Demokratikus kutyák, bolsevik szalonnák

 

 

A Kertész-ügyben az a legriasztóbb, hogy a botrány kapcsán senki nem volt képes negyedosztályú közhelyeknél többet kipréselni magából (már azok közül persze, akiket olvastam, hallottam), irodalmilag, logikailag senki nem emelkedett Kertész nívója fölé, s azok a legkevésbé, akik nagyhangon bejelentették: nem érdemesítik sem Kertészt, sem a szövegét, sem a „botrányt” arra, hogy „akár két szót” is vesztegessenek rá, majd persze hosszan-hosszan fecsegtek a „borzalmas”, „szörnyű”, „szégyentelen”, „védhetetlen” mondatok ürügyén. Mint például tegnap, Gerő András a televízióban.

 

Kertész szövegével nem az a baj, hogy „szörnyű”, „borzalmas”, „igaztalan”, „igazságtalan”, „sértő”, „gyalázkodó” stb., tudniillik éppen a sértő igazságtalanságon teheti magát túl az értelmes ember a legkönnyebben. Mégpedig úgy, hogy egyszerűen túlteszi magát rajta. Miközben jól látható: az intellektuálisan igencsak korlátolt „entellektüelek”, Tamás Gáspár Miklóstól Bächer Ivánon át le, egészen Mester Ákosig, nem teszik magukat túl rajta, hanem (Kertész hamis banalitásaival szemben) bőszen bugyborékolják, nyálazgatják, ismételgetik egymás retardált közhelyeit, közhelyigazságait. Gerő András nem tartozik közéjük, ugyanis miként a régi példabeszédből tudjuk, a kórházak szülészeti osztályain adottságaik alapján szortírozzák, s külön szobákban helyezik el a csecsemőket, már hogy az örömapáknak ne kelljen hosszasan keresgélniük. A folyósón mindjárt balra, az első szülőszoba ajtaján ez áll: „szépek és okosak”. A papa természetesen ott kopogtat, hisz’ az ő csemetéje csak szép és okos lehet: „Andriskát keresem, a kis Gerő Andrist” – mondja alig palástolt büszkeséggel. „Itt nincs ilyen nevű gyerek – válaszolja a bába –, próbálja meg a másik szobában”, s melynek ajtaján ez áll: „csúnyák és okosak”. Nem baj, gondolja a papa, egyáltalán nem baj, ha nem szép a gyerek, mert az az igazán fontos, hogy okos legyen! Benyit a szobába, de ott sem találja Andriskát. Nézi a következő ajtót: „szépek és buták”, semmi gond, hiszen szépséggel is lehet boldogulni, ám itt sem leli a gyerekét, megy tovább: „csúnyák és buták”, sebaj, gondolja az édesapa, lehet csúnyácska, lehet butácska, ám akkor is az én fiam! „Andriskát keresem” – közli immáron teljes bizonyossággal, mire így válaszol az ápolónő: „itt nincs Andriska nevű újszülött, a szomszéd szobában találja”. A papa tovább lép, keresi a feliratot, s amelyen ez áll: „Andriska”.

Újabban persze ott virít egy másik név is: „Ivánka”. Tudniillik ez a két ember (Gerő és Bächer) együtt sütötte ki a tegnapi tévéműsorban (amúgy „entellektüelek” beszélgettek Kertész cikkéről), hogy Lenin éppoly primitív volt, mint a „magyart gyalázó” Kertész Ákos, illetve a Terror Háza „külső riportban” megszólaltatott történésze (nem jegyeztem meg a nevét), merthogy az „igazság sokrétű”, „mindenkinek megvan a maga igazsága”, márpedig (Gerőék, Bächerék szerint) Lenin nem így vélte, Lenin ki akarta irtani a burzsoáziát mind egy szálig, ráadásul azt mondta Lenin, hogy „a kommunisták, különös anyagból vannak gyúrva”. Igen, ez pontosan így hangzott el az ATV „értelmiségi vitaműsorában”. Nem szólva arról, hogy korábban maga Hack Péter közölte (szintén az ATV-n, Kálmán Olgának), hogy: „a szavak tettekké válnak”. Vagyis „ahol kommunistáznak”, mint például Norvégiában, mondotta Hack Péter, előbb-utóbb tömeggyilkosság lesz, merthogy „a szavak tettekké válnak”. Mondotta az a Hack Péter, aki röpke két perc alatt felejtette el saját szentenciáját, és (Kálmán Olga egy másik kérdésére reflektálva) legott heveny kommunistázásba kezdett.

Egyébiránt az ATV-ben nemcsak Hack Péter „kommunistázik” huzamos ideje, szisztematikusan, olykor már-már egészen nekivadultan, hanem mindenki. A Gerő nevű történésztől a Gerő nevű közgazdászig, kivétel nélkül mindenki. Kálmán Olga is, Havas Henrik is, Bánó is, Bolgár is, Dési is, Mészáros is, sőt a maga viszonylag kulturáltabb módján, Avar János is „kommunistázik”. Mindenki. Miközben ugyanők, ha valahol antikommunista tömeggyilkosság történik, megintik a fél világot: „ne komcsizzunk, mert a szavak tettekké válnak”. Ami persze nem igaz, sőt adott esetben épp az ellenkezője érvényes, ti. éppen akkor válhatna Gerő (vagy az egyik, vagy a másik, vagy mindkettő) tömeggyilkossá, ha nem „kommunistázhatna”, ha vissza kéne fojtania magában primitív indulatait. Nem túlzás, amit mondok, hiszen pl. Hellerék, Vajdáék lelkesen asszisztáltak anno az ávós terrorhoz, míg a mai Hellereknek, a Gerő Andrásoknak, Havas Henrikeknek, Kálmán Olgáknak, Bánó Andrásoknak is, ahogy a parafrázis tartja: csak a másik kommunistázása büdös.

A „kommunistázással”, a zsidózással, a „magyargyűlölettel”, „magyargyalázással” nem az a baj, hogy „tetteket szül”, hogy direkt módon lázít (mert vagy lázít, vagy nem), hanem az a baj, hogy az efféle ostobaság közvetve fertőz. Mint a József Attila-i „ős patkány”. Hülyéből hülyébe szalad. És nemcsak az ostobaság, hanem a tudatlanság is. Nem tartom bajnak, ha a történész „összemossa” Lenint Sztálinnal, mert, ha hervadt lelkének úgy könnyebb elviselni az életet, mossa, nem rokonom, nem haverom sem Lenin, sem Sztálin, vagyis a valódi gond ott van, ahol a történész hibázik, amikor a történész történelmi tényeket kever össze, amikor Lenin szövegét zagyválja Sztálin szövegével. Nos, akkor mondjuk a történészre (a klasszikussal szólván), hogy „Gerő egy fasz”. Bächer pedig a másik. Plusz van hozzájuk két bólintó-bráner: egy Vári nevű irodalomtörténész és egy Havas nevű műsorvezető. A négy roppant hímrépa szerint Lenin Oroszországban a burzsoázia fizikai megsemmisítésére buzdította a különös anyagból gyúrt komonistákat. Miközben történelmi tény, Lenin szó szerint ezt írta: „mindent működésbe kell hozni, hogy az ipar és a mezőgazdaság közötti forgalmat, ha törik, ha szakad, fölélénkítsük. Aki ezen a téren a legnagyobb eredményeket éri el, még ha a magángazdasági kapitalizmus útján is, sőt még ha szövetkezetek nélkül is, ennek a kapitalizmusnak közvetlenül államkapitalizmussá változtatása nélkül is, az többet használ Oroszországban a szocialista építésnek, mint az, aki a kommunizmus tisztaságáról fog ťelmélkedniŤ, aki az államkapitalizmus és a szövetkezetek számára szabályokat, utasításokat fog írni, de a gyakorlatban nem mozdítja elő a cserét”.

 

Hol van itt szó a burzsoázia kiirtásáról? Sehol. A magángazdasági kapitalizmus kialakításának meghirdetéséről van szó. Egyáltalán, hol beszél Lenin a burzsoá megsemmisítéséről?

Ne legyen félreértés: Lenin nem neofita. Nem olyan, mint Vajda, Heller, Gerő, Leninnek nem hirtelen „megvilágosodása” volt, nem azt állítja, hogy „Marx úgy rossz, ahogyan van” (©Vajda), merthogy mégiscsak a kapitalizmus a jó, hanem azt mondja Lenin (élete végéig ez volt az álláspontja): a kapitalizmus történelemfilozófiai léptékkel mérve rossz (értsd: szükségképpen, belső lényegéből fakadóan fog elpusztulni, függetlenül attól, hogy a proletariátus akarja vagy sem), viszont itt és most (Oroszországban) „magángazdasági kapitalizmus”-ra van szükség. Nem államkapitalizmusra, gyerekek, hanem magángazdasági kapitalizmusra. Lenin szerint. Tudniillik államkapitalizmust (a NEP megbuktatása után) Sztálinék csináltak, csak nem annak nevezték. Kérem, az „árutermelő szocializmus” nem Nyerséktől eredő terminus technicus (pontosabban terminus ideologicus), ezt a szóöszvért Nyersék Sztálintól tanulták még 1952-ben (vö. J. V. Sz.: A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban 17. o.), nos, ezért mondom, hogy pl. Vajda Mihály nemcsak a damaszkuszi pofon előtt volt sztálinista, hanem az maradt a pofon után is. Mind a mai napig. A sztálinistaság ugyanis nem elhatározás, még kevésbé terminológia kérdése, az zsigeri-lelki jelenség. A sztálinista „genetikus alattvalója” valaminek. Mindig valaminek. Vagy magának Sztálinnak, Lukács elvtársnak, vagy a „liberalizmusnak”, olykor egy-egy Kossuth-díj, esetleg pályázati nagyösszeg adományozójának.

 

A történészi tudatlanság hiba. Bűnökkel nem foglalkozunk (az Hellerék, Kertészék, Bayerék, Morvaiék közös asztala), hanem hibákról beszélünk. Hibás (történészi) tényállításokról.

 

Kertészék kommunistáznak, Kertészéket lezsidózzák. Most mondjam azt, hogy megérdemlik? Nem mondom, mert nem erről van szó. Hanem arról, hogy óhatatlanul következik egyik a másikból: a „kommunistázó”, „bolsevikozó”, „leninező” Hellerék, Kertész Ákosék, Bächer Ivánék, Ungvári Tamásék azt kapják vissza zsidózás formájában, amit ők adnak a világnak „kommunistázás”, „bolsevikozás”, „leninezés”, illetve kvázi Ady Endrés, kvázi József Attilás „magyargyűlölet” formájában. Megérdemlik? Ne kérdezzem ezt, hanem álltsam kajánul somolyogva?

Nem állítom, mert a dolog úgy őspatkányos, ahogyan van. Komplexen. Kérem, egy szintén Gerő nevű, de ámerikai-magyar közgazdász (szintén az ATV kamerái előtt) Szalai Erzsébettel piszkoskodott (és valami egészen bicskanyitogató stílusban), ti. Szalai a vita során bátorkodott Marxra hivatkozni. Nem Leninre! Csak Marxra. Dési János pedig sunyin vigyorgott hozzá, ő nyilván Gerőnek drukkolt szakszerű, tárgyszerű műsorvezetés címén. Hát igen, ezek a silány lelkek most erősen megorrontották: ha már Norvégiában is irtják a szocialistákat, akkor a zsidókkal is megtehetik, mert a terror elvileg bárhol fölütheti a fejét, senki sincs biztonságban. Ezért ókumlálták ki a zsurnális nagyokosságot: „a szavak tettekké válnak, nem szabadna tehát kommunistázni!”, miközben ugyanazon emberek, egyazon lélegzettel idülten kommunistáznak. Láttam a tévében. Ráadásul nem csak Lenint, de még Orbánt is a kommunista jelzővel stigmázzák, sőt Vonát, Morvait sem nácizzák, hanem „nemzeti bolsevikozzák” (Gerő). Szabad legyen itt Nagy Feróra hivatkoznom: „eszem, faszom megáll”! És keményen áll, mint a fagyott kutya lába. A nejem mondta is a múltkor, üdvösebb volna, ha nem csupán az eszem állna szilárdan, ám én erről nem mondok többet, mert senkinek semmi köze hozzá. Csak annyit: nekem évek óta egyfolytában áll. Sose felejtem el, éppen Kertész Ákos volt az, aki anno a 168 Órában óva intette a kommunizmustól a magyarságot, és éppen Horn Gyula „kommunizmusától”! Ezt írta: „mélyen el kell temetni a kommunizmus kísértetét, hogy ne kísérthessen többé”. Szó szerint így. És amivel a neves író két dolgot árult el: (1) tornacipőbe rohadt zokni-stiliszta (más szóval: Kossuth-díjas publicista), ugyanis a kísértet éppen attól kísértet, hogy nem lehet olyan mélyre temetni, ahonnan ne jöhetne vissza (ha akar), még a betonfalon is átmegy, illetve (2) Kertész vagy nem olvasta a Kommunista kiáltványt (tudatlan, tanulatlan), vagy nem ért belőle semmit (buta). Marx ugyanis a pamflet első bekezdésében éppen azokat a Kertész Ákosokat, Gerő Andrásokat kontra Kövér Lászlókat, Bayer Zsoltokat gúnyolja, akik a „kommunizmussal” ijesztgetik a közvéleményt, miközben bőszülten stigmázzák egymást. Oda-vissza. „Náci” a „libsit”, „libsi” a „nácit”, majd ketten együtt a harmadikat, a másként politizálókat, azok vissza, külön-külön is, együttesen is, végül jönnek a „szocik”, és mindenkit lekomonistáznak az erdőben.

Igen, csakhogy a Kommunista kiáltvány első angol kiadásában nem a „spectre”, még kevésbé a „spook” (kísértet), hanem a „hobgoblin” (lidérc, mumus, rémség) szó szerepel. Helen Macfarlane fordításában. Mert Ilonka néni (cuppantom a pici puszikáját!) értette, de legalábbis érezte Marxot, ti. az eredeti szövegösszefüggésben így van értelme a „Gespenst” rövidítésnek: Schreckgespenst. Ezt aztán nomen est omen Mocsár Samu (Samuel Moore) fordította át („spectre”) a 19. század végén.

Mindezt Kertész Ákos nem tudja, Marx nyilvánvaló szarkazmusát nagyon nem sikerült kihámoznia a szövegből, így Kertész most el akarja temetni a kísértetet. Jó mélyre. Még tán’ egy böhöm sziklakövet is görgetne a kommunizmus sírjára, remélvén: azt már biztosan nem bírja a mocskos kísértet fölemelni. Kertész Ákos Kossuth-díjas író. „Esztétikai érték” minden mondata.

 

Na most, a közhelyigazság épp annyira fertőz, mint a hamis banalitás. Sőt a közhelyigazság sunyibb őspatkány a nyilvánvaló ostobaságnál. Ki merem jelenteni: a puszta igazság önmagában semmi (vö. ego sum via, veritas et vita), megszorításokkal persze használható, ám a magyar újságírásnak még a legnevesebb stilisztái is rosszul alkalmazzák a közhelyigazságokat. Kontraproduktívan: nem érvelnek, hanem butítanak velük, mint ahogy minden primitívség butít. Például Mester Ákos ezt írja: „Nem tudom, hogy jutott idáig Kertész Ákos, de azt gyanítom, olyan kiábrándítónak, kétségbeejtőnek és kilátástalannak tartja a helyzetet, hogy nincs tekintettel már semmire és senkire. Önmagára sem. Olyan ez a szörnyű szöveg, mintha nem ő írta volna, hanem önazonos, de labilis és kontroll nélküli írótársa: az idegrendszer. Mintha körbeforogna vele a fékevesztett indulat, mintha mindegy lenne már, hogy valamennyiünket beterít ez a szétspriccelt undor, düh és elkeseredés”.

 

Dögunalmas, kártékony közhelyek, tehát még csak nem is igazságok. Tessék elhinni: mindenki az „idegrendszerével” ír! Vagyis Nagy Mester Ákos úgy keveri-kavarja az „idegrendszer” fogalmát a „fékevesztett indulat” fogalmával (amely ugyebár „körben forog” Kertész Ákossal), mint ahogyan Gerő történész és Bächer publicista keveri Lenin szövegét Sztálin szövegével, secko jedno, egyik komonista kutya, másik bolsevik eb (Gerő), illetve stilárisan „ideget kapott” az, akinek indulatai vannak (Mester).

A legviccesebb pedig, hogy Mester Ákosnak tartalmilag sincs igaza, s mint tudjuk, akinek nincs igaza, séróból sunyin fogalmaz: „mintha”. Bővebben: „Mintha körbeforogna vele a fékevesztett indulat, mintha mindegy lenne már, hogy valamennyiünket beterít ez a szétspriccelt undor, düh és elkeseredés”.

Mi az, hogy „mintha”? Mindegy, vagy nem mindegy?!

Egyébként Kertész a szájukba rágta: egyáltalán nem mindegy. Részint azért indulatos, mert nem mindegy számára a „baldal” sorsának alakulása, részint a „szétspriccelést” is tudatosan csinálta! Elmondta a tévében: az volt a célja a „magyargyalázással”, hogy odafigyeljenek végre arra, amit ír. Elérte a célját? Elérte. Ennyit talán összesen nem beszéltek Kertész Ákosról (illetve a műveiről, novelláiról, regényeiről), mint erről az egy levélről.

 

Ismétlem: nem az indulattal van a gond, hanem azzal, hogy a magyar publicisták (egy-két kivételtől eltekintve) nem tudják megfogalmazni az indulataikat. Mester Ákos sem azt akarta írni, amit írt. Bár, ki tudja… Szerinte „ez a szöveg szégyentelen és védhetetlen”.

 

Van szégyenlős szöveg is? Továbbá Kertész Ákos mondandója védhető (ti. nem a „szöveget”, hanem a közlendőt kell védeni, ha kell), a szöveg vagy jó, vagy rossz. Kertész mondandója védhető (pl. a sokat emlegetett Ady, József Attila, Spiró megfogalmazásában már érvényes), míg Kertész szövege rossz. Szarabbul fogalmaz, mint Mester Ákos, s ami nem csekély teljesítmény. Mester: „a szolidaritásnak hitt hallgatást én inkább lapításnak tartom. Bizonyos szempontból most sajnos volna okunk lapítani. Kicsit jobb lenne a helyzet, ha Kertész Ákos legalább annyit mondana: bocsánat”.

Kicsit. Nem kicsit pedig akkor volna jobb a helyzet, ha Kertész Ákos, Mester Ákos és a többiek megtanulnának írni. Publicisztikát nyilván, mert Kertész regényt tud írni.

A művész nem szükségképpen érti, sőt általában nem érti, amit alkot. Arany János ezt így fogalmazta meg (csak épp ő sem értette, mennyire jót mondott): „gondolta a fene”. És József Attila ezért nem tartja elegendőnek az adekvát megismeréshez a „szemléleti szellemiséget”, illetve a „fogalmi szellemiséget” (a gondolatot), József Attila szerint a lényeg teljes („egész”) megismerésének döntő mozzanata az „ihleti szellemiség”. Ha az író (pl. Kertész) ihletből dolgozik, jó regényt alkot(hat), ha viszont csak (kvázi) gondolatokon kotlik (pl. publicisztikát ír), általában marhaságot beszél. Ugyanis az írás – ebbéli vonatkozásában – nem különbözik például a zenétől, a képzőművészettől. Az írónak sem a gondolat az eszköze, hanem a szó, a nyelv. A komponistáé a hegedű, a festőé az ecset, az ultramarin. Mindahányan ihletből alkotnak. Az, hogy egy kiváló zenész, szobrász, építőművész beszélhet velőtrázó baromságokat, evidencia. Míg, amikor az író dumál sületlenséget, mindenki csodálkozik. Miért is?! Ha az író művész, akkor épp azáltal művész, hogy ihlet révén, „gondolta a fene” alapon, vagy ahogyan Mester Ákos bügyögi: az „idegrendszerével” dolgozik. Mert, ha nem, akkor nem művész. József Attilán és Marxon kívül nem ismerek olyan művészt, akinek a gondolatisága egyezne az ihletettségével. Még Karinthy sem ilyen.

 

Mester Ákos: „Nem tudom, hogy jutott idáig Kertész…”.

Ha nem tudod, akkor maradj csöndben! A tudatlanság nem érv, míg önmagában nem is föltétlenül szégyen, hanem viszont a fecsegés a szégyen. Illetve jó kövér, őspatkány-szégyentelenség. Mester: „… de azt gyanítom…”. Még akkor sem volna mérvadó, hogy mit gyanítasz, ha okos ember volnál. Így pedig végképp nem az. Ismétlem: akkor szólj, ha tudsz valamit, ha tudod azt, amiről beszélsz, nem csak gyanítod! „… azt gyanítom, olyan kiábrándítónak, kétségbeejtőnek és kilátástalannak tartja a helyzetet, hogy nincs tekintettel már semmire és senkire”.

 

Csak arra van tekintettel, amit írt. Különben nem írta volna le. Hogy rosszul írta, hogy elkúrta? Nem kicsit? Nagyon? Elkúrta, persze, ám ami egy egészen más kérdés. Sőt ez a lényegi probléma! Én tehát nem „gyanítom”, hanem meggyőződésem: Kertész a „genetikusan alattvaló” szintagmával a tusványosi Orbánnak akart visszavágni: nesze, baszki, itt van, tömöm a szádba! Nem tudatosan tette, a tudatalattijából rottyant elő, igen ám, csakhogy az ihlet is lehet mélyen elfuserált dolog.

 

Na mindegy, abbahagyom, mert valójában az antiszemitizmus, a spirói „jönnek” okairól, következményeiről akarok írni, egyébként éppen ezért nem nagyon olvasok újságot, a tévét is csak ritkán nézem, tudniillik, ha hallom Gerőt a televízióban, olvasom Bartus, Andrassew, Mester Ákos szövegeit, hát bizony, erősen pamflettírozódom tőlük, s így aztán soha nem jutok kedves mondandóm végére, csak fikázok, csak fikázok permanensen, s mindegyre talonban maradnak elbűvölő okosságaim.