vas Istvánok”, vagyis az „értékes zsidók” közül. Mondok egy példát. Bálint András. Ő miért maradt ki a sorból? Bálint András évtizedek óta a Radnótiról elnevezett fővárosi színház igazgatója, a magyar művészet, a magyar nyelv, a magyar kultúra értő művelője (megkockáztatom: beszél olyan szépen, mint Bánffy György). Miért maradt le Csoóri listájáról? Azért indokolt a kérdés, mert Bálint Andrást (is) durván megtámadták, származása miatt, mocskolták, gyalázták, szimbolikusan lámpavasra húzták, különösen, amikor szóba került, hogy ő lesz a Nemzeti Színház igazgatója. Ugye?! Ezért ostobaság a zsidó-listázás. Miközben, nem győzöm hangsúlyozni, egyedül még egy Csoóri Sándor sem rekesztheti ki Bálint Andrást a magyarságból (egyébként mást sem!), még kevésbé a „Radnótik”, „Szerb Antalok” közül, vagyis az idézett szöveg nem kirekesztő, mégis „őspatkány-gondolat”! Szellemileg fertőz, mert bárhonnan nézzük, Csoóri eszmefuttatása: demagóg fajvédelem.

 

Ellentmondásnak tűnik, de nem az (hanem paradoxon): Csoóri primitíven elitista. Miért? Mert a nem primitív József Attila-i bölcselet szerint nem csak a „Radnótik”, „Vas Istvánok” alkothatják a nyelvet, hanem pl. a magyarul egyáltalán nem beszélő „galíciai jöttmentek” is, sőt a Csoóriék által százszor, ezerszer elátkozott „jiddiselő urbánusok” is. Mert a nyelv lényegileg nem esztétikai (és különösen nem Csoóri-esztétikai) kategória. A nyelv nem reprodukció, hanem alkotás. És pontosan ezért írja József Attila, hogy a „nemzet nem azonos a nyelvet beszélők összességével, nem mennyiség, nem osztható”.

 

Csoóri képtelen eldönteni, mit érezzen a „szabadelvű magyar zsidóság” iránt, ti. ugyanazon művében minősíti Orbán Ottót minta-zsidónak, dísz-zsidónak, illetve nevezi „orgyilkosnak”: „A végső lökést szökésemhez egy verskötetbe írt baráti ajánlástól kaptam. A közélettől tudatosan félrehúzódó Orbán Ottó ezzel a pontosan célba találó ťorgyilkosŤ mondattal küldte utolsó verseskötetét: ťCsoóri Sándor választófejedelemnek, Orbán Ottó, a republikánus.Ť

Hát igen! Erre nem lehet azt mondani, hogy homályos beszéd. Fölfoghatnám persze ugratásnak is, briliáns tréfának, amire a társaságokban újra és újra epésen visszatérnek. De ez az Orbános mondat annyiban ťtréfaŤ csak, amennyire Karinthy, Dürrenmatt vagy Mrožek szokott tréfálni. Ki hitte volna még tíz éve, sőt öt éve, hogy belőlem, a mindenkori lázadóból királycsináló lesz, a politizálástól félrehúzódó Orbánból pedig nyitott ingmellű republikánus? Úgy látszik, a magyarországi változásokért komoly árat kell fizetnie mindenkinek, s én sem úszhatom meg tüdőre szaladó víz nélkül. Ha nem vigyázok, talán még Herczeg Ferenc-utód is lehetek, sujtásos díszmagyar nélkül, de sujtásos mellékgondolatokkal kizsinórozva” (Nappali hold).

 

Hogy Csoóri tárgyilagos? Hogy még az „orgyilkosát” is a jó zsidók közé sorolja? Ez igaz, ám tessék elhinni, Orbán Ottó épp annyira nem vágyott Csoóri ilyetén kitüntető figyelmére, miként Eörsi sem bánta különösebben, hogy lemaradt az eminens (steinmanni) zsidók listájáról. Az Ungvári Tamásokról, Ranschburg Jenőkről, Faragó Vilmosokról, Kern Andrásokról, Garas Dezsőkről… már nem is beszélve. (Orbán Ottó Brecht-tel kiálthatta a Nappali hold olvasása közben: engem is „égessetek el”!; sőt talán meg is tette később valahol, nem tudom, a nagy Orbán-rajongó Faragó nyilván kapásból megmondaná, ha ő is pötyörészne az Index fórumán.)

 

Csoóri elbájolón primitív és velőtrázón elitista: „Ha volna új Ady Endrénk, Bartókunk, Németh Lászlónk, Bibó Istvánunk, Illyésünk, ez a kihívás még tán kapóra is jöhetne: hadd versenyezzenek kitűnő erők egymással a századok óta húzódó magyar bajok orvoslásában. Ilyen föladat közben a kimért, távolságtartó tekintet legalább annyira nélkülözhetetlen, mint a sorssal bűnös viszonyt folytató Ady keserű, dacos, parádézó, érzelmes odaadása ťfajtájánakŤ. De hát se Adynk, se Németh Lászlónk, se Bibónk”.

 

(Kertészünk van, adyzó, bibózó Kertészünk.)

 

Szögezzük le: Bibó ugatja a szép magyar beszédet, bár ez is ízlés dolga, egy biztos: szerintem Bibó nem sorolható minden föltétel, minden megszorítás nélkül az elithez, illetve Bibó annyiban magyar (a József Attila-i logika értelmében), amennyiben bárki az, aki részese a „közös ihletnek”. Vagyis Csoóri idézett műve (Tenger és diólevél) szögesen áll szemben a Nappali holddal, ezért mondtam tegnap, hogy minimum két Csoóri létezik. Az értelmes esszéista szerint (Tenger és diólevél) nem a magyar ered Radnótiból, Vas Istvánból, Faludyból, Adyból, Illyésből, Németh Lászlóból (Bibóból pedig végképp nem), hanem fordítva: a klasszikus, illetve a modern magyar (realista, népies, szimbolista, szürrealista, expresszionista stb.) költészet (vagyis az „elit” nyelv) fakad az archaikus népköltészetből, végső soron a „lángelméjű” nép által alkotott magyar nyelvből.

Tehát a Tenger és diólevél jó szöveg, de nem hibátlan. Csoóri arról ír, hogy Kölcsey lelke (költeményének hangulata) „keleti”, ám költői nyelvének a lelke idegen. Csoóri a Husztra hivatkozik, miközben így „inkriminálja” Kölcseyt: „Ezt persze nem minősítésként éreztem [ti. hogy a Huszt nyelvezete nem illik a szatmárcsekei temető hangulatához], s főként nem rosszallóan. Ha valami szokatlan érzés aláhegedült mégis a képzeletemnek, ezt nem bújtogathatta más, mint az a szerencsétlen abszurditás, hogy a Husztot író lángelme közvetlen szomszédjai, a szatmárcsekei jobbágyok, ilyesmi nyelvet beszéltek:

 

Lassan járj, lassan járj

én jegybéli mátkám,

már arany koszorúm

félig vérben úszik.”

 

Igen, csakhogy jókora közhely: a „szatmárcsekei jobbágyok” sem mindig ezt a nyelvet beszélték, vagyis Illyés, Csoóri „huncutkodó szemvágású” besenyő ősei egyáltalán nem így fogalmaztak. Továbbá (még nagyobb közhely), József Attila a Tiszazugig, a Betlehemi királyokig, majd a Hazámig, illetve a Flóra-Hexaméterekig, a magyar-ihletettségű Két Hexameterig egyebek közt Kölcsey disztichonjai révén jutott el. Méghozzá Berzsenyitől, és nemcsak Petőfin, Arany Jánoson, hanem Adyn, Juhász Gyulán, sőt: a Csoóri által istenített Illyés Babitsának Új leoninusain, Jannus Pannoniusán, Pannónia dicséretén s persze a Bartha Miklós társaságon át. Nem szólva a Kalevaláról, amelyet a szatmárcsekei jobbágyok (hálistennek) nemigen olvasgatták, mert ha még a finnugor dajdajtól is taknyolódna a kemény, felező hatosokban ritmizáló mélymagyarság genetikus girince, hát bizony, már rég a történelem süllyesztőjében feketednénk. Illetve én nem, mert én (Csurka földimmel együtt) vidáman zabálnám a krumplit, innám a borovicskát, Csurkával jól berúgnánk a csabai Zöldtakonyban, majd telitüdőből szidnánk a „leszbikus zsidó kurvákat”. Vagy nem. Mindegy, a lényeg: ha József Attila része a magyarságnak, akkor a Huszt is a magyarság alkotó eleme, miként Kölcsey verse – s ezt maga Csoóri ismeri el! – a szatmárcsekei temetőben tárgyiasuló magyar sors által ihletett költemény.

 

Csoóri Sándor szerint viszont „József Attilában ismét meghasadt valami.
És őt is, mint bárki mást, a nyelve ťleplezi leŤ leghitelesebben. 
Hasonlítsuk csak össze versei nyelvét a tanulmányai nyelvével. Mintha két ember írta volna őket. A versei tündérkedők, vaskosak, harmatot és csillagot kötnek össze egyetlen sóhajtással, máskor egy Hamletnél is érzékenyebb árva lény drámáját szólaltatják meg a kutyatej és barnuló tűzfalak szomszédságában. József Attila lírikusi nyelve a magyar irodalom legvonzóbb áramlatához tartozik: ahhoz, amelyben a művek stilizáltsági fokát a legbensőbb élet bevallása közben a tárgyszerűség, a rádiumként sugárzó képiség és érzékletesség szabja meg. Az a koromtalanul megjelenő ťföldi metafizikaŤ, amely dinnyehéjat úsztat a Dunán, de a felszín játékos fényei fölött ott vibráltat életet, halált, egyéni sorsot és történelmet, s ráadásul a folyam méltóságos hömpölygésében ott hömpölyög az Idő is. Csokonai és Arany után senki se tudott annyira tárgyias és szellemi lenni egyszerre, mint József Attila.
A tanulmányai viszont sokkal elvontabbak. Nehéz szívvel írom le, de inkább német észjárást követnek, mint magyart. Hegelhez, Feuerbachhoz, Marxhoz és Freudhoz igazodnak.
Az okát mindnyájan tudjuk: nem volt kimunkált magyar filozófiai nyelv.
Ez sajnos igaz.”

 

Miként az is igaz, hogy Csoóri okfejtése bornírt szöveg (tisztesség ne essék szólván), vagyis kétségtelen: Csoóri olvasta József Attilát, de – nagy valószínűséggel – nem az [Esztétikai töredékek] révén, hanem „vaktyúkként” talál művészetbölcseleti „szemet”, amikor a magyar népet „lángelmének” nevezi. Hogy mi bizonyítja az állítást? Erről legközelebb írok.